Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
1983. JÚLIUS 30. Irodalom, művészet 9 Garai Gábor: Zene Jöjjetek, gondűző dalok, jóról vagy jajról szóljatok, csak jöjjetek, s zendüljetek lelket lobbantó hangszerek: hegedűk, mik az éjszakát kivilágítják, s csillagát a reménynek tűzik az ég ormára; ontsatok zenét lágy oboák, simítsatok szét minden ráncot, bánatot; nagybőgők, bölcs öreg kutyák, jól vigyázzázatok kapuját benső békénknek, vak harag ne dúljon e tetők alatt; zongora, harsogd, ha muszáj, hogy tűrhetetlen ami fáj, hogy méltatlan a vereség, amíg erőnkből futja még egy rebbenésre; végre dob, rebegd, dadogd, kopogd, dogogd, hogy jól tudjuk, végül mi vár, de addig sem leszünk sivár prédái; addig fölemelt szelíd fejjel várjuk a jelt, s örvénylik bennünk a zene, szívünk is fölzendül vele. Lakatos István: Üllő és kalapács Mint szikrázó, idomtalan vasat kovács kemény pöröly alatt, úgy tartsd otromba szenvedélyedet fehér izzásban napra-nap: és akkor vágyaid felett győz mindig a teremtő képzelet, s a formátlan, nyers anyagot úgy alakítja, ahogy akarod. Szabó László: Furulyázó gyerek Szabó László: Solymosi Ignácz mártír emlékmű-terv nyaj félig nyitott ajkai közül kivillantak a sárgás fogak. Ö megmondta! Egy villanyszerelő nem tévedhet ekkorát. — Biztosat nem leihet tudni — kezdte a szomszédasszony —, mert ugye sört ivott. Bár annyitól? Nemigen, ö nem csinálhatott ilyet, nem. mert azért jó szakember volt. Dehát akkor ki? Mert az Ilonka, az meg aztán biztosan nem... — Köszönöm — mondta a százados és felállt. — iNagyon hasznos volt, amit elmondott. Köszönöm. Viszontlátásra! Unta már. Unta az egész ügyet. Meg Kányái fontoskodását is. Mit akar? Előléptetést? Gyilkos kell neki minden áron? Baleset volt. A villanyszerelő elmélázott. Ugyanúgy, áhogy ő szokott munka közben. Kipróbálta a lámpát, aztán meg elfelejtette kihúzni. A szerencsétlen! — Talán az ujjlenyomatok — kezdte a főtrözsőrmester, de a százados leintette. — Megnyugtatom Kányái, ha erre kíváncsi hogy a feleségéét is rajta fogják találni. Gondolom, alkalmasint, ő is bekapcsolta a lámpát. No, menjünk! A gyerek még mindig hüppö- gött a szoba sarkában, az asszony az injekciótól kábulton hevert az ágyon, a lámpát már elvitték a laboratóriumba. A százados felvette a kabátját, szuszogva, nehézkesen összehúzta magán, aztán gombolkozás közben hirtelen elbizonytalankodott, megállt. A kisfiú felhagyott a sírással, és ismét az indiánnal játszadozott. A százados nézte, mintha most vette volna észre először. Kissé széttett lábakkal állt; úgy érezte, innen nem tud elmozdulni többé. Ma este beszél a fiával. Le kell ülni vele. Majd megisznak néhány üveg sört. Eddig nem engedte otthon inni. de ez más. Berúgni nem fognak. Csak beszélgetni. Ahhoz meg kell az ital. Félóra múlva a kapitányság folyosóján összefutott Kányáival. — Főnök. A feleség ujjlenyomatai mellett találtunk valamit! Egy sokkal kisebb kéz nyomát. Egy egészen kicsit. A gyerekét! A százados bólintott, elment Kányái mellett, aztán néhány lépés után megállt, visszafordult. — Na, és? Mit akar ezzel mondani? Mit akar? A főtörzsőrmester felhúzta a vállát, de nem szólt. Végül is nem az ő felelőssége. Kiss Dénes: Ha ölnek, meghalnak assan, vigyázva, hozta, hozta á tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Pancsa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán. — Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatosan gázolt át a somogyi part felé a sekély vízben. — Nehogy locsolj, ne gyere közel!... — Figyelmeztetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy körültekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra vízbe kerüljön a méhecske. Keskenyre húzott tatár szemével minduntalan körbe fürkészett, aztán újra elindult a herényi part felé. Magam pedig, mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lépegettem mellette. — Segítek — mondtam. — Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör haját mutatta. — Nahát! — A feje tetején pedig, mint valami fészekben, katicabogarak piroslottak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A méhecske! — Hűm... — ki tudja mit „gondolt” a méhecske? ... Egyszer csak elindult Ancsa-Pancsa tenyeréből fölfelé az apró ujjakon. — Jaj!... Beleesik a buta!... — Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, a biztonságba. A markát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga szabadságára vágyott. Megindult az apró kislányujjak magaslatai felé, hogy majd a legmagasabb pontról elrepüljön. Ancsa- Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilánkokba verődtek az enyhén hullámzó víz fénycsáiUjámai. Homlokát ráncolta. — Jaj, apu! — Repülni akar, el akar menni ... — nyugtattam. — Dehát nem tud, vizes még a szárnya. Újra a vízbe esik szegény. Hallod?... — Igen, de!... — ebben a pillanatban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa-Pancsa tenyér-repülőterét, de nem jutott messzire. Azonnal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa-Pancsa sikoltva utána kapott, s az újra a tenyerébe hulló, szabadságát áhító kis szárnyashoz enyhén, védőn hozzáért a nagy- ujj ... — Jaj! — Kiáltotta Ancsa- Pancsa, mert a méhecske máris szúrt! — Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis rovar fullánkja az ujjábán. S vele a testének piciny, kiszakadt darabja Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltusáját vívó apró élőlényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. — Ne... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik. — Jaj, apu!... Miért? ... Miért hal meg?... — Így mondta. — Ez az ő sorsa — mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjából. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a méhekről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető, hátul a kertben méhese van. Több, mint húsz család. — De ... De .. . — szüppögte. — Azt nem mondta Bódi bácsi, hogy mi történik a méhecskékkel, ha valakit megszórnak? — De mondta... — Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpanó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és kiölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást modani. Noha láttam az arcán, hogy nem fogja föl: ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is, tehát fölfoghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem — hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa-Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. — Nem tudta, mit akarok? ... — Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ó, á szegény... Együtt lábaltunk kifelé a sekély vízben. A katicákat megmentette. Óvatosan helyezte le a fűre, a parttól távolabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve dédelgeti \őket. (Ancsa-Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a hetedik emeleti lakásba Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papírdobozban. De aztán néhány nap múlva magához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő utón már próbálgatta a szárnyát. Csapkoló- dott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült. — Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett. — Igen... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyárvégi jóidőt. Csak Ancsa-Pan- csi állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest már a korábbi években is Sze- pezden, ahol partközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félrehúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni. — Igen — mondta minden meggyőződés nélkül. Én pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ma felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életnek, másokénak is á tisztelete? Vagy a felnőttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! — Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bizony megdagadt. Fáj is? — Nem baj! — mondta szinte Iti- áltava. Ebben a két szóban megsaj- dult a méhecske hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem fogja föl ezt a melengető sugárzást. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a méhekről beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a mé- heket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között. — De azt sem bántam, apu. Tényleg nem — mondta. Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik any- nyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire irgalmatlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elélhetne a régit ba már új királynőt neveltek, akkor is... Elélhetne?!... Hát az ember milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik, vajon méltóan megbecsülik? Közhely ez!. . Közhely — gondoltam tovább, dehát nem igaz? Az ember mindig ingalmaz? Gyakran még a saját szülőjének sem. Minden továbblépésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Másként nem lehet? Percekig álltunk a napfényben, ketten — egyedül! — a sok vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét sugarak is hullottak volna körérUfc a napból á vüágra. A fákra, virágokra árnyak foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok papírra kívánkoztak. Ancsa- Pancsa hirtelen hozzám bújt, és azt mondta: — Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják? — Mi lenne... — a szavak maguktól hulltak ki á számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kis ember különös, már- már értelmen túli Világból érkező csöndes jajdulása. Mintha kettein maradtunk volna véglegesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva. — Hallod, apu?... Mi lenne? — Igen, hallom... Mi lenne? imult hozzám, és én hozzá. Apró szél bil- legtette a fák leveleit, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenejtet Aranylás volt; az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen közeliek. Üjra megrázott. — Apu!\|i. Figyelsz?... Mi lenne? — Mi ? ... — Nem tudtam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoccantam. — Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősödik, mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár — Jó — mondta, és kézenfogva elindultunk a tó felé. Osszeállitatta: Békwy Ildikó
