Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-19 / 169. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. JÚLIUS 19. Egy zabolátlan óriás Kilo novan esztendeje született Majakovszkij Vannak klasszikusok, akik mindig elevenen élnek az emlékezetünkben, s a születésük dátumával kapcsolatos jubileumok egyre való- színűtlenebbül hatnak. Ki az, aki Vlagyimir Vlagyimi- rovics Majakovszkijt kilencven esztendős aggastyánként képzelné el? Pedig — az emberi korhatár mai lehetőségei szerint élhetne még. Persze, aki valamelyest a közelébe jutott e máig legnagyobb szovjet-orosz költő — mellesleg színműíró, filmszínész, képzőművész, versmondó — életművének, az legöregebbnek is a puskini életkort, a harminchét esztendőt megért, örökifjú, kemény embert képzeli a tőle olvasott sorok mögé. Majakovszkij futurista művészként indult (a kifejezésben a jövő szó latin megfelelője rejlik). A holnap új. minden korábbi hagyományon mint ósdi kacaton túladó művészetét vélték ő és hazai-külföldi társai föltalálni. Később rádöbbent Majakovszkij : a hagyományok nem mind eldobni valók; Puskin, Lermontov, Nyekra- szov művészete a technikai leleményekben tobzódó 20. század alkotóját is termékenyen ösztönözheti. Vlagyimir Majakovszkijt ehhez a fölismeréshez minden kétséget kizáróan a világnézete vezette. Egészen fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba, gondolkodásán nagyon korán té- veszthetetlen nyomot hagyott a materializmus, a marxizmus. 1913-as, a még éppen- csak hogy éledező filmművészetről szóló írásának termelési hasonlatát akár vulgáris materialista jellegűnek minősíthetnők: „Az olyan jelenségeket, mint a film, a gramafon, a fényképezés — a művészet területén kis termelékenységű kézi munka helyett alkalmazott gépeknek kell tekinteni”. Eddig nem sok a különbség ebben az állásfoglalásban a gépimádé ex press z ioniz m us - f ut u ri zm us ohyan képviselőjéhez viszonyítva, mint például az olasz Marinetti. ■ Majakovszkij azonban így folytatja: „Ámde a gép (bármely iparágról legyen is szó) azzal, hogy átvette a munkamegosztással végleg leegyszerűsített technikai funkciókat, nem semmisítette meg az embert, csupán éles vonalat húzott a munka életrekeltője, megszervezője és másrészről közönséges, lélektelen elvégzője között”. S ezt már nem írhatta volna le Marinetti. Izgalmas az egybecsengés az ekkoriban még alapjában véve polgári gondolkodó Lukács György és Majakovszkij nézete között: mindketten fölismerik a film szerepét, s mindketten a színház- művészettel való kölcsönhatásban. Csak míg Lukács az előkelőbb, finomabb színház- művészet ilyen-olyan — szórakoztató szerepével kapcsolatos — „ballasztjait” helyezte volna át a filmművészetre, addig Majakovszkij a fordítottját vélte megvalósí- tandónak: a filmszalag a lehető legtökéletesebb, ám egyedi színészi teljesítményeket vinné sokezer példányban a tömegek közé, fölöslegessé téve megannyi gyatra produkciót. Egész alkotó pályája során Majakovszkij a művészet természetszerű felfogását képviselte. Ügy tartotta, hogy a társadalom mintegy megrendeli a műalkotást; társadalomi szükséglet, igény nélkül nincs is értelme a művészi tevékenységnek. S nem nézte Majakovszkij, hogy milyen szinten és műfajban kell hatnia a tömegekre. Ha kellett, bökversek özönével harcolt a győztes forradalom új társadalmának megszilárdításáért, kézzel festett plakátok százait készítette el egyetlen éjszaka; adott esetben többre becsült egy jól sikerült cikóra- kávé-borítótl mint tárlatnyi finomkodó csendéletet. De a formai jegyeket sem becsülte alá: a gondos (nem feltétlenül pepecselő) kidolgozás teszi „használhatóvá” a műalkotást — vélte. Nem voltak könnyű harcai. Az új rend győzelme — 1917 után — külső-belső támadások, gondok iszonyatos tehertételeivel küszkökött. Nyílt és leplezkedő ellenség támadott. S főként az utóbbit, a gyakran bürokrataként tenyészőt gyűlölte Majakovszkij. E politikai jelentőségű harcában vívta ki a Ma|aloovszkij költészetéért különösebben nem rajongó Lenin elismerését. Majakovszkij csak 1922-től váltotta be igazán, amit 1913- as, saját magáról írott tragédiájában így fogalmazott meg: „Én ' kereséstől dagadt lábbal / kontinenseteken / jártam eleget”. Megfordult az ellenséges — bár a szovjet átalakulás tényeit egyre inkább elismerni kénytelen — tőkés világ számos központjában; a világjáró szovjet költők, a Jevtusenkók előképe volt — kitűnő előadóként is. Ereje neki is véges volt: önként távozott az életből, akár az általa sokat bírált, mégis egyszersmind roppantmód becsült pályatárs: Jeszenyin. A kommunista, a szovjet ember sem védtelen a sors csapásaival szemben. Majakovszkijt — rövid kísérlet erejéig — már a vele rokon József Attila is fordította. Később, a felszabadulás után, kitűnő fordítók egész sora támadt Radó Györgytől, Szabó Lőrinctöl, Weöres Sándortól Tandori Dezsőiig. Mégsem lehetünk elégedettek magyarországi utóéletével. Nem évülő gondolatait, kérlelhetetlenül bíráló indulatát, ötleteinekszi- porkázását jobban hasznosít- hatnók. Talán az évforduló erre is figyelmeztet. Köháti Zsolt A hét végén Abádszalókon Pávakörök találkozója, táncbemutató a vízparton Fürdőruhában tapsolt a közönség Egy hónappal ezelőtt kezdődött meg az Abádszalóki nyár ’83 rendezvénysorozata. Hétről hétre egyre többen keresik fel a tározótó öblét, ahol a fürdés, napozás, vízi sportok mellett a házigazdák különböző kulturális programokkal kedveskednek a pihenni vágyóknak, a vendégeknek. A kulturális centrum a szabadtéri színpad. Rövid „üzemelése” óta igen színes műsort láthattak az érdeklődők. Az elmúlt hét végén népdalkörök találkoztak, adtak hangversenyt Abádszalókon. Négy együttes lépett közönség elé. A sort az országos minősítőn kiváló címet szerzett túrkeveiek nyitották. A kórus énekét szépen kísérte a citerazene- kar. a szólisták rövid betétjei színezték a produkciót. Rövid, jól felépített dalcsokrokkal szerepelt a ti- szaszőlősi asszonykórus. Tetszetős, ízes szövegmondással szólaltatták meg műsorukat, a köcsögduda-kísé- ret igen hangulatfestő volt. A pusztataskonyiak vegyes korosztályú együttese — hatéves kislány és nyugdíjas is énekelt — feltehetően a nyári szabadságok miatt csappant maroknyira. Ez érződött előadásukon. A zenekar nyers játéka hangerőben „elnyomta” a dalosokat, viszont a hangszeres kíséret nélküli dalcsokor sikert aratott- A kétszeres kiváló együttes címmel rendelkező öcsödi pávakör szereplés követte- Tömör, egységes hangzásban szólaltak meg. Különösen dicsérendő az egyes népdalok hangulatához alkalmazkodó előadásmód. A közönség fürdőruhában ülve hallgatta a szabadtéri hangversenyt, míg a pávakörök tagjainak ugyancsak melegük volt a színpadon. A dalosokat követően a szolnoki Tisza táncegyüttes lépett színpadra. A táncosokat minden dicséret megillette azért a nívós produkcióért, amit a nagy hőség ellenére bemutattak. Az előadás végén úgy tűnt nem a színpadról, hanem zuhany alól érkeztek. A hímzett táncöltözéket pillanatok alatt fürdőruhára cserélték és követték a közönséget a azaérve cinkosan rámkacsint a táj. Ügy, mint aki sokat tud rólam. Ilyenkor restell- kedem, mert az én ismereteim bizony esendően végesek. Bár nem vagyok sem Teli Vilmos, sem Bőrharisnya, mégis a puskás emberekhez csapódom, a vadász dolga az, hogy járja az erdőt, így rákényszerítem magam arra, hogy lépésről lépésre behozzam a mulasztásomat. A íüzérradványi úttörőtábor parányi őrei plédbe burkolózva fülelik a hajnal születésének apró neszeit. Szinte beleborzongnak az élménybe: ketten, tíz évesek, vigyázzák két sor faház nyugalmát. Félniük nincs mitől, hiszen a faragott fakapu kulcsra zárva, a magas drótkerítés áthághatatlan, ám aki nem érti mitől ez a hideglelős felelősségtudat, az nem markolta Csillebércen, mondjuk a Május 1. altáborban, éjszakai őrszolgálatban a töltény nélküli légpuskát. Az álmosságtól kábán pakolunk be a kocsiba. A gyerekek felvillanyozódnak, végre történik valami! Hajnalban zöldruhás, gumicsizmás, vadászkalapos felnőttek ásítoznak, esetlen- kednek, hol ezt, hol azt felejtik bent a faházban. Mi ez. ha nem vérbeli szenzáció, hajnali fél háromkor, az őrség első órájában? A falu közepén a kocsmánál, melynek ajtaja fölött kétnyelvű a cégtábla, árnyak moccannak. A reflektor fényében kirajzolódik vállukon a puska és a kalap mellett a zergetoll. Rövid haditanács, melynek az a lényege, hogy az Alföldről érkezett kedves vendég eselyeit kell a maximálisra növelni a vaddisznóval való találkozáskor. Bár magam is onnan érkeztem, ezúttal az őshonosok közé számítanak — ami kimondottan jólesik — és így szerény statisztaszerepet osztanak rám. Egy puskát azért az én vállamra is akasztanak, gondolom olyan megokolásból. miként annak idején Csillebércen szorongattam a légfegyvert, aztán útnak indulunk. Legázolt búzatáblán megyünk keresztül; földön fekszik a kalász, már amit nem csámcsogtak meg a hívatlan látogatók, a vaddisznók. Régen nyugta volt tőlük a kenyérnek valónak, a szemet őrző szúrós toklászok miatt nem kedvelték, most azonban a „meztelen” kalászokat mohón őrlik, zabál- ják, csomókba köpve ki, azt, amire nem tart igényi „úri ízlésük”. Minden átmenet nélkül lépünk be a fák közé. Eső után elégedetten szuszog az erdő. Egy vízmosáson lépdelünk felfelé. A térdem hallhatóan recseg, és minden lépésnél jól kivehetően nyilai egyet. Előttem a Vadász — írjuk nagy „V”-vel, mert megérdemli — zöld posztokaöát- jának háta imbolyog a homályban. Egy-egy felriadt madár félálmában gyámoltalanul trilláz egyet; nang- verseny előtt hallatszik ilyen tétova hangcsinálás. A szekérnyomokban itt-ott megállt a víz, és a dágvá- nyozó disznócsordák való ságos tengerszemmé füröd- ték a mélyedéseket. Friss túrások, nyomok, a tűhegyes malaccsülöktől a tehénméretű patákig mindenütt. A színpad bediszletez- ve, csak a szereplők nincsenek sehol. Megállunk hallgatózni: bár én a vendégvadász puskadörrenését szeretném már hallani, ehelyett a síi két csöndben életfunkcióim finom zaját észlelem. Dobolás a dobhártyán, a bordáimon két-három helyen is dübörögnek, diszkrét gyo morkurgás jelzi az éhséget: no nézd csak, ilyen zajjal éiünk? Akár egy vegyészeti középüzem ... A Vadász megfordul. Int, hogy menjünk vissza. Az eső közben cseperegni kezd. Egyrészt bőrig ázunk, másrészt ilyenkor szeret mozogni a vad, — vonom meg az új helyzet mérlegét. A Vadász olyan hirtelen torpan meg, hogy finoman nekitorlódom. Előre mutat. Az úton, velünk szemben, egy sötét tömeg tornyosul. A hatalmas vaddisznó két ki hegyesedett füle jelzi, hogy tökéletesen tudja, hogy mi a helyzet. A puskacsövet a Vadász vállára támasztom, célzok. Ha a kezemben rajtpisztoly lenne, akkor azt kellene mondanom, hogy az állat „kiugrott a startnál”. Mert mielőtt meghúzhatnám a ravaszt, látomásként tűmK eJ a kétmázsás test. A lövés azért eldördült. Miközben a „cél” a hegyoldalban csörtet felfelé, a becsapódás irányából visítás hallatszik. Higyjek a szememnek? Egy jókora süldő fekszik az út mellett. Hajnal ötkor már a csomagtartóban van a zsákmány. A vendég fél hétkor érkezik a megbeszélt helyre. Üres kézzel, letörtem Mentegetőzni próbálok. Nem jut eszembe semmi, csak ennyi: szeret engem ez a táj! Palágyi Béla Szeret engem ez a táj! Fenti képűnkön az öcsödi dalosok láthatók, míg lenn a deszkákat is próbára tevő Tisza táncegyüttes (Fotó: Hargitai L.) nagylétszámú kórussal és citerazenekarral érkezett a találkozóra. A zenekar önálló műsorszámát a közös partra, a vízbe. A dalosok és a táncosok is alaposan megdolgoztak a hűsítő fürdésért. — f. s. — A FILM VILÁGÁBÓL Fesztivál— félidőn túl Szociográfiai sorozat a tv-ben Félidején túljutott a XIII. Moszkvai Nemzetközi Film- fesztivál, s a héten az 56 játékfilm versenyében a zsűri odaítélj a tucatnyi díjat. Három film számíthat arany díjra, további három ezüstre, két női és két férfi főszereplőt jutalmaznak majd, ugyancsak több díjat osztanak ki a gyermekfilmek, s a rövidfilmek versenyében. Változatlanul jó a visszhangja Szurdi Miklós „Hatásvadászok” című filmjének, mely Magyarországot képviselte a versenyben. A kritikusok érdeklődését felkeltette a ..Doktor Faustus” című nyugatnémet alkotás. Hétfőn este vetítik le a szovjet filmet: Gleb Panfilov rendező Gorkij „Vassza Zse- leznova” című műve nyomán ..Vassza” címmel készített alkotását. Panfilov filmjét nagy érdeklődés előzi meg. A televízió közművelődési főszerkesztősége sorozatot tervez Schiffer Pál rendező Paraszti élet című dokumen- tumfilm-vállalkozásának eddig felvett anyagából. A Magyar Filmgyártó Vállalat Hunnia filmstúdiója a Mező- gazdasági és Élelmezésügyi Minisztériummal és a TOT Tudományos Kutatóintézettel együttműködve, néhány évvel ezelőtt arra vállalkozott, hogy képileg is megörökíti a mai magyar paraszti társadalom szociológiai, néprajzi és gazdasági változásait. A téma érdekessége miatt, azonban nem fejeződik be az öt évig tartó munka. Valószínű, hogy a vállalkozás 1990-ig tart, és a filmek dokumentációs, archív értéke az. elkövetkező korok kuta tóinak is alapanyagul szolgál majd.
