Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-23 / 173. szám

Irodalom, művészet 1983. JÚLIUS 23. (Szói éo magyarnovelláiból Gerelyes Endre (1935—1973). A hatvanas évek elején fellé­pő prózaírók egyik legtehetsé­gesebb képviselője. E nemze­dék tagjainak nehéz történel­mi időszakban kellett tájéko­zódniuk: gyermekfövel élték át a háborút és a felszabadu­lást, fiatal diákként találkoz­tak a személyi kultusz kora, majd 1956 eseményeivel. Mindez meghatározza mun­kásságukat, mely elsősorban saját nemzedéki útkeresésüket örökíti meg. Gerelyes Endre Hatvanban született, középiskoláit Salgó­tarjánban végezte. A buda­pesti Eötvös Loránd Tudo­mányegyetemen magyar-törté­nelem szakos hallgatójaként szerzett tanári diplomát. Né­hány évig általános iskolai ta­nár volt. Budapesten, majd a szegedi Tanárképző Főiskola adjunktusaként a magyar tan­széken dolgozott. Első elbeszélése, a Kilenc perc 1960-ban jelent meg, s feltűnő sikert aratott. Elsősor­ban novellista, de írt esszét, szociográfiát, irodalmi ripor­tot és egy regényt is (Isten ve­led, Lancelot, 1973). Írásait személyes indulatú közéletiség és morális felelősségérzet hat­ja át; ennek közvetlen, olykor nyers kifejezését ars poetica gyanánt vállalta. Fiatalon, alig harmincnyolc évesen halt meg, amikor a prózaírók indulni szoktak vagy első sikereiket aratják. Gerelyes ekkor már jellegze­tes alakja volt irodalmi éle­tünknek, s három novelláskö- tetet, egy kisregényt és számos publicisztikai írást hagyott maga után. Válogatott művei Tigris címen jelentek meg 1975-ben. „Légy fegyelmezett.” Balázs tegnap este felolvasott egy verset, azt mondta, ezt nein köte­lező tudni, de szép. Ezért felolvas­ta. — Neked tetszik? — kérdezte a fiát. Balázs nézett, úgy néz az em­berre, ha elégedetlen, és vár vala­mit, hogy szőke fejét feltartja és szemével komoran figyel a kérde­zőre. — Tetszik. Néked? Az is furcsa, hogy ez a törékeny kis köjyök tegezi őt, már nem tud­ja, vajon ő tanította-e rá, vagy a fia saját maga döntött. János, az idősebb, persze sohasem tegezi őt, az apját. Vállat vont, és hallgatta a verset. Nem merte megmondani, hogy nem tudja, miért vérzik egy kapának a nyele és a vasa, hogy azt sem tudja, miért ballag kapá­val a vállán, egy paraszt a téli éj­szakában. Balázs bizonyosan tudja, hiszen megtanították rá. Amíg a fia olvasott, az éjszaka hidegére, saját efféle útjaira gondolt. Az el­ső sor nagyon tetszett neki. „Légy fegyelmezett.” A kis vasúti hídon nagyon gon­dosan és ki számítottan csak a talp­fákra lépett. A hóréteg alatt vas­lemez lapult, várva, hogy zengjen, csikoroghasson a bakancsszegek alatt. Ilyenkor minden váratlan, in­dokolatlan zaj megrettentette. így ízben arra is gondolt, hogy kihúz- gálja a szögeket, a talp azonban gyorsabban kopnék, s errefelé nincs több ilyen híd. Egyre közelebb ért a rendezőhöz, gyomra ezért egyre indulatosabban remegett, talán a visszatérést akarta kizsarolni. Szét­nézett a tiszta éjszakában. Elég baj, hogy nem huüt a hó, hiszen a hófúvás a legjobb, viszont a hold sincs fenn az égen. Egyszerre min­denféle jót mégsem kívánhat meg az ember. Az otthoniak azóta elcsendesed­tek. Balázs talán most is elfelejtet­te kilökni a téglát az ágyból, fo­rogva és diinnyögve, nyugtalanul alszik. János fejét a párnába fúr­ja, moccanás nélkül pihen. A kony­ha elég nehezen hűl ki, s ez jó, mert a felesége ott kuporoghat a tűzhely mellett a melegben; várja, hogy ő visszatérjen. Ha visszamegy — távoli és bizonytalan dolog ez —, vetnek néhány darab szenet a tűzre, s hosszan nézik a táncoló fényt a falon- Ma azután hazafelé menet alaposan kilép. Délután ké­sőbb ért haza, mert az autók el­akadtak valahol a hegyekben — ott fönt sokkal nagyobb a hó — va­csorázott, s egyszerre megszólalt a felesége: — ... János ... Nem nézett fel a tányérjából, mert nem szerette, ha evés közben zavarták. Az ő apja ilyenkor -oda- vágta a tányért a falhoz, ö ilyet sohasem tett, de a tányérról nem nézett fel. — Nézd csak — folytatta az asz­szony —, ma szóltak a tanácstól, hogy menjek be a rendelőbe. Ott a kezembe nyomtak egy beutalót. A kisdoktor azt mondta, Füreden biztosan meggyógyulnék. Elhiszed te ezt? Letette a kanalát és felnézett a feleségére. Az asszonyt elkoptatták az esztendők, vékony és kicsit haj­lott volt, most egy csöppet mosoly­gott, s kezében tartotta a beutalót. Nehezen kérdezte. — Mennyi pénz kellene hozzá? — Egy fillér se kell. Azt mond­ták, hogy csak egy kereső van, hát ezért nem kell fizetnünk semmit. A feleségének mosás után min­dig megdagad a lába,- fekszik s vi­zes ruhát rak a szívére. A karja is elzsibbad. — Ha elmennél oda ... biztosan meggyógyulnál. — Elmennék. Ö gyorsan lehajtotta a fejét, s a tányérra bámult. Ismerte a felesé­gét, otthonülőbb asszony nincs az egész faluban, a háború óta ők ketten nem kerültek egymástól so­hase távol. Saját maga miatt egy lépést se tenne, fél a másfajta vi­liágtól, a magánytól és az idegen emberektől. Miatta vállalkozik erre a nagy útra. A teherautós emberre gondolt. Ott ült a bódéjában, Balázs vele szemben kuporgott, fadarabokat dobált a kis vaskályhába. Egyszer­ié hallották meg a zúgást, Jetette a kanalat, intett a gyereknek, hogy melegedjék tovább s kilépett a hi­deg földdel összekavart hóba. A sofőr mellől bőrkabátos ember má­szott elő, odajött, köszönt, és át­adta a papírt. Rendben van itt minden, felrakták a nyolc mázsa hulladékfát s akikor a bőrkabátos félreintette. — Felhaj igálnánk még egy kicsit, mester. Nézte a bőrkabátos kicsit kövé- res, hidegpinos-mosolygós arcát. — Nem lehet, elvtárs. Nyolc má­zsa van ezen a kiutalón. — Tudom én azt, hogy nyolc má­zsa — mosolygott a másik <—, nem vagyok vak, csak még egészen üres ez a tragacs. Nem vagyok smucig sem. Balázs ekorra ott állott mellette, szőke haját összezavarta a szél, fel­emelte a fejét és várta, hogy mit mond az apja. — Nem — rázta a fejét —, nem lehet. — Ide hallgasson — a bőrkabátos indulat nélkül beszélt, és ő csende­sen nézte a behavazott csizmákat. — Ide hallgasson, ne kukoricázzon én ve lem! Félt. S ha János hozza ma az ebédet, intett volna a tenyerével, befordul a bódéjába. De Balázs állt 9tt és hallgatta őt. — Nem. Nem lehet! — Jól van. — A bőrkabátos nem dühöngött, kövérkés arca sem vál­toztatta színét. — Jó, majd beszél­getünk még. Bemászott az ülésre, halkan be­csukta az ajtót, és a kocsi elment. Ekkor elhatározta, hogy megmond­ja a feleségének, nem megy a ren­dezőbe többé. Fagyoskodjanak, mindegy. Majd az erdésztől kunye- rál annyi száraz gallyat, hogy főzni azért tudjanak. Most itt áll az asszony, kezét összefogja a hasán, szégyenkezve mosolyog, azt mondja: elmennék Fü­redre. Ezért hát kezével Végigtörölte a szájét, felállt, ügyesen a] derekára egyengette a szénmocskos hátizsá­kot, kabátot vett, s kilépett a hideg estébe. Megállt. Itt kettévált a töltés, egyik vágány nyílegyenesen a vá­rosba fut. Ha eddig megállítják, megkérdezik, hová megy, istenem, a városba a sógoráékhoz. Itt még vissza is fordulhatna, otthon be­szélgetne az asszonnyal, megtár­gyalnák, hogy János fél esztendő múlva szakmát tudó ember, s kal­kulálnának a pénzzel, ide egy fo­rintot, oda egy forintot. Itt, ezen a helyen markolja meg a keserűség. Istenverte család az övék. Az asz- szony a szíve miatt olyan munkát, amihez értene, nem végezhet, há­rom elemivel meg hova menne jobb helyre, ö meg, aki egy csalá­dot eltartott, tisztességgel tartott el... Egész vagon cementet vál­lalt, felhordta az emeletre, csak kevéssé maradt le a párban dolgo­zók mögött, s tudta, máskor is kap egyedül egy egész vagont. S akkor egyszerre, mintha késsél vágnák a hasfalát. Azóta egy ócska fatelepi mázsálóbódéban ül, s ott mennyit kereshet az ember? Itt, a sínpár duplára szakadó pontján markolja meg a keserűség, itt sóvárog legszomjasabban haza. Itt még állampolgár. , Bekanyarodott, elsurrant a távo­li kolóniák mellett, végigszaporá- zott a keskeny hóösvényen, és hoz­zátapadt egy rakás hézagosra pa­kolt kátrányszagú talpfához. Szét­nézett. Topogott egy kicsit, mert fázott a lába. Még egy veszélyte­len percet engedélyezett magának, és ellépett védőfala mellől. Átvá­gódott a fedetlen ötven méteren, és odaért az első vagonhoz. Felnézett. A szén irdatlan, elérhetetlen ma­gasságban tornyosult felette; friss szén, nem lepte be a hó, s virít raj­ta a jelző mészcsöppek sokasága. Ez az. Baj, hogy nem hull a hó. Zsebébe nyúlt, megtapogatta a sín­szöget. Nagy fejű, nehéz vasdarab, sokáig motozott a sárga rozsdát pergető rakásban, amíg kiválasz­totta. Nem lesz a „nép ellensége”, nem lesz hangoshíradó, amely szét­ordítozza a szégyent, nem lesz el­bocsátás, és nem történik vele olyasmi, amiről csak suttogva be­szélnek az emberek. Mert őt nem fogják meg. Fölkapaszkodott a kocsira, lába meg-megcsúszott a fagyos vasakon, fölhúzódott, előrángatta a zsákot, és rádobta a szénre. Szétnyitotta a zsák száját, ujjaival sodorta belé a szenet. A vagonsoron emberek mozogtak, lehettek talán tízen-ti- zenöten is, egy-egy villanó pillan­tással ellenőrizték egymást, de egyetlen szót sem váJJtottak soha. Sietve kapargatták tele a kis zsá­kokat, szótlanul tűntek el a sötét­ben, s ha valamelyikük hanyatt le­zuhant az ütközőről, nyöszörgés nélkül tátogott a hóban. Nem is­merkednek, és tömegükkel nem bátorítják egymást. Ki tudja, ki lop itt igazán? Hiszen először csak e miatt a félelem miatt nem enged­te meg, hogy a bőrkabátos fölösen vigyen a fából. Később pedig Ba­lázs egyre nézte. Ha János lett vol­na ott, most nem félne ennyire. A zsák kigömbölyödött, gémbe- redett ujjaival kapkodva összehúz­ta a zsinórt, leemelte, s mélyre ha­jolva eleresztette. A zsák már csaknem puffanás nélkül esett a sínre, s olyanfajta nyögéssel, mint a fáradt öregember, oldalára fe­küdt. Utána ereszkedett, kihúzgál- ta a vagon alól, s a hátára lendítet­te. Kettőt lépett, s ekkor a fénysu­gár belevágódott a szemébe. Eljött az a pillanat. Vakon, kábán, lát­szatra kiszolgáltatottan pislogott, keze azonban túl esett a lámpa fénypásztáján, lassan belesüllyedt a szebébe, megmarkolta a rozsdás és gyűlölt sínszöget. — Maga mit csinál itt? Egyetlen szót sem szólt. Minek. Kérje már az igazolványt — da­rálta magában — kérje már, akkor odamehetek egészen közel hozzá. — Nem látta, ketten vannak-e, vagy egyedül jött a rendőr. Mindegy. Az is mindegy, ha ketten vannak. Itt már minden mindegy. Keserű nyá­lat nyelt, s amiilyen szorosan tud­ta, összezárta szemhéjait. — Hallja, mit csinál errefelé? — Szenet loptam. A rendőr hazugságra készült, s ezért meglepődött. Leginkább a fakó hang lepte meg. — Minek? — Tél van. — S így, a vagont dézsmálva, mi ? Maga nem tud venni? Kinyitotta a szemét, s egyenesen belebámult a bénító fénybe. A rendőr eloltotta a lámpát, s károm­kodva ellépett mellette. 0 ottma­radt, mozdulatlanul állt, a füttyöt és a készültséget várta, mert nem tudta, hogy a rendőr azon töpreng, elég sokáig tartotta-e szemébe a lámpát. Nem történt semmi, el­eresztette a sínszöget, horkolva szívta a levegőt, s futni kezdett. Gondolat nélkül menekült a talp­fákig, lecsúsztatta a zsákot, s ne­kilendült a kátrányos, hézagos épít­ménynek. Megtörölte a homlokát; ujjaitól olyan lett az arca, mint a bohócoké. Erről mit sem sejtett. Pi­hent. Azután felvette a zsákot, s elindult hazafelé. Könnyű teher. Lépései ütemére sérve is alig lük­tetett. Gyorsan és egyenletesen lé­pett, benyúlt a zsebébe, kirántotta a sínszöget. Olyan indulattal rán­totta ki, hogy a piszkos bélés recs- csenve szakadt, és utána fordult. Mozdult a keze, hogy messzire dob­ja magától. A hegyek hallgatva nézték. Azután lépései ütemén mit sem változtatva, a sínszöget ismét visszacsúsztatta. Másfél hónapig is eltarthat még ez a .tél. Tóth Endre: A patak balladája Hová nem tűz a fény, rengeteg rejtekén, kősziklák peremén, onnan eredtem én. Hegyek közt áttörtem, folydogáltam völgyben szélesre terülten, majd mélybe merültem Ha utamat állták villámütött szálfák, kikerültem nyomba, fürgén kanyarogva. Ha dúltak viharok, zuhogtak záporok, özönvizet öntve a nyomorú földre, én is megáradtam, folyammá duzzadtam, s pusztítva váratlan, százfelé rohantam. De csillag vezetett, nap, hold kísérgetett, tükröztem az eget, vonuló felleget. Láttam lapályokat, legelő nyájakat, komor pásztorokat, szomjú szarvasokat, keskeny, ingó pallót, medremen áthajlót... Futok éjt-naponta, a síkon csobogva, szikláról zuhogva, soha nem nyugodva. G. Nagy IIián: Pusztuló madaram Pusztuló madaram gyémánt-szárnyú Páva megrontott hiteim csontváz magánya Üszkösödő szívemnek suhogj fölébe énekelek érted remények reménye Pusztuló madaram Hárfa-tollú Páva szél ujjait ne hagyd egyedül magára Lássam halljam szép nászotok újra zengjenek hiteim zengjenek újra Támadj föl madaram zászló-szárnyú Páva támassz föl engem dalaim királya A tét Valahányszor felpillantottam a könyvből, félmosollyal engem né­zett. Már-már azt hittem, nem is hajlandó leplezni az egyneműek iránti vonzódását. Hogy ne kelljen állnom a pillantását, kinéztem a vonatablakon: mintha megdermedt viaszcseppek borították volna be az üveget, kívülről úgy verte be az eső. — Szintén Sopronba? — s meg sem várva válaszomat, mint a fel­húzott zsilip után a víz, ömlött be­lőle a szó. — Én ott veszem át a csoportomat. Osztrákok, velük könnyű dolgom lesz. Legalábbis rajtam nem múlik, négynyelves va­gyok, angolnémetoroszlengyel, de persze, én kitehetem a lelkemet, ha a fogadóhelyeken megint olyanok lesznek, mint a múltkor az ameri­kaiakkal. Azt írta az utasítás: „Reggeli, utána kilovaglás a ménes dóvain.” Hát a reggeli a pincénél kezdődött volna egy kupica pálin­kával, utána rántotta. Az idős ame­rikai hölgyek csak beleszagoltak a kupicába, s fordultak is kifelé, de volt, akinek már a pincelevegőtől elege lett. Meg is maradt a harminc adag reggeliből a fele. De ezzel még nincs vége. Megyünk az istállókhoz, elő is vezetnek egy fehér, türelmes jószágot, az első, vállalkozó szel­Józsa Sándor: Tutajosok Gerelyes Endre: Ezerkilencszázötvenegy

Next

/
Oldalképek
Tartalom