Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
Nemzetközi körkép 1983. JÚLIUS 30. 6 . Haderőoaőkkontós Nyári szünet Bécsben . Ismét kiürült a bécsi Hofburg bálterme, ahol immáron tíz éve folynak a közép-európai fegyveres erők és fegyverzet kölcsönös csökkentéséről szóló tárgyalások. Lezárult egy újabb forduló, a harmadik, annak reménye nélkül, hogy ha ezúttal nem is, de a legközelebbi tárgyalási sorozatban aláírhatják a Közép-Euijó- pában állomásozó szovjet és amerikai haderők arányos csökkentéséről szóló első egyezményt. A bécsi Hofburg termeit évek óta szorgalmasan látogató újságírók és megfigyelők nemcsak a szocialista országok küldöttségeinél tapasztalnak türelmetlenséget: elvétve ugyan, de ismernek olyan NATO-delegá tusokat is, akik elképzelhetőnek tartanák a frissebb tárgyalási tempót. A 70-es évek végére elért részeredmények — akkor — joggal kecsegtettek a közeli megegyezés lehetőségével és továbbra sem a szocialista országokon múlott, hogy a bécsi leszerelési fórum tíz évi munka után is adós marad a kézzelfogható eredménnyel. Ha az ökölvíváshoz hasonlóan a haderőcsökkentési tárgyalásokon is pontoznának, akkor a most lezárult fordulót fenntartás nélkül a Varsói Szerződéshez tartozó országok „menetének” tekinthetnénk. Mint emlékezetes, az év elején, januárban prágában tanácskoztak a tagországok politikai és katonai vezetői és az ülésen behatóan foglalkoztak a bécsi tárgyalásokon kialakult zsákutcaszerű helyzettel. A politikai tanácskozó testület kidolgozta elvi álláspontját a tárgyalások holtpontról történő kimozdítására, négy szocialista ország — a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és az NDK — küldöttségei pedig hozzáláttak a minden korábbinál átfogóbb egyezménytervezet kidolgozásához. Az említett négy ország — a bécsi tárgyalásokon közvetlen jogkörrel részt vevő VSZ-tagállamok — június 23-án előterjesztett közös dokumentum részletes és az ellentétes álláspontokat alapul vevő kiegyensúlyozott ajánlásokat tartalmaz a megkötendő haderőcsökkentési egyezményre vonatkozóan. A jelentős kompromisz- szumokat tartalmazó szocialista egyezmény-tervezet a kölcsönös biztonság elvén alapul, konkrét megfogalmazásaiban pedig messzemenően figyelembe veszi a nyugati fél korábbi kifogásait Az 1973-ban kialakított közös céloknak megfelelően a szocialista országok dokumentuma 700—700 ezer főben kívánja rögzíteni . a szárazföldi haderők legfelső szintjét és egyik fél sem rendelkezhet 200—200 ezer főnél nagyobb létszámú légierővel. Az alapmandátum szerint a csökkentésnek ki kell terjednie a NATO és a Varsói Szerződés tagországai haderőinek fegyverzetére is. A négy szocialista ország június 24-i javaslata részletes és kiegyensúlyozott utalásokat tartalmaz a megkötendő egyezményekhez kapcsolódó kiegészítő- és ellenőrzési intézkedésekre vonatkozóan. Bécsj megfigyelőka „keleti” egyezményterevezetet átfogónak és körültekintőnek minősítik, olyan munkaokmánynak, amelynek alapján kialakítható lenne a kölcsönösen elfogadható haderőcsökkentési megállapodás. Nem véletlen, hogy a fordulót lezáró ülésen a nyugati delegátusok zavartan kitértek az újságírók kérdései elől, hiszen ők is sejtik: a szocialista országoktól aligha várhatnak további engedményeket. következtetésképpen nekik kell lépniük. Ha tartalmi nem is, de taktikai változás tapasztalható a nyugati magatartásr bán. Az elmúlt üléseken mintha háttérbe szorult volna a korábbi években általuk erőltetett terméketlen létszámvita, helyette a tervezett megállapodások ellenőrizhetetlenségére hivatkoznak és kiegészítő- és ellenőrző intézkedések elégtelenségét tolják előtérbe./ Most, hogy a tárgyalóasztalon fekszik a szocialista országok átfogó kompromisz- szumos javaslata — a nyugati fél lazítani próbál tárgyalási magatartásán, olyan benyomást igyekszik kelteni, mintha Bécsben valami is „mozogna”, és ebben nekik van szerepük. Nem kizárt, hogy a takti- . kai lépésváltás összefüggésben áll a NATO rakétaprogramjával, illetve az azzal szentben növekvő nemzetközi ellenállással. A valóság ehelyett Bécsiben az, hogy a nyugati tárgyaló küldöttségek 1979. óta semmit sem módosítottak álláspontjukon, sőt, a fegyverzet terén visz- szalépték korábbi álláspontjuktól. A megegyezéshez politikai akaratra lenne szükség és — a tengerentúlról érkező jelzéseket is számításba véve — erre egyelőre aligha lehet számítani. Szabó Zoltán Mi lesz veled, Karib—tenger ? „A környezetszennyeződés közvetlenül hat a Karib-ten- geri országok gazdasági tevékenységére, a turizmusra, a halászatra. A térség gyors ütemű ipari fejlődése növelni fogja a természeti környezet rombolásának veszélyét, ha még idejében nem tesznek megfelelő lépéseket a baj elhárítására” — figyelmeztet az 0NSZ környzetvé- delmi programja, az UNEP munkatársai által készített tanulmány. A Karib-tenger part vidékének lakosságát ma már nem a kálózok éjszakai rajtaütései fe- nyegeák. mint négyszáz évvel ezelőtt, hanem a tenger felszínén úszó ragacsos, nyúlós olajréteg, a partmenti városból a tengerbe ömlő szennyvíz és mérgező ipari hulladék Naponta átlagosan 35 szupertankhajó, és 75 közepes nagyságú tankhajó mintegy ötmillió hordónyi kőolajat szállít a Karib-tengeren. A hiányos és laza környezetvédelmi intézkedések nem tudják ellensúlyozni azt a kánt, amelyet a tartályokból elszivárgó olaj és az ipari szennyeződés tesz a környezetben. Az olajkitermelés növekedésével nőtt a környezetet szennyező balesetek bekövetkezésének lehetősége is,1 Pusztító következményeivel sokáig emlékeztetni fog magára a Campeohei-öbölben történt baleset: 1979-ben a mexikói nemzeti olajtársaság által a parttól 80 kilométerre fúrt egyik kútnál robbanás történt, amiknek következtében 475 ■ ezer tonna kőolaj ömlött a tengerbe. Csupán 290 nap elteltével sikerült elfojtani a kitörést. A kiömlő olaj nagy részét ki- meregették a tengervíz felszínéről, a fennmaradó mennyiség a kánikulai melegben elpárolgott, vagy pedig lesüllyedt a tengerfenékre. Hat százaléka az amerikai Texas állam partvidékét környező szigetek fövenyét szennyezte be. A katasztrófa következtében rengeteg hal pusztult el, tönkrement a körzet tengeri faunája, és lehetetlenné vált a turisták üdülése a partszakaszon. A Karilb-tengerbe ömlik többek között a hatalmas Mississippi folyó is, amely idehordja az Egyesült Államok déli részének városaiból a szennyvizet, valamint a cukornád- és gyapotültet-, vényekről származó vegyszereket. Egy ENSZ-tanul- mány szerint a szerves hulladéknak alig tíz százalékát teszik ártalmatlanná, mielőtt az a tengervízbe kerülne. Belga városok gondjai Tizenegy éhségsztrájkot folytató közalkalmazott, 400 tüntető a városháza előtt, szeméthalmok felgyújtása, kimaradások a tömegközlekedésben — a belga Liege városának már-már megszokott hétköznapja. Április óta nem enyhült a nyugtalanság, azóta nem tud ugyanis a város bért fizetni a közalkalmazottaknak. Helyesebben 12 ezer frankos előleget folyósít a bérekre, ami a szemeteseknek, illetve a takarítóknak korábban juttatott 40 ezer frank körüli fizetésnek csupán töredéke. Az asszonyok jelképes akcióba kezdtek: megszálltak egy élelmiszeráru- házat, telerakták kosaraikat és a — szintén sztrájkoló rendőrök jelenlétében — tiltakoztak a „bér nélküli munka ellen”. Eddig csak Liege-ben törtek ki ilyen hevesen a szenvedélyek, de Brüsszelnek, Antwerpennek, Ostendenek és még mintegy 30 vallon városnak ugyanilyen gondjai vannak. Amióta Martens miniszterelnök kezében van a kormányrúd, vége a túlköltekezésnek, a „felesleges” kiadásoknak, a városok kötelesek visszafizetni az államnak felhalmozott tartozásaikat, különben a költsévetés befagyaszt minden újabb hitelt. ' A kormány programja értelmében több szűk esztendő elé néznek a belga városok, 1988-ig kell rendbehozni szénájukat, egyensúlyt kell teremteni kiadásaik és bevételeik között. A belga politikai életben nincs vakáció, a városi tanácsok hol a szakszervezetekkel, hol a kormánnyal egyezkednek a szanálási terv részleteiről — az eredmény azonban aligha kétséges. Liege-ben már kidolgaz- ták a negyedik szanálási tervet, azonnali 10 százalékos bércsökkentést rendelve el és kilátásba helyezték a bérmérsékelést a következő években is, az idő előtti nyugdíjazásokat és kevesebb takarító, tanító — vagyis „közpénzből” élő — alkalmazását. A szakszervezetek a tiltakozás hónapjai után a napokban elfogadták a megszorításokat, úgy vélték, ezzel a kisebb rosszat választják, az ismét csordogáló hitelekből kifizethetik az elmaradt béreket. A kormány magatartása persze érthető: a deficites államkasszát nem terhelheti többel, még előleget sem adhat, hiszen maga is eladósodott és nem reménykedhet a következő években gazdasági fellendülésben. Tanulsággal inkább a jobboldali, kereszténydemokrata-liberális kormánykoalíció taktikája szolgálhat. Bár elismeri, hogy valamennyi belga város gondja azonos tőről fakad, ragaszkodik ahhoz, hogy a kormány mindegyikről külön tárgyaljon. A mélyen gyökerező vallon- flamand ellentétben látja annak garanciáját, hogy a kormányellenes érzelmek más irányba terelhetők, hogy a vallon Liege tiltakozik majd, ha Bruege szanálási terve] feltételei kedvezőbbek, vagy a fiamaiad Antwerpen követei a brüsszelivel azonos elbírálást. Az ország vezető politikusai kevés kivétellel saját és szavazóik érzelmeire hallgatva, nem pedig pártállásuknak megfelelően követelnek fiama nd vagy vallon megoldást a városi csődökre, az acélipar helyrehozatalára, vagy a jövő évi költségvetésre. A kormánytagok, politikusok terméketlen, de békés vitájába eddig csak egyetlen igazán disszonáns hang vegyült, Charles-Ferdinánd Nothomb belügyminiszteré, aki nem egyszerűen szociális, gazdasági feszültséget lát a városok nyugtalanságában, hanem a kormányzatot is megrendíteni képes biztonsági kérdésnek tekinti azt. összeállította: ConsUatin Lajos Egyesült Államok Demokrata dilemmák—Elnökjelölt elnök Reubin Askew Alan Cranston John Glenn A demokrata jelöltek sora Gary Hart Ernest F. Hollings Walter F. Mondple Még több mint egy esztendő van hátra az amerikai elnökválasztásokig. A szakértők mégis egybehangzóan vallják: a kampány már elkezdődött ... A demokratáknak mindig nagy érzékük volt ahhoz, hogy tönkretegyék saját esélyeiket — tartja az amerikai közélet, hiszen a nagy múltú párt gyakran múlta alul saját lehetőségeit. Carter emberei a bukás óta kiadott emlékirataikban keserűen panaszolják, hogy a volt elnök újraválasztási esélyeit Edward Kennedy kihívása tette tönkre: ha Kennedy még a jelölő konvenció előtt jóval visszalép, megtakaríthatták volna a lehangolóan ingerült és személyeskedő vitát. Csakhát a demokrata párt még a republikánusnál is összetettebb, gyakorlatilag egyfajta erőkoalíció, amelyben egymás mellett vannak liberálisok és déli reakciósok, a kisebbségek, érdekképviselői és a nagytőke emberei. Kennedy valóban a demokrata törzsgárda kedvence, s jellemző, hogy sokan találgatják még a szenátor visz- szalépése után is, hogy 1984 nyarán netán csak a San Francisco-i jelölő konvenció holtpontjára vár az „örökös elnökjelölt”. Ha ugyanis a jövő tavaszi előválasztásokon kellőképpen szétforgácsolódnak a szavazatok a hat jelenlegi elnökjelölt között, valóban létrejöhet ilyen holtpont. A hat mostani jelölt egyébként két csoportba osztható: Mondale, Glenn és Cranston tartozik az egyikbe, és Hart, Hollings és Askow a másakba. Az utóbbiak ugyan elnökjelöltként szerepelnek, ám gyanítható, hogy igazi céljuk az alelnök- ség megszerzése, hiszen ahhoz is jól kell szerepelnie egy politikusnak az élőválasztásokon, hogy számba vegyék a jelöltpáros második helyére Az élen tehát igazából Mondale és Glenn között folyik a párharc. Ám az atombefagyasztást felkaroló Cranston szenátor nemrég több helyi próbaválasztáson kínos meglepetést okozott a listavezető Mondáiénak, ezért a kaliforniai politikust is az élbolyhoz számítják. S minél sebezhetőbbnek bizonyul Walter Mondale, annál jobb az John Glenn szenátornak, a volt űrhajósnak, akinek legalább nincsenek gondjai önmaga közismertté tételével. Maga Cranston túlságosan a párt liberális szárnyához tartozik, s elnöki esélyeit ez nagyban korlátozza az utóbbi években jobbra tolódott Amerikában. Az igazi verseny tehát Mondale és Glenn között dúl, és van egy sajátos paradoxon : Glenn könnyebben nyerhetné meg az országos elnökválasztást, mint pártja jelöltségét. Az ohiói szenátor ugyanis — Mondale-lal szemben — nem különösebben népszerű a demokrata törzsgárdában, a párt funkcionáriusai között. Ugyanakkor Mondale esélyei Rea- gannel szemben nem olyan jók, mint a Carterhez nem kötődött Glenné, aki a politikai közép politikusa. Márpedig a versengés jövőre várhatóan a centrumban levő szavazókért fog folyni, így a papírforma szerint Glenn látszik alkalmasabb demokrata jelöltnek. Manapság minden látogatója megkérdezi — ki tréfásan, ki komolyan — Ronald Reagantól, vajon valóban megpályázza-e újra az elnökséget? S ő erre soha sem ad végleges h/álastetj sejteti az igent. Számára előnyösebb minél tovább húzni a hivatalos jelöltség bejelentését. Ha ugyanis az amerikái elnök már ismét elnökjelöltként tevékenykedik, bátrabban lehet bírálni, vádolni azzal, hogy „mindenben kaan pártérdekeket követ”. S van a dolognak egy nem elhanyagolható anyagi haszna is a republikánus pártkassza szempontjából: ha Reagan elnökként utazik valahova, akkor a tetemes költséget — a testőrök százainak bérét például — az államkincstár, ha úgy tetszik, az adófizető állja Ha viszont Reagan elnökjelöltként kel útra, a pártjának kell leszurkolnia a párszázezres nagyságrendű költséget. Ami azonban észszerű a Fehér Ház és lakója számára, az kockázatos a (nepuhHkánuis pártnak. HH szén minél tovább halogatja Reagan elnökjelöltsége hivatalos bejelentését, avagy a visszalépés közlését, annál nehezebben pótolhatná őt pártja. Sokak szerint erre jóformán nem is lennének képesek a republikánusok, ezért is kérlelik az idős elnököt: maradjon, mert csak ő képes biztosítani a pártegységet. A republikánusok 1980-ban a választási győzelem végett ásták el a csatabárdot; e pártban hagyományosan ádáz küzdelmet vívott a konzervatív és a pragmatikus szárny. Reagan al- elnökként azt a Buhst vette maga mellé, akit három esztendeje vele szemben a’ pragmatikusok tábora állított jelöltként, s így a második ember nem számít igazi utódnak a reaganista gárda szemében. Viszont minél tovább húzza Reagan a döntést, annál inkább csakis Bush számíthat a „tartalék-jelöltségre”. Már a pártjelöltségént folyó kampány is hatalmas energiát és anyagi alapokat igényel, hiszen jóformán minden a televíziós reklámokon dől el, s az bizony percenként százezrekbe kerül. Szükség van még egy országos, mindenütt aktív, kapcsolatokkal rendelkező stábra, azt pedig nem lehet egyik napról a másikra felállítani. Bush 1980-as emberei viszont csak jelre várnak. Az alelnök azonban illedelmesen és alighanem ésszerűen az elnök újraindulását hirdeti: Bushnak egyszerűbb dolga lenne, ha jövőre is Reagan oldalán sétálhatna be a Fehér Házba. A mellette még leginkább számba jövő Baker szenátusi renublikánus vezér csakis akkor óhajt elnökjelölt lenni, ha Ronald Reagan már nincs a porondon. A nemrég kitört Paper- gate-botrányig minden menetrend szerint alakult, beleértve a Fehér Ház indokolt időhúzását is. Ügy képzelték, hogy majd szeptember elején hivatalosan megfújják a kürtöt — most viszont már késő őszt emlegetnek. Igaz, Reagan gyakorlatilag már régóta elnökjelöltként viselkedik, országjárásai egyértelműen kampányjellegűek A republikánus remények szempontjából természetesen a kulcskérdés a gazdasági helyzet alakulása, s főleg az: s ikerül-e fenntartani a kibontakozó fellendülést? Kétségtelenül e tényező határozza meg alapvetően jövő ősszel az urnához járuló választók hangulatát. A másik perdöntő kérdés a háború és béke ügye, leegyszerűsítve: melyik jelölt biztosíthatja inkább a nyugodt életet? 1980-ban Ronald Reagan ugyan kemény külpolitikát hirdetett és világpolitikai asztalracsapást ígért Újbóli elnökjelöltként viszont már nem elegendő, ha csak „új fegyverkorlátozási módszerekkel” kecsegteti a népét, tőle a genfi eredményt kérik majd számon. S ha nincs mit felmutatni, tálcán, kínálná a demokrata ellenzéknek azt a választási témát, amire a gazdaság javulása esetén az ellenpártnak oly nagy szüksége lenne. Avar János Reagan elnök és Bush alelnök f— a következő választásra is marad a felállás?
