Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-26 / 175. szám

1983. JÚLIUS ?6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Lencsevégen a város Két tornacipőn láb jelenik meg a tévé képernyőjén. A ka­mera lassan, kicsit ingadozva halad fölfelé: lecsúszott zokni, térd,. . . majd megállapodik a fiú arcán. — Kész — jelenti be az ifjú operatőr. — Ki érzi úgy, hogy a beállítás jellemző volt a modellre? Kezek emelkednek a magasba. Szegedi játékok Ismét Madách a Dóm téren Jelenet a bibliai színből, az angyalok kara és a tudás fája Fotó: Nagy László Az iménti képsor a Tisza- ligetben, a diák fotósok, di­ósok és amatőrfilmesek tá­borában pergett le. A filmes szekció tartotta délutáni fog­lalkozását, Golovics Lajos irányításával. Feladat: ka­merabeállítás, a személyiség jellemző jegyeinek megke-. resése. — Kölcsön kaptuk a vi- deoberendezést, s ez nagyon jó, mert a gyerekek rögtön látják a képernyőn munká­juk eredményét, no és a töb­biek figyelhetik, értékelhe­tik társukat, — mondja a gyakorlat vezetője. A július 19-től 25-ig tar­tó táborról Ferenc Éva, a táborparancsnok beszél: — Ötvenöt középiskolás és szakmunkástanuló érkezett ide, az ország minden részé­ből. Az Országos Diáknapok pályázatainak nyertesei és helyezettéi. Munkájuk há­rom szekcióban folyik, szak­emberek irányításával. Az alkotótábor szakmai vezető­je Rónyai Balázs, a MÁV Járműjavító amatőrfilmes klubjának vezetője. — Milyen feladatokat kap­nak a résztvevők? — A fotósok ipari üzemek­ben és a Milléren dolgoznak. Feladatuk egy összefüggő képanyag készítése Szolnok­ról, műfajuk a riportfotó. Délután mindhárom szekció­ban elméleti (előadások, gyakorlatok folynak, sokan itt tanulnak meg előhívni A diósok kötött témát is kaptáik: ;egymásról készíte­nek portrékat, és humort ke­resnek — városszerte. Most éppen a kajak-kenu pályán figyelik az edzést. Szükség van saját ötleteikre is, a sza­badon választott témához: van aki a szolnoki templo­mokat, vagy a hőséget fény­képezi, vagy a piacon „áll lesben”, — magyarázza Éva, s akkorra már összegyűlik körülöttünk az egész tábor­vezetőség. — Ebből is látszik, milyen jó szellemű és összetartó társaság jött itt össze — mondja tréfálkozva. Bár tegnap este „befűrödtünk” az egyik programmal. Dis- cót tartottunk, de a gyere­kek nem lelkesedtek. A fo­tósok azonban elemükben voltak: egész este kattogtak a gépek, és fehér lepedős alakok rohangáltak fel-alá — fejezi be a tábor vezető. Közben a filmesek szüne­tet tartanak, s Golovics La­jos szakít egy kis időt: — Szekciónk több stábot alkot, vannak akik animáci­ós filmet készítenek, egy csoport egy közeli tanyán forgat. Ma éppen a kakas levágását kívánták megörö­kíteni, de a tanyasi néni ne­hezen állt kötélnek: nem akart megválni kedvenc szárnyasától. Kelten a kép­zőművészeti táborból átpár­tolt két fiúval társultak: eb­ből is film születik. Az egyik „képzőművész” már meséli is, nagy tempe­ramentummal a cselek­ményt: — Bemázoljuk egymást festékkel, és csomagolópapí­ron fogunk mászkálni, hem­peregni. Egészen formabon­tó dolgok keverednek majd . ki belőle! — A végén pedig motorral ráhajtunk egy fes- tékestubusra, s az egész a lencsére fröccsen — adják elő élénken gesztikulálva a film zárópoénját. Lelkesen beszélnek ötlete­ikről, s szívesen dolgoznak akár késő éjszakáig is — elő­hívás, keretezés, filmvágás: rengeteg dolguk van. S ami a legjobb: nem az ifjú titán pózában tetszelgők, nem fleg­ma „művészjelöltek” gyűltek itt össze. — Én növényvédőszeres pilóta akarok lenni — mond­ja az egyik, és meséli, mi­lyen izgalmas, kockázatos munka is az. Újra élet a szegedi Dóm téren — a 25 éves jubileumá­hoz érkezett Szabadtéri Já­tékok pénteken este újra ki­tárta kapuit a közönség előtt, s ezúttal a nyitány különös­képpen ünnepi volt; a téren, az Európa-hírű hatalmas té­ren Madách tragédiájának szavai hangzottak fel Vámos László nem a látványossá­gokra — ami itt szokás —, hanem a dráma mondaniva­lójára összpontosító nagyvo­nalú rendezésében. Igaz, nin­csenek itt az eddigi Tragé­dia-játszás hagyományaitól merőben eltérő „újdonsá­gok”, ez az előadás nem akar mindenáron újat produkálni, inkább vállalja Madáchot, gondolatainak, puritán szép­ségét, a jövőbe látni kívánó emberi kíváncsiság kielégíté­sét, a történelem filozófiai ihletésű tolmácsolását. De nincs benne semmi öreguras bölcselkedés sem, se kacajos sátánkodás! Ádám rajongása és Lucifer örök kétkedése mesterien egészítik ki egy­mást, s adják az emberi gon­dolkodás teljességét. Továb­bá az előadás irányzatosan nem emel ki egy-egy jelene­tet, kirívóan nem aktualizál a többi rovására — volt már erre is alkalom —, hanem a mű egészével az emberi élet értelmét jelentő küzdelem mellett agitál, a „mondot­tam, ember, küzdj és bízva bízzál” jelenkori igazságát ragadja meg a több mint százéves, de mindig időszerű műben. Természetesen nincs híjá­val ez az előadás a mozgal­mas tömegjeleneteknek sem, amelyek a tér hatalmas szín­padán festőiségükben is pom­pásak. A párizsi szín vagy a londoni kavargó tarkasága, majd ez utóbbiban egy me­rész újítás (mégiscsak kita­lált valamit Vámos?), a szín szereplői nem balladisztiku- san hullanak alá egy mély sírba, hanem a lepuskázott tömegből emelkednek ki pil­lanatnyi utolsó szólásra. A kapitalizmus halálának mo­numentális víziója? Milyen különös látvány a hullákkal teli színpad! S döbbenetes a falanszter is a maga lélek­gyilkoló szikkadtságával. Rö­viden a szereplőkről: Bubik István fiatal Ádám, lelkes és rajongó, amíg bírja erővel, jó; Tóth Éva sajnos csak né­hány színt tud kikeverni Éva sokszínű alakjából; aki vi­szont igazi telitalálat, az Bal- kay Géza Lucifer szerepében. Egyszerre tudja érzékeltetni az Orral szembeszegülő Lu­cifer szorongásait — vajon sikerül-e megsemmisíteni az embert, végső kétségbe hajt­ván az Űr teremtményét — és a dolgokat a ráció fényé­vel átvilágító értelmet: met­sző, hideg, fölényes — kitűnő. A több mint négyórás elő­adás — éjjel egy körül ér véget — mindenképpen méltó cselekedet a 25 éves gazdag múlthoz. A szegedi Dóm té­ren a Tragédia valamikor is újjászületett, s most bár a Nemzeti Színház vállalta magára, hogy gárdájával be­mutatja — ugyanis ősszel ebben a szereposztásban, bár nyilván a kőszínházi kere­tekhez igazítva a fővárosban folytatja majd az útját ez az előadás —, így is megérte szövetkeznie Szegednek és a Nemzetinek. Hisz e nyári fesztivál sokezer vendége is gyönyörködhet Madách gon­dolataiban, s élvezheti a fel­sistergő drámát klassziku­sunk remekművének előadá­sában. Mert dráma ez a ja­vából. Érte leruccanni Sze­gedre, érdemes. V. M. Palágyi Edit Kőpark Tatán. A Magyar Állami Földtani Intézet tatai természetvédelmi területén — az intézmény fennállásának 100 éves évfordulójára — kőparkot létesítettek. A kőpark a helyi geológiai viszonyokat, valamint hazánk hasznosítható ásványi anya­gait mutatja be. Fürst-emlékünnepség T Balázs József: ÁNCISKOLA Fürst-emlékünnepséget rendeztek vasárnap a Vas megyei Rum községben. A Rába-parti faluban, Fürst Sándor szülőházánál, a szom­bathelyi és a sárvári járás KISZ-fiataljai, valamint a mártír nevét viselő brigádok, iskolák vezetői, képviselői, a község dolgozói emlékez­tek arra, hogy ötvenegy év­vel ezelőtt gyorsított eljárás­sal ítélték halálra a Horthy- Magyarország bírái Fürst Sándort és Sallai Imrét, a magyar munkásosztály két kimagasló egyéniségét. Mél­tatták a mártírok, életét, munkásságát, akik minden tevékenységükben példát mutattak a mai fiataloknak is. Az emlékezés után meg­Az idén hazánkban meg­rendezendő Universala kong- ressót megelőző konferen­ciák és rendezvények so­rán vasárnap Gyulán ünne­pélyes külsőségek között Szépe György, a TIT orszá­gos alelnöke nyitotta meg a 21. eszperantó nyári egyete­met. A kurzus résztvevőit és a vendégeket Takács Lőrinc, a gyulai Városi Tanács el­nöke és Kádár Imre, a nyári egyetem titkára köszöntötte. A Soméra Esperanto Uni- versitato egy hete alatt ne­ves hazai és külföldi elő­adók, a tudományos isrne­koszorúzták a szülőházon el­helyezett emléktáblát, s megtekintették a szülőház­ban berendezett emlékmúze­umot. Hagyomány már, hogy az évfordulón a KISZ-fiatalok különböző sportversenyeken, labdajátékokban, atlétiká­ban mérik össze tudásukat az ünnepség után a Fürst Sándor Kupáért. A jól sike­rült sportversenyeket köve­tően a fiatalok, KISZ-vezetők kicserélték eddigi munkájuk­ban szerzett tapasztalataikat, szorosabbra fűzték meglévő kapcsolataikat. Az egész na­pos találkozó este zenés ren­dezvénnyel, ifjúsági bállal fejeződött be. retterjesztés mellett a peda­gógiai és módszertani szek­ciókban segítik az eszperan­tó nyelvet tanító tanárok és tanfolyamvezetők tovább­képzését. Ez évben első al­kalommal nyújt lehetőséget a nyári egyetem arra, hogy kiscsoportos foglalkozásokon szabad teret kapjanak az Eu­rópa számos országából, va­lamint a tengerentúlról is érkezett eszperantó pedagó­gusok, a szakmai vitákra cs a nemzetközi nyelv oktatá­sában elért eredmények be­mutatására. 5. Bacsáki folytatta: — Tizennégy évesen már minden fontosat tud az em­ber az életről. Te például már majdnem hibátlanul tudsz ministrálni, bár — emelte fel a bal kezét — előfordult nem is egyszer, hogy lekéstél a csengetés­sel ... Nem tudom, ilyenkor hol jár az eszed? De ha oda­figyelsz, akkor hiba nincs. Pedig a templomban — itt már majdnem kiabált — minden szerencsétlen ember, minden piszokból, mocsokból teremtett ember egyesül az Istennel! Sök ember fegy­verrel, igen fegyverrel fé­lemlíti meg a másikat... — Micsoda? — kapta fel a fejét Neviczky. A pap nem vett tudomást a fiú kérdéséről. Neviczky úgy érezte, hogy menten le­szédül a pádról, de mert Bacsáki megint csak a kijá­ratot bámulta, rájött, hogy ez a megjegyzés alighanem a ttom p torna j tón üf átsorgó embernek szól. — A puskák megölik az ember lelkét, kipusztítják belőle az Istent! — szóno­kolt Bacsáki, akár a vasár­napi nagymisén, s a hirtelen rátört izgalomban lerántotta a kosárról a fehér abroszt. Mindnyájan azt hitték, hogy valamilyen bűvészmutat­ványra készül, mert az ab­rosz csak nem akart megáll­ni a kezében, lengette, rán­gatta, emelgette, ám egyre követhetetlenebbül, egyre mérgesebben. Majd, kezében az abrosszal, odasietett a ki­járathoz, és feltépte az ajtót. A padokból egy magas férfi alakját látták, amint a templomkert világosságá­ban gyorsan ellépett Bacsá­ki előtt. Gyors, lebbenékeny mozgásának barnálló vonalai mintha ott maradtak volna a sistergő kinti világosság­ban, mintha egy hosszú, le­eresztett karú madárijesztő ingott volna a föld felett, s ettől a félelem szülte káprá- zattól egyszerre csak elfüs- tölgött a hittanóra ünnepé­lyessége, Bacsáki tehetetlenül nézett vissza a gyerekekre. Egyikük sem mozdult, aztán végül Neviczky állt fel. Ahol ennyien vannak, mint most a templomban, ott már nem félt. Odalépett a pap mellé, majd mert látva, hogy az nem mozdul, kilépett a vi­lágosságba. Körülnézett, de már nem látott senkit. Ér­tetlenül, gyanakodva nézte a templomkert tearózsáit, a mélyzölkl ismeretlen nevű bokrokat, amelyeket beborí­tottak a gyűszű nagyságú szirmok. Vadvirágok is tar- kállottak a templomkertben, a bodza alatt a pázsiton pipacsbokrok, mályvák nőt­tek, a sekrestye előtti feszü­let mögött pedig éppen le­ment a nap. Neviczky még előbbre lépett, hogy jól lát- ja-e: a sekrestyénél a le­ereszkedő nap fényétől mint­ha lángolna az aranyszínűre festett kereszt. Még sohasem látta ilyennek, arra gondolt, hogy Bacsáki valamilyen kü­lönleges színű festékkel ken­hette be a megfeszített Jé­zust, mert a régebbi idők­ben az a Jézus mindig feke­te volt, és vastagon ült rajta a por. — Nincs itt senki — mond­ta eltűnődve Neviczky, aztán visszament a padba. — Nem fázik a lábad? — kérdezte tőle most már meg­nyugodva a pap, de a fiú csak intett, hogy nem, volt ő már máskor is mezítláb a templomban. A pap felemelte a karos- kosarat és Neviczky elé tette. — Neviczky fiam •— szólí­totta fel —, nézd meg ala­posan, mi van a kosárban? — Egy labda, egy igazi nagy labda, egy négyes lab­da — álmélkodott a fiú. „Bacsáki tisztelendő úr vett nekii egy igazi nagy fut­ballt?” — Sokáig gondolkodtam rajta, nem tudtam mást ki­találni — kezdte a pap. — Egyre kevesebben jártok ide. Azt gondolom, most majd többen jösztök — mutatott a kosárba, majd felfordította, hogy a kipottyanó labdát Ne- viczkynek kellett elkapnia. — Egy kis levegő kéne be­le — jegyezte meg nagy szakértelemmel a fiú, — Amikor a falu futbal­listáinak is csak egy labdá­ja van, s azt is a suszter hozza rendbe minden vasár­napra szurkos cérnával, ezt a vadonatúj labdát te még kritizálod?! — méltatlanko­dott Bacsáki. — Dehogyis kritizálom — ijedt meg a fiú, — egy egé­szen kicsit puha ... Nem pattan jól, puhán hamarabb tönkremegy ... — Honnan tudod? — kér­dezte gyanakodva a pap. — Többszőr hallottam, amikor megbeszélték a susz­terral ... Bacsákit kielégítette a vá­lasz. — Többet nem fogtok rongylabdával játszani, se te, se a többi katolikus ... — nézett végig a gyerekeken a pap. — Nem fogja a kato­likusok lábát felhasítani a kő, mert reformátusok kö­vet raknak a rongylabdákba. Mindenről tudok! — s Ne­viczky el is hitte neki, hogy valóban mindenről tud. — A labda nálad marad, te felelsz érte — mutatott rá Neviczkyre a pap. — De feltételeim is vannak ... Legalább kétszer játszanotok kell a reformátusok ellen. S legalább egyszer győze­lemre is szükség lesz. Nem ragaszkodom hozzá, hogy mind a kétszer, nem ragasz­kodom, de egyszer mindem képpen ... Győzni kell! Ért­hető? Mindenki megértette? (Folytatjuk) GYULÁN Nyári eszperantó egyetem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom