Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
8 Gáli István (1931—1982). Nemzedékének egyik legmarkánsabb egyénisége. Tatabányán született és élt húszéves koráig, majd sorkatonaként a határőrségnél szolgált. Itt kezdett irodalommal foglalkozni. Később újságíró lett, a Rádió, majd az Új írás szerkesztőségének munkatársa. Először egy kötet verses népmesefeldolgozása jelent meg, s több rádiódrámáját adták elő. A hatvanas évek elejétől jelentek meg regényei. elbeszéléskötetei. írói élményvilágát elsősorban a bányászvárosban eltöltött ifjúsága és katonaévei alakították ki. Munkásfiatalok, illetve a fiatal értelmiség élete, erkölcsi problémái foglalkoztatják, magatartásuk alakulása az új társadalomban. Két életforma és gondolkodásmód ütközik össze Az öreg (1975) című regényében, egy nehéz múltú idős bányász és egy izgága, helyét nem találó fiatalember párharcában. Ménesgazda (1976) című műve a régi és az új társadalmi rend híveinek drámai összecsapását jeleníti meg a személyi kultusz egyre nyomasztóbb légkörében. Ezért a munkájáért 1979-ben Kos- suth-díjat kapott, a regényből film is készült. Utolsó, Kalendárium (1982) című elbeszéléskötetének írásai szintén a személyi kultusz éveiben játszódnak a nyugati határon a határőrök között. Első változatuk azon melegében, a friss élmény hatására született; a szerző huszonöt évig csiszolta szövegüket, míg végső formájuk kialakult. Amikor a politikai továbbképzés szünetében a városba becsődített határőr tiszthelyettesek egymást tiporva kitrappoltak a folyosóra, az első mohó cigarettaslukk után Illés megrázta a fejét. — Még hogy nevelés! feyagyás a Kisgóré. Gőze sincs aról, hogy mi van odakint a prérin. .. Odakint a prérin, — vagyis a határon — nyári pokolmeleg volt. Első két hónapja nem esett. A drótakadály oszlopai pattogva végigrepedtek, úgy kiszáradtak a tomboló naptól. A szövegdróton vastag porréteg. A fák árnyékát világosra púderozta a szállongó por. Mert már a por is beporosodott. A vizünk (hiába bugyaláírtuk a kannát lapulevélbe, és ástuk be a földbe) langyos pocsolyalé. A 'kenyér ro- szogott a fogunk alatt. Ha izzadságunkat próbáltuk letörölni, sarat kentünk szét magunkon. Az ing alattomosan szúrt és dörzsölt, ahol kdpállott bőrünkhöz ért. Szemünk vörösilött, s állandóan gyulladásosán könnyezett. Mert abban a veszett kánikulában mindent belepett a por, és finom szemcséi mindenhová bejutottak. Ha mozdulatlanul merengünk, akár egy Nepo- muki Szent János-szobor akkor is beporosodtunk) volna —, de nekünk ásnunk kellett! — száz ember lapátolt, 'kavarta a port! — to- porgott, rakodott, oipekedett ide- oda, és az aknáknak lyukakat kotort a porhanyósra gereblyézett nyomsáv földjébe, aztán meg betemette a gödrünket. A régi akna- telepítéseket cseréltük. Mit tudhatott erről a Kisgóré? Talán még a szalonnazsíros, össze- fogdosott munkanaplókat se vette soha kézbe, mert ha belelapoz, abból is megcsapta volna a kinti világ verítékes bűze. Ehelyett szappantól illatosán, rózsás arccal feszített a kozmaszagú ebédlőbe bezsúfolt, tikkadt tiszthelyettesek előtt, és a vörösre égett nyakszir- tű, naptól kifakult hajú határőrök feje fölött elnézve darálta a szöveget: azújember, akommunistaem- bertípus alakulakezünkalatt! Ebben a rutinos pátoszban nem volt benne, nem is lehetett a napi tizenkét órát járőrözés butító fáradsága, az éjszakai riadóztatások és lövöldözések tompa ijedsége. A napi sajtófoglalkozás, a brosúrák állandó és elmélyült tanulmányozása a legfontosabb (miikor? — az istenért, mikor? — harsogták körülötte a zavart köhintések és krá- kogások, ha észre tudta volna venni az elgyötört pofákat), mert a nevelés a néphadseregben újszerű feladat, ezt várja tőlünk Rákosi elvtárs és a párt!... Aztán fehér ujjával benyúlt makulátlan fehér kaucsukl gallérja mögé. amilyet a finnyásabb tisztek varrattak a zubbonynyakra, lazított rajta. és felsóhajtva úgy érezte, hogy eleget tett a déli határkerület politikai vezetőjeként reá háruló munkának, megadta a direktíváIrodalom» művészet 1983. JÚLIUS 16. Száz éo miumai' íiúi)eUáil)él kart. — A Kisgóré boszkbőr csizmája tükrösen ragyogott, és pesti szabónál alakított fess kamgárn egyenruha feszült fiús alakján, amikor fiatalos tanulékonysággal „apánk” közismert jóságos és apás mosolyát önkéntelenül utánozva, tíz perc cigarettaszünetet engedélyezett .. Nekünk azonban odakint a prérin, a hajszás munkában, az volt a legnagyobb gondunk, hogyan törjük be magunk 'közé a kisegítésre odavezényelt honvédségi alakulatot. Szakaszukat egy Sanyi nevű tizedes vezette, aki t á tk eresztelegy piactér; a kátrányos padlójú éttermek és ivók üresen savanyúd- tak, már a mulatozások hányásszaga is régen kiszellőzött belőlük. Mert a megfélemlített lakosság otthon kuksolt. De esténként) a kocsmákban meggyújtották a villanyakat, a népes cigánybanda mindenhol felsorakozott a kihalt ivókban, az egyik helyen piros, a másikon kék, a harmadikban sárga lajbiban; a foszladozó vftéeíkö- tések, a prímás foltozott fenekű nadrágja eléggé parlagi eleganciát mutatott, és csak azért is nyí- vatták a hegedűket, álmosan Gáli István: Csontzene tünk Sunyinak, Hogy annak micsoda szokásai voltak! Például: megérkezett az ebéd, Sunyi lecsapta a munkát, elsőként rohant oda, fütyült a többiekre, se sorakozó, se mosdás, és követelte, hogy neki a kandér sűrűjéből merítsen a szakács. — Ez nálunk nem divat, kispajtás — lépett oda Illés őrmester. — Löttyinitsd vissza — szólt rá fojtottam — Előbb megeszem, aztán alulról visszaengedem — szuszogott a tizedes, és pofáját befelhőzte a mohóság. — Segí tek engedelmeskedni — lökte 'ki kezéből a csajkát Illés. Barátian képen legyintetté, de csak sietős kedvességgel, hogy mások ne lássák; óvni 'kell a tiszthelyettesi tekintélyét. — Ha jut repeta, a parancsnok akkor is a végére marad. Értjük egymást? De Sunyin nem fogott a jó szó. Ezután az árnyékban terpeszkedett, nyögött, vakairódzott. megjátszotta a beteget; ha pedig lomipo- san előkullogott, kisárgult csizmájában és a köldöke alá csúszott buggyos nadrágjában maga volt a szerencsétlenség. Az emberei is úgy dolgoztak hát, mintha a saját temetésükön piszkálnák a földet. Pedig az aknásznak a kedvére való, jó munka feszültségével kell dolgoznia, mert ha fél, ha elmélázik. ha vonakodik, ha undorodik a robbanóanyagtól, máris megvan a baj. Épp ezért komolyan is kell venni' a dolgot. Viccelődni nem lehet. Meg hősködni se. Mert nem egy nagy vagányt vágott már szét csak úgy hipp-hoppra az akna. Ki biztosítani csakis telepítés után szabad. De Sunyi emberei fütyültek erre. Meg akarták spórolni a pluszmunkát. A 'biztosítószöglet kihúzták, még mielőtt föld alá dugták volna a fadobozt. És mindezt az orrunk előtt csinálták, minket is veszélyeztetve. Hiába szóltunk, úgy bámultak vissza ránk, mintha teheneket próbálnánk lebeszélni a kérőd- zésről. Sunyi piediiig, ha kedve szaty- tyant csinálni valamit, hogy azért megmutassa, ki a legény, a kiélési tett aknákat halomba rakatta a karjára, 'ki se látszott mögülük, úgy egyensúlyozott a nyomsáv felé — piedig még biztosítva is csak egyenként szabad vinni az aknákat. Ahogy ott botorkált közöttünk, a lélegzetünket is visszatartottuk, hogy meg ne botoljon benne. — Fékezz le. kispajtás — szólt rá Illés őrmester. Óvatosan leszedegette a barna fadobozokat Sunyi karjáról. Az utolsót feldobta, a levegőben pörgő aknát a sarkánál elkapta, az egyetlen pontos, ahol veszélytelen fogás esik rajta, letette szépen a földre, és utána teljes erővel pofon vágta a tizedest. — Ha az életeddel akarsz játszani, nekem szólj! Lihegve meredtek egymásra. Sunyi koszlott csikasz volt Illéshez képest, aki nagy csontú testével úgy magasodott föléje. akár egy megfellebbezhetetlen ítélet. Estére bevonultunk a szállásunkra. Az az épp hogy pihegő nagyközség valamikor lármás és zsíros helység lehetett, a határkereskedelem csomópontja. A főutca kétsoros gesztenyése alatt szinte hűvös alagútban sétafikáitok a járókelők. Gazdag kereskedőházak magasodtak lehúzott, rozsdásodó üzletrolókkal, kidűlt-bedűlt tégla- kerítésekkel. A beszálló vendéglőknek akkora udvaruk volt, mint brummogott a nagybőgő, és a kopogó cimbalom, fölött, minit egy kismadár, csicsergett-csapkodott a klarinét. A sötét utcán egyik vendéglőtől a másikig elh átlátszott a muzsikaszó. De csupán a legyek tévedtek be a nyitott ablakion. A község szomorú mozdulatlansággal lapult a fuliládásos éjszakában. Néha mi, katonák, csámborogtunk el sörözni. Általában hetenként kétszer csapoltak, ha érkezett Pécsről egy-egy hordócska. Kiérlelten, zöldes sör habzott a poharakban, de a csapos, akin meg- löttyedit az egykori hústömeg, azt is áhítattal csorgatta. Illés nem tartott velünk. Lezsírozta a csizmáját, zubbonyát és sapkáját félrelökte, és tiszta ingét hasig kigombolva —, hogy előkun- karodott gyapjas mellszőirzete — eltűnt a forró éjszakában.) Egyik este nagyon berúgtunk A zsoldot, a veszélyességi pótlékot, a kosztpénzt mind elittuk. A fülünkön jött ki a sör. A csapos nem mert tiltakozni, olyan vadul vertük poharainkkal a lucskos asztalt A banda tébolyodottan húzta, a pwíimós keringett a székek között, úgy csapott ránk) új és új dallal, és a zenekar zörömbö- lését leintve, olyan szivfájdítóan csorgatta ránk a nótákat, mintha cukormázzal öntené le az egész büdös életet. Mi meg ordítva énekéltünk; és vedeltünk, és nehézkes iötyögéssel botorkáltunk ki az illemhelyre. Mikor már csak hab bugyborékolt ki a csapból. Sunyi fal té - pászkodott, ide-oda ingadozva kiforgatta aj zsebeit, és az összegyűrt papírpénzt a prímásba gyömködte. — Az egész bandd sorakozó! — ordította. — Éjjelizenét adunk. Végigrtánrtorogtunk a falun, a cukrász házáig. Mi csak a hecc kedvéért, hátul bámészkodtunk, és böfögve hallgattuk, hogyan hú- zatja Sunyi a nótát, hogy „Vagyok olyan legény, mint te” ... Nyílt az ajtó, és a cu'krászné szeplőtlen fehérsége mögött Illés alakja sötétlett. — Mit akar? — rebegte azasz- szony. — Magát! — bömbölte Sunyi. — Ez kell magának? — bökdösött ujjával az őrmesterünk felé. — Ez a sótlan sóder? — Hírbe hoz a falu előtt — siránkozott a nő. — Azonnal menjen innen! — Válasszon közülünk! Követelem, válasszon!... És ne féljen ettől... ettől a ... Én itt vagyok maga mellett! Az asszony remegő felháborodással előrelépjett, arcul 'köpte a részeget, és befutott a házba. Sunyi káromkodva törölgette az arcát. — Marha — szólt rá Illés a józanak rettenetes fölényével. — Ezért még számolunk! Hajnalban ricsajra ébredtünk. A Schrantz és Tsa-házban laktunk; az emeleten, négy egymásba nyíló szobában, a parkettre szórt szalmán tanyázott a század. A szárnyas ajtókat sarkig kitártuk, hogy a fülledt éjszakában a nyitott ablakokon át járjon egy kis huzat. A Nyugatra szökött tulajdonos kibelezett házában két ámok- futó kergetőzött. Elől Illés, utána Sunyi, kezében puskával. Megleste Illést a kapunál, amint befelé jött, hogy ébresztőle az emberei között legyen. ..Még számolunk? Azf mondtad?... Hát kezdjük: egy, kettő — háromra lövök ...” A sör disznót csinál az emberből. Tanúsíthatom. őrmesterünk, ahogy ránézett Sunyi szétázott pxxfájára, rémülten rohanni kezdett. Elébb az udvaron kerge főztek, a tágas magtárak és rogyadozó kocsiszínek között, aztán a földszinti termekben folyt a hajsza, az egykori gabona-nagykereskedő kihalt birodalmában, ahol a villanydrótot is kirágták a falból az egerek. „Ne őrülj meg, ne lőj!”, — kiáltozott Illés. Végül fölfutott az emeletre, ott ugrált az alvók között, nyomában eszeveszett üldözőjével; magasra rúgták a pófcrócdkat, szalma (kavargóit utánuk, és kö- högtető por terjengett. A negyedik szobából nem volt hova futni. Illés a falnak dőlve szembefordult társával. — Te tényleg nem hülyéskedsz. — Majd megtudod! — ordította Sunyi) aki bosszúval és sörrel volt tele a feje búbjáig. — Leszámolunk! Illés ellökte miagát a faltól, előrelépjen, szembe a puska csövével. —• Ha 'komolyan gondolod, az más — mondta egyenletesen duruzsoló hangon, mintha bűvölni akarná a fegyvert. — Azt hittem, hülyéskedsz, és féltem, hogy véletlenül belém durran tasz. De ha komoly a dolog, akkor neked véged. Ha meglősz, a fiúk vernek agyon. Igaz, fiúk?... Ha nem lősz, én verlek agyon. Válassz, kispajtás! Sunyi erre a tárgyilagos bejelentésre elképedt, Illés pedig félrelökte a puska csövét. És verni kezdte a tizedest. Tenyérrel. Ököllel. Ha leroskadt: fölhúzta, és aprította tovább. Sunyi feje tehetetlenül csapódott jobbra-balra. A szája felrepedt. Alllát elöntötte a vér. A pjofacsontjai megroppyantak. Arcán mindenütt) nyers hús piros- lott ki a széuhasadt bőr alól. Illés hirtelen abbahagyta a munkát, megtomáztatta fájó ujjait. — Mégse verlek agyon. Haj téged megmentettelek a hadbíróságtól. mórt kerüljek én oda? Lefektettük Siunyit, egy pwhár pálinkát löttyinitetünk az aircára, hogy kimossuk! a sebeket, és nedves zsebkendőket raktunk rá. Így gyógyulgatott egy hétig. Akkor Illés azt mondta neki: „Most már ember vagy, kispajtás, nem fasínt, és emberek közt nincs harag — igaz?” Kezet fogtak. Csakhogy a Kisgóré is meghallott valamit a dologiról, és magához rendelte őket. — Mi van,ott maguknál? —• támadt rájuk. — Verekedések? Marakodások? Ki kezdte? >— Senki. Igazán senki — feszengett Sunyi. — Micsoda tiszthelyettesek maguk. így Oktatják a katonákat? — háborgott a Ki6góré. — tudják magu'k, hogy mi az a szocialista hadsereg? — Jelentem tudjuk — nézett a szemébe Illés. — Csak hát odakint a prérin zajlik az élet. És néha van egy kis csontzene. Neveljük egymást. — Préri? Még hogy Méri...! Micsoda szavak ezek? őrmester, magának fogalma sincs a nevelésrőlBiztos igaza volt. Mi is fur- csélltuk, hogy amikor a kisegítőket visszarendelték a honvédségi laktanyák unalmába. Sunyi kérte, hogy nálunk maradhasson. Zelei Miklós : Férfi ha táncol táncához brummog berekedve férfi ha táncol mint a medve ahelyett hogy karmába kapva nyílt szívvel vérig magasztalna kedvezve kínjának a kényes ki kedvedtől csak kelevényes s lenne róla rajtad látlelet kék harapások szirmos sebek szád sarkában vér kiserkedne jajgatásod habokat vetne a sarkad szakadékot túrna életed is tán belehullna másképp gyáva gyenge a férfi előled nem tudhat kitérni állhatatlan akár a szikla eső az erejét elissza s fogjon ha kést akkor sem szabad hisz’ elpusztíthat de beleszakad s megpenészedik ha megkímél s fetrengek múlásunk szélinél Böröndi Lajos : Merülő nyár mázsáinak mérlegek álmodok azt hiszem béke van méhzúgásos nyárban ikrásodó arany reszket a fény lecsordul mézel az ágakon megszállja álmainkat alápilléző szirom Mártsa István: Braun Éva portréja Labda a falhoz A szomszédasszony csengetett. Az arca egészen fel volt dúlva, szinte lángolt. Már amennyire a folyosói gyönge lámpafényben, igy estefelé, látni lehetett. A szemei megnagyobbodtak, és a szája félig nyitva volt, hogy rögtön mondhassa a mondó- káját, amint feltárom az ajtót. Mondta is. — Most már szólnom kelj — kezdte köszönés helyett. — mert a gyerekei a falhoz dobálják a labdát, és folyton puff! puff! csak ezt hallom a konyhában. Hiába szólok nekik, újra csinálják. Most már.. . ugye.. . — Nahát! — mondom, — mert jó szomszéd akarok lenni, s mégiscsak bölcsebb békében élni egy tízszintes házban ötszázadmagammal, mint folyvást perlekedni. — Ne tessék haragudni! Majd én beszélek velük. — S már megyek is le az utcára dühösen, felajzva. Büdös kölykök! Hát nem megmondtam, hogy ne dobják a falhoz a labdát! Hogy ne zavarják a leik ókat! Nem értenek a szóból. De a lépcsőfordulóban már lassítok, érzem, nyu- godtabb ritmust ver a szív, és a tüdőnek sincs szüksége annyi levegőre. Dühöm emyed. Az emlékezet előhív egy régi képiét. A kisfiú egy vidéki ház falánál labdát dobál, s az pattog a vakolaton. Mert jó játék volt kettesben a fallal: labdádat dobod a merev anyaghoz, s lesed, hogy az hova pattintja vissza. De itt? Egy lakótelepien? Itt mégse járja! Meg kell érteniük a gyerekeknek, hogy ezek a falak nem ilyesmire valók. Itt nincsen udvar, a játszótér is messzebb — mást és másképp kell. játszani. Megszokhatták volna már, hiszen négykézlábas
