Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
1983. JÚLIUS 9. Irodalom« művészet 9 Szenti Ernő: Csapkodó tűzszárnyak ide-oda csapkodó tűzszárnyak erős kezekkel lefogott bánat ki nem költött hold-tojás szó-tárnákban csönd-robbantás drótozott foltozott hitszárnyak a valóság fölött köröznek szállnak téged is látnak rólad is tudnak ködökkel kötik be szemét a múltnak — Egyszer minden előfordulhat? — Egyszer igen. — Jó. Na... jnost már mondjuk megszidtál, meg minden, és akkor most mesélj, jó? Közelebb húzódott s az apjára függesztette a szemét. — Rossz voltál, és még mesét vársz? — Rossz voltam, de azért már megszidtál. Különben is. most már jó vagyok. — Rendben. Fogok mesélni, megígérem, de előbb te beszámolsz arról, hogy mi újság az oviban? Például, hogy mit kajáltatok ? — Vádján csak,.., azt kajáltuk .... hogy ... milyen nap van ma? — — Csütörtök. — Akkor babot! — Csak babot. — Meg krumplit. — És még? — Még vizet. — Jó lehetett. — Ezt most játékból mondod? — Abból. Mi másból? — Tudod, mit?! — pattant föl hirtelen — játsszunk dzsudisat, azt már úgyis régen játszottuk! Mi és négyen leszünk, és ... — De mi csak hárman vagyunk! — mondta az apja. — Dehogy hárman! Vagytok ti ketten, az anyuval, meg mi ketten! — nézett az apjára. — Na. ne bolondíts! Anyu, egy, te kettő, én három. Az három. — De hát játékból, nem érted? Különben is itt a Kati. Jó. hogy ő csak rongy, de Paula azért lehet! Na? — Rendben. — Szóval, ez a szegény Dzsudi — aki én vagyok, bajba kerül. Nagyon nagy bajba. Sétál egy napon az erdőben, amikor egyszer csak összeakad a hétfejű sárkánnyal. Szegény, szegény Dzsudika, ahogy ránéz a sárkány azzal a hét csúnya szemével, nagyon megijed. Nagyon össze is tojja magát! — Merthogy ezek egyszemű sárkányok, igaz? — Nem! Hanem mert elfelejtette magával hozni a varázsszőnyegét! Persze, hipp-hopp, meglátja — mondjuk — ezt a pénzt... Összeállította: Békás? Ildikó — Pénzt! Ez milyen pénz egyébként? — Most ne tanár bácsisat játsz- szunk! Ne kérdezgess folyton! Különben is — méltatlankodott — ismerem a színeket! Zöld! — Jó, de hány forintos? — Ez varázsszőnyeg, mindegy neki! Jé — hajolt hirtelen a pénz fölé — ez itt Petőfi Sándor! Ugye? — Bizony. — Aki beesett a vonat alá? — Nem. Az József Attila volt. Petőfit a szabadságharcban ölték meg. Egy oktalan kozák — És József Attila? Ó nem volt ott? — ö sokkal később élt. — Jó. Na most Dzsudika gondol egyet felpattan a szőnyegére, s ott terem Petőfi Sándornál, s felkapja maga mellé, nehogv megöljék szegényt! Hát ilyen aranyos ez a Dzsudika, bizony ... M z asszony álla alatt g\ bogra kötötte a kendót. Időnként odakapott, és az állát előretolva a nyaka felé húzta. Fészkelődött. feszengett a férje melett. Túl voltak már a hatvanon mind a ketten. A férfi •kapatosán fecsegett, és tíz—tizenöt villanypózna mellett is elrobogott a vonat, míg a zsebe felé indult keze előkotorászta a gyűrött ciga- rettás dobozt. Mintha nagy munkát végzett volna, feltolta homlokán a sildes bársonysapkát, magában motyogott valamit, és az asszonyra mosolygott. — Ne bagózz már annyit! — mondta az asszony. — Hisz mást se csinálsz egész úton. — Miért, odakint nem bagóznak? — Bagóznak hát, de nem folyton. — Én se folyton, csak most... — mondta az öreg, és mosolyogva átkarolta az asszonyt. — Ej, hagyd már ezt! — Magamban voltam mostanáig, miért baj ez? — És maga mellé tette az ülésre a cigarettás dobozt, meg is feledkezett róla. Egyik karjával az asszony vállát ölelte, amin a bogra kötött kendő alatt egy világoskék külföldi pulóver feszült, másikkal a kezét szorongatta. Halkan gügyögött is valamit, egész közel hajolva az asz- szony füléhez. — Haggy már te! — mondta az asszony. — Ittál, és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom. — Várnak a többiek is az állomáson. Mondtam nekik, ma jöss, haza. Kint vannak az állomáson, mind. — És kezdte a neveket sorolni, akik az állomáson várják az asszonyt. — A disznót kifizetted? — kérdezte az asszony, mintha nem is érdekelné, ki várja az állomáson. — Ki — mondta az öreg. — Meg a padló is kész már a házban. A nyárra be is lehet költözni. Most aztán egész nap a lányod körül kujtorognak — és az öreg röhögéséivé megpaskolta az asz- szony kezét. — Egész nap kujtorognak körülötte. Az Imréről miért nem szólsz? — Mit mondjak? Majd otthon, sorjában... — Jól vannak? — Jól. Házuk is van meg autójuk is. — Egész nap a lányod körül kujtorog — és az öreg alig észrevehetően csuklott. — Szépen vártál — mondta az asszony. — Minek jöttél élibém? Ha vonatra szállsz, mindig iszol. — A lányod is elmegy. A nyáron biztosan elmegy. Este mindig ott kujtorog körülötte valamelyik kölök. De a Sanyit, azt nem engedem be. — Milyen Sanyit? — Hát a Bótáék Sanyiját. Lop. Én mondom: lop. — Miért lopna? x — Mert lop. Azt mondják, ez a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bótának most tanúskodtam. — Mit tanúskodtál te? — Hát volt az a pere, a házért. Kiss Jenő: Olyankor derűs Olyankor derűs kedvében van a nyelv, kis fintorokat vág felém, kacsint s nevetni hív, a szó bohóckodón csak átfordul fején, a „szemlesütve” „szemle sütve" lesz, s kacaghatok pár szemléken nagyot, a „tisztító” meg „tiszti tó”, nahát baka fürödni helyet nem kap ott! A „cselló" „csel-ló” lesz, a trójai, a „villám" pedig evőeszközöm, „bűzlik a bűz-lik" — állapítja meg, s „elvet elvet” - kap fricskát a közöny. Űj tetű-fajtát fedez fel: „egyön", teljes nevén „egyöntetű”, ? mikor már nagyon csíp-szűr ez a faj, reászól morcán: nyughass már, „te tű"! így játszik, mókázik a nyelv velem, ilyenkor mos, tisztít meg engem ő, ilyen kormos - szól - költő nem lehet, s jön a zuhany s a törlőlepedő - s lelkem, min jóslatával Herder ül, tisztul, feled, megnyugszik, felderül. Hogy a négy gyerek örökölte a házat. A Sanyi apjáé is volt egy rész belőle. — Tudom — mondta az asz- szony. — Hát most eladták a többiek, neki meg nem akartak pénzt adni. Én is láttam annak idején a papírt. A Sanyi apja is örökösödött. Neki is jár. — Minek ártod bele magad ilyesmibe? Ha nincs melletted az ember, mindig beleütöd valamibe az orrod. — Mert ki akarták tagadni. Hát én nem engedtem. Vagy öten is tanúskodtunk ott. — Miinek neked mindig mással törődni? — kérdezte az asszony, és fészkelődve kibújt az öreg karja alól. — Mert kell — mondta az öreg dühösen és hangosan. Az egész kocsiban lehetett hallani, ahogy megismételte még egyszer. — Mert kell. Győrffy László: Aranypróba —Mm»——t.TW — Ej, nem beszélek veled — mondta az asszony. — Részeg vagy — és az ablak felé fordult. Az öreg felállt. — Hová mész most meg? Az öreg nem válaszolt. — Megint inni mész te? — Az öreg válasz nélkül eldülöngélt az ülések között. Egy ideig az asszony az ablak felé fordult aztán átcsúszott az ülés másik oldalára, ahonnan csak vissza kellett fordulnia, hogy az ajtót lássa. Ha valaki előtt lendült az ajtó, az asszony már fordult is. Egy idő múlva felállt. A két ülés között toporgott, a támlába kapaszkodva, nehogy a rázkódó kocsin elbotoljék, aztán elment az ajtóig. De nem ment ki a peronra. Az üvegen át figyelt kifelé, át a másik kocsiba. — Hét nem jön — mondta félig magának, kicsit meg annak a férfinak, aki közvetlenül az ajtó mellett ült. — Nem jön. Három hónapig nem látott, most meg elmegy inni. — A férfi mosolygott és bólogatott. — Ilyen ez a férfi- nép mind, folyton isznak. A fiamnál voltam odakint Olaszországban. Az is részeg volt, amikor eljöttem. Ez meg így vár itthon. Isznak. Mind isznak. — És az asz- szony még egyszer kinézett a peronra. aztán visszament, és leült a helyére. Az öreg visszajött. Az asszony nem szólt hozzá. Az öreg röhögéséivé átkarolta. — Magamban voltam mostanáig; te boszorkány. — Hagyj már békét nekem! — mondta az asszony, és letolta válláról az öreg kezét. A férfi őszülő, borostás szakállú álla megrándult, és a szeme furcsán összehúzódott. Megint esetlenül a zsbe felé tapogatott. — Szépen vártál — mondta az asszony, és vissza se fordult az ablaktól. Az öreg csak tapogatta a zsebeit, és összehúzódó szemeivel egyre gyorsabban pillogott. Az asszony, hogy nem érkezett válasz arra, amit mondott, az öreg felé fordult. Egy pillanatig az arcába nézett, aztán megfogta a kabátzseb körül kotorászó kezet. Széles, nagyon rövid körmű uj- jai voltak az öregnek, és ahogy az asszony puffadt. párnás kezével átkulcsolta őket, egy pillanatig mozdulatlanul megnyugodtak. — Ne ríj már! — mondta az asszony, és zavartan mosolygott. — Ekkora ember, aztán rí, mint egy gyerek. Mint a fiad. Amikor ott Olaszországban az állomáson felléptem a vonatra, az is rítt. Mert részeg volt, mint te. Mind ilyenek vagytok. Rítok és isztok. Az öreg kihúzta a kezét az asz- szonyéból. és tovább kotorászott a zsebe körül. — Hiányoztál. Három hónapig még nem voltunk egymás nélkül. — Itt a cigarettád — mondta az asszony, és fölvette a dobozt az ülésről. Még a bagóját se találja. Szépen vártál, mondhatom. — Kész van már a padló is — mondta az öreg, és rágyújtott. Rövid körmű, széles ujjaival takarva a lángot, mintha szélfútta utcán állnának. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiunk is a családdal. Ott lesz helyük. — Nem ígérte biztosan — mondta az asszony. — Pedig jöhet, meg aztán maradhat is. ha akar — mondta az öreg. — Az biztos, hogy ő már nem marad, ha egyáltalán el is jön haza. Aztán meg talán nem is hiányzunk neki. — Akkor meg minek sírt, mikor eljöttél? — Talán, mert.. . isten tudja. Valami ékszerpróbáról beszélt. Hogy hogyan próbálgatják az . arany ékszereket az üzletükben. Már elfelejtettem, miről beszélt, csak azt tudom, hogy mondta, ilyen ékszerpróba vagy ... nem is ékszer, arany, na. eszembe jutott. Szóval, ilyen aranypróba volt neki, hogy én kimentem hozzá. — Aranypróba? — Hát azt mondta. Meg hogy nekünk is az volt. Mert ugye, három hónapig el voltunk egymástól, aztán meg ... — Ilyen hosszan még nem voltunk egymás nélkül — vágta rá gyorsan és kicsit zsémbesen az öreg. — De én itt vagyok, ő pedig ... — Az Imre ? — ö hát. Nem jön az haza, nem fogjuk mi látni már. — Jön az majd. — Az öreg megpaskolta az asszony kezét. — Aztán olyan öregek még mi sem vagyunk. z asszony nem válaszolt. kifelé nézett az ablakon, tapogatózva babrált az álla alatt. A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán párnás, kicsit puffadt kezével a szeme alatt kotorászott. Úgy látszott könnyét dörgöl szét. Az öreg megint átkarolta, és egész közel hajolt az arcához. Kifelé néztek mindketten az ablakon, időnként egymáshoz ütődtek, ahogy rándult a vonat. — Aranypróba, aranypróba — hümmögött az öreg. — Az meg mi a csuda? Pataki József rajza
