Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-05 / 184. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. AUGUSZTUS 5. Heppiend volt... "Kamilla és Lala játszott a gyerekekkel Kamillának öt copfja van: mind az öt vörös és égnek áll. Lala óriási kockás nadrágot hord és piros gömb az orra. Eszeveszetten vitatkoznak. — A gyerekeknek játszunk ! — Neem! — húzza el Kamilla a száját, és toporzékol- va bizonygatja az igazát. — A gyerekekkel játszunk! Bármennyire határozott is Lala, Kamillának van igaza: nem a gyerekeknek, a gyerekekkel játszanak. S ez a legjobb a Heppiend bohóccsoport műsorában. A bohócok szerdán délelőtt szerepeltek a Tisza Antal Üttörőházban összegyűlt gyereksereg előtt. Elsősorban a napközis tábor „lakói” jöttek el, akik szünidei hakni helyett végre igazán jó bohócműsort láthattak. Akik eljöttek, jól szórakoztak: ,,világraszóló” bűvész- mutatványokat tanultak; nagy robajjal leültek, fölálltak, ahogy a bohócok vezényeltek nekik, és kórusban kiabáltak, hogy zengett a ház. A gyerekműsorok szereplői régen rájöttek már, hogy be kell vonni a gyerekeket a játékba, csak az a kérdés, hogy sikerül-e? A Heppiend csoportnak sikerült: a gyerekek kaphatók voltak a bohóckodásra, s „teljes gőzzel” együttműködtek. A négy tagú „társulat” maga írja a műsorait. Szerepelnek benne klasszikus bohóctréfák is, de a gyerekek nyelvére átírva, gyerekközeibe hozva. A szereplők nem sematikus bohócfigurák, nincs mindig okos és mindig buta, mindig rossz és mindig jó bohóc. A szituáció szabja meg, ki az ügyes, ki az ügyetlen, akárcsak a valóságban: ez is szimpatikus vonása műsoruknak. A sikert azonban legjobban az mutatja, ahogy a műsorról kiözönlő gyerekek értékelték a produkciót: — Hát ez nagyon jó volt! A műsor után már civilben, lesminkelve és átöltözve találom a bohócokat: Vá- gi Zsuzsát, Kunfalvi Teodórát, Balogh Lászlót és Molnár Istvánt. — Panaszkodjunk, vagy dicsekedjünk? — kérdik, aztán megteszik mindkettőt. — Jártunk már Bécsben és Párizsban bohócfesztiválokon, és nagy sikerrel szerepeltünk. Nyaranta Szentendrén, a Templomtéri Sokada- lombar „bohóckodunk”, az idén kiemelkedő művészi teljesítményünkért emlékplakettet kaptunk — mondja Kamilla, azaz Vági Zsuzsa: — „Rongyoszsák” című bohóc mesejátékunkért a Fővárosi Tanács és a Művelődési Intézet nívódíját kaptuk. — Nívódíjunk tehát már van, de állandó fellépési lehetőségünk nincs — kezdik a panaszt. — A mesejáték színpadra készült, előteres színpad kellene hozzá, de ilyet nem kapunk. Jobb híján szabadúszók vagyunk, magunk ajánlkozunk művelődési házakba, üzemekbe, ahová kellünk. Ezek azonban általában egyszeri alkalmak, nemigen hívnak visz- sza, akármilyen sikerünk is volt. Legtöbbször meg sem nézik a szervezők a műsort, azt sem tudják, mit produkáltunk. — Így történt most is, — teszi hozzá Balogh László. — Eljöttünk ide, de műsor után senki nem mond véleményt. — Ez persze nemcsak a mi problémánk. Az Artistaképző elvégzése után majdnem mindenki ilyen helyzetbe kerül. Nem könnyű dolog Magyarországon magyar bohócnak lenni. — Milyen tervei, kilátásai vannak a Heppiend csoportnak? — Nagyon szeretnénk egy külföldi szerződést. Az végre állandó fellépési lehetőséget biztosítana — mondják. — Magyarországra pedig majd jönnek külföldi bohócok. .. Amikor búcsúzom még a lelkemre kötik: — Ne azt írja meg, amiről panaszkodtunk, hanem azt, hogy jó volt-e a műsorunk! Megtörtént. Palágyi Edit Cukorbeteg gyerekek üdülése Tegnap 150 cukorbeteg gyermek kezdte meg nyaralását a SZOT boglárlellei gyermeküdülő j ében. Néhány évvel ezelőtt a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I-es számú gyermekklinikája szervezésében kezdődött meg a cukorbeteg gyermekek üdültetése, akik mindaddig a szigorú és kötelező diéta miatt ki voltak zárva a nyaraltatásból. A megnövekedett igényekre való tekintettel ez évtől kezdve a SZOT átvállalta a cukorbeteg gyermekek üdültetését; beutalót az ország valamennyi részében kaphatnak a rászorulók. A boglárlellei SZOT gyermeküdülőben megfelelő orvosi ellátás mellett egyszerre 150 gyermek élvezheti a nyári Balaton örömeit. Jövőre a tervek szerint bővítik a lehetőségeket. Magyar Remekírók sorozat Jubileumi kötet A közeljövőben kerül a könyvesboltokba a Magyar Remekírók sorozat félszázadik kötete, amely Kassák Lajos munkásságáról kíván teljes keresztmetszetet adni. Az 1973-ban útjára indított, közkedvelt könyvfüzér évente három-négy kötettel jelentkezik, s lapjain helyet kapnak mind a régi, mind a XIX—XX. századi magyar irodalom értékei. Az idén már az olvasókhoz jutott a Magyar költők — XVIII. század című könyv, amely a jelzett század költészetének — Faludi Ferenctől Csokonaiig — valamennyi rétegét bemutatta. Elhagyta már a nyomdát Kisfaludy Károly válogatott műveinek kötete is. A téli könyvvásárra jelenik meg a sorozat idei utolsó darabja, a Pázmány Péter munkásságát áttekintő könyv A XVII. századi prózairodalom kimagasló alakjának művei, ellenfeleinek írt „feleletei”, kalauza, keresztyéni imádságos könyve az ellenreformáció korszakának, a barokk irodalomnak kiemelkedő alkotásai. Jövőre újabb kétéves ciklus kezdődik a Magyar Remekírók sorozat történetében. A tervék szerint 1984- ben a magyar középkor irodalmáról, az 1888 és az 1905 között megjelent regényekből, egyéb művekből, valamint a XIX. századi magyar drámákból adnak közre egy- egy válogatást. Az 1985-ös elképzelések között szerepel a XX. századi magyar költők alkotásainak háromkötetes kiadása, Kosztolányi válogatott műveinek megjelentetése, s az előfizetők ajándékként Berzsenyi-kötetet kapnak majd. Aztán még közelebb lépett a némán ácsorgó fiúkhoz. Nem jött zavarba a némaságtól, „ha hallgatnak hallgatnak”, gondolta szórakozottan. Könnyed mozdulattal lehajolt. A lábánál, az út szélén sovány, poros kis szarkaláb virított nagyne- hezen letépte. Ilyen* közelről a vékony nyári ruha alatt kivehető volt fehér bőre a vállától egészen a derekáig. És amikor lehajolt, majd leguggolt, egyáltalán nem törődött azzal, hogy a lába közé belátnak-e vagy sem, nem igazította maga alá a ruháját. Vékony csík villant meg a combjából Nevdczky előtt, ha lett volna bátorsága, hogy ő is lehajoljon, egészen a bugyijáig beláthatott volna. Aztán a nő visszasétált a káposztához, lehajolt a kapájáért, de nem kezdett dolgozni, mert észrevette, hogy a két fiú jön utána. Megkérdezte tőlük: — Mondjátok meg. jól kapálok-e, s egyáltalán, van-e értelme ennek a munkának? — Van — válaszolt azonnal Kerczák, közben végighord ta a tekintetét a káposztafejeken. — Eddig nemigen kapálták meg rendesen, pedig most már lassan beborulnak a káposztafejek — eredt meg hirtelen a nyelve. — Beborulnak? — gondolkodott el a nő a fiú kifejezésén. — Beborulnak, beborulnak — dobálta, forgatta a szót a szájában, álmatagon, kíváncsian és elismerően. — Amikor a káposzta levelei egymásba borulnak, akkor alakul ki a fej — mutatott a földre a fiú. — Az lenne a jó, ha most sikerülne megkapálni, mert ha jön egy kis nyári eső... — Akkor beborulnak a káposztafejek — folytatta a nő. — Majd, hogy legalább egyiküknek megeredt a nyelve, hozzátette: — Hívjatok csak nyugodtan Lilinek... És tegezzetek. Olyanok vagytok... — Milyenek? — szólt közbe azonnal Neviczky. — Semmi... Rendes fiúk lehettek, elmennék veletek a világ végére — őszintén csengett a hangja, köziben a kapát megint lelökte a földre. (Folytatjuk) „Ember és természet” Művészek a Takács-tanyán Alkotótelep Mezőtúron T Balázs József: ÁNCISKOLA Amikor észrevette őket, abbahagyta a munkáit, a kapanyél eldőlt előtte, ahelyett, hogy belevágva a földibe, kissé megemelve a kivágott föld súlyával maga előtt megállítaná, úgy ahogy ezit a fiúk is csinálták. amióta erre már az első kapálások után rájöttek. A nő, hol apróbbakat, hol nagyobbakat lépve, a káposztafejeket kikerülve közeledett feléjük, táncos, lebegő mozgása még kiszámíthatatlanabbá vált, amikor az árpatáblához érve, a tavalyról ottmaradt tökinda felsértette a lábát. Akárhogyan is ügyeskedett, csak nagy üggyel-bajjal érit el a szekérútig, ahol Neviczkyék álltak. Elmevette magát: — Nem láttatok még nőt? Nem vagytok már annyira gyerekek.. Már nagyfiúk vagytok... Képzőművészek „vertek tanyát” Mezőtúron, az egykori Takács-tanyán. A Körös-parton álló tornácos épület úgy tűnik ideális alkotóház, idén második alkalommal fogadja falai közé a művészeket. Festők, szobrászok dolgoznak itt egy hónapig, hogy megörökítsék a tájat, a tájban élő embereket. Az alkotótelep mottója most is: „Ember és természet”. A természet itt még valóban rejteget csodát, vászonra, véső alá kívánkozik szépsége, gazdagsága. Az alkotótelepen még csak három napja kezdődött a munka. Szabó Iván, Syőrfi Sándor és Orr Lajos szobrászművész, Egri Erzsébet, Novák András és Balogh Géza festőművész, valamint Egri Mária művészettörténész kapott meghívást az idén. — Milyen tervekkel érkeztek? — Kész elképzelésekről most még korai volna beszélni — mondta Szabó Iván. — Az első napokban csupán nézelődik, ismerkedik az ember a tájjal. A Körös-vidék mindezidáig rejtve maradt előttem, ezért is fogadtam örömmel a hívást, noha meg kell mondjam, az Alföld már hosszú évtizedek óta -vissza- visszahív. A vásárhelyi „vizek partja” — ahol gyakran dolgozom — hasonlatos az ittenihez, a tájhoz kötődő élmények sora azonban más. Szabó Iván már elkezdte fogalmazni első élményeit. Madarak és fák. Visszatérő motívumok érem tervein. — Nagyon megragadott a látvány. A sirályok, a kócsagok, az öreg, pusztuló fák, kiszáradt gallyaikkal... De már tervezgetem; egyelőre agyagban formázom azt a Orr Lajos szobrászművész A Takács-tanya alkotóháznak is ideális Másnap délután találkoztak: Lilivel. Ügy ismerkedtek meg vele, mintha valaki előre megszervezte volna: éppen a Szamos—Tisza torkolathoz siettek, amikor meglátták, hogy a réten, az árpatáblák között, egy régen kiszáradt patak medrében valaki egyes-egyedül káposztát kapál. A kiszáradt patakmederbe azért nem vetettek árpát, mert gyakran megállt rajta a víz — -káposztának annál jobb az ilyen föld. Vékony nyári ruhában kapált a nő, de olyan ügyetlenül tette-vette egyik kezéből a másikba rövid nyelű kis kapáját,' hogy a két fiúnak nem volt nehéz rájönnie olyan helyről poty- Szabó Iván a fazekasmúzeum homlokzatára szánt dombor- tyant ide, ahol káposztaka- mű tervén dolgozik pálásról nem is hallott. Egri Erzsébet festőművész domborművet is, amelyet a Mezőtúron megnyíló fazekasmúzeum homlokzatára szánok. Mindig többféle dolog foglalkoztat, egyszerre négy öt munka van a kezem- ügyében otthon is. Mindenkinek más a munkamódszere. Egri Erzsébet még „csak” figyeli a tájat. — Érdekes, engem ebbén az igazán, gyönyörű, élő természeti környezetben a pusztulás látható nyomai ragadtak meg. A kiszáradt fák, az összedőlt, omladozó tanyák. Azt hiszem képeimben ezek a motívumok visszatérnek majd. Egri Erzsébet és férje Orr Lajos Diósdon él, mindketten a budapesti képzőművészeti szakközépiskolában tanítanak. — Számomra itt legnagyobb élmény a Körös, a vízpart — mondja Orr Lajos. — Igaz, otthon a Dunához közel élünk, de a Duna többnyire már csak bosszúságot okoz nekem. A víz piszkos, a környezet elhanyagolt. Itt pedig szinte még érintetlen a vidék. Talán ezt próbálom megörökíteni. Ugyanakkor egy domborművön is gondolkozom, amely Mezőtúr iskolaváros jellegét hangsúlyozná. Aztán tervezzük Győrfi Sándorral, akivel évfolyamtársak voltunk a főiskolán, egy kis égetőkemence építését is. Nyilván nem telik haszontalanul ez az egy hónap, még akkor sem, ha kész művek csak később születnek az itt szerzett élményekből. Ügy gondolom az ér a legtöbbet, amit magában elraktározva hazavisz innen az ember. A mezőtúriaknak viszont az is sokat ér, amit a művészek a városban hagynak, nevezetesen itteni indíttatású műveikből néhányat. A város ugyanis nem utolsósorban azért fogott össze, — úgyszólván valamennyi intézmény, vállalat, üzem részt vállalt az alkotótelep életre- hívásában, — hogy megteremtse egy kortárs képzőművészeti galéria alapjait. Az utókor számára, gyönyörűségére és szellemi gazdagodására. Török Erzsébet Fotó: T. Katona László
