Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
8 Irodalom» művészet Száz én mxujjipae nonMáibéi Fábián Zoltán (1926—1983). József Attila- és SZOT-díjas író, az írószövetség nyugalmazott titkára, az Olvasó népért mozgalom lelkes zászlóvivője, munkabizottságának elnöke volt, tagja a Hazafias Népfront Országos Tanácsának is. A közeli hetekben halt meg tragikus hirtelenséggel, baleset következtében. Nyíregyházán született, a Nyírségből hozta magával fiatalsága élményeit. A felszabadulás utáni években jelentkezett az irodalomban. Első írásai a Csillagban, az Irodalmi Újságban, az Új Hangban jelentek meg, s az átalakuló falu megváltozott életéről tudósítanak. Első novelláskötete, az Utak 1952-ben látott napvilágot. Ismert és kedvelt műve az Íme Európa (1958) című esszéregény, amelyben útiélményeit, tapasztalatait dolgozta fel. Déltől hajnalig (1965) című regénye a magyar Vörös Hadsereg 1919-es honvédő harcainak állít emléket. Legtöbb művében azonban nemzedékének útkereső küzdelmét ábrázolja a személyi kultusz nehéz éveiben, 1956 megrázkódtatásában, majd az újjáéledés, -építés idején. Nem annyira a történelem, mint a benne élő ember morális tartása ragadja meg. A valóság tisztelete, hitelt teremtő atmoszféra és feszes szerkesztés jellemzi Fábián Zoltán írásait. Mesterek és kapcsolatok (1981) című könyvében emlékezéseit és tanulmányait gyűjtötte össze. Az állványok alatt ültek, ebed után, a fegyőr meg a rabok. Nagy volt a hőség még itt az árnyékban is. A nyers fal reggel óta átmelegedett, s most ontotta a forróságot, akár a kemence. Itták a vizet kannaszámra; hasztalan, utána még szomjasabbak lettek. Az egyik, a Hosszú felállt: — őrmester úr, elmennék a kantinba — nézett le az őrre. Magas, hajlott hátú fiatalember volt. A fegyőr egy szabályosan összerakott kis téglacsomón ült, két térde között tartotta a puskáját: néhány másodpercig várt a válasz- szal, majd bólintott, hogy mehet. — Csak siessen — tette hozzá. Hosszú elment. Széles, görnyedt válla lomhán himbálózott; lötyögő zubbonyán téglaporosak voltak a fehér csíkok. Az őrmester összehunyorított szemmel nézett utána a vakító napsütésben, azután levette siltes sapkáját, s beletartotta a hirtelen feltámadt szélbe. Mozdulatai fegyelmezetted sarkosan megformáltak voltak, de nem merevek, mint akinek jólesik így mozogni. A rabok nevetgéltek mellette, beszélgettek. — Az volt a nő, barátom — mondta a kis Vigyori. — Amikor az levetkőzött! Kc-c! — Vézna karja rántásával mutatta, milyen is volt. — Kigyúlt alatta a lepedő — Éppen neked vetkőzött az — legyintett az öreg Savanyú. — Fe- 'nékre estél a boldogságtól, ha fogadta a köszönésedet. — Bütykös hüvelykujjával bajusza tövét va- kargatta; csípte a ráncokba ivódott izzadtság. — Hogy én?! Mármint hogy én?! — ugrott fel a kis sovány ember. — Kutya legyek, ha nem igaz. — Földhöz vágta a csajkáját; az nekicsapódott egy féltéglának, s koccant, csörrent. — Nyughasson már, Kunics — szólt rá a fegyőr. Bosszúsan csóválta keskeny homlokú, szikár fejét. — Maga sohasem fér a bőrében, az isten sem látott még ilyet. — Kitörölte belülről a sapkáját, s feltette a fejére. Szabályosan oda, ahol azelőtt volt. Elcsendesedtek. A kis Vigyori gyorsan leguggolt a fai mellé. Felvette a csajkáját, s komoly, figyelmes arccal nyomkodta ki rajta a horpadást, amely éppen ott esett a vékony alumíniumon, ahová egy mezítelen nő melle volt rajzolva. Olyan volt ez a rajz, mint egy tetoválás; apró szegheggyel nyoitriloftt pontokból állt össze, amelyekbe feketén beletapadt a zsíradékos oxidáció. Szomszédja, csendes Tóni nekidőlt a gőzölgő falnak, azt mondta: — Énekeljünk. — Tele hassal ebben a melegben? — mordult rá az öreg Savanyú. Töltött magának a kannafedőbe, s hangos kortyolással ivott. Csendes Tóni nem sokba vette aiz ellenvetést; beletúrt tarkójára nőtt, bozontos művészhajába, és dúdolni kezdett. Mindig tudott valami olyan dalt, amit a többiek nem ismertek. Visszajött Hoisszú. Leült a helyére, a fegyőr mellé. Felhúzta csupacsont-csupaín lábát, s egy tábla nugátos csokoládét vett elő zubbonya felső zsebéből. Kitolta a színes burkolópapírból, majd mészette, repedezett ujjaival bontogatni kezdte róla a zörgő síztaniolt. Az őrmester odakapta a tekintetét?. — Be sok pénze van! — mondta szúrósan. — Jár. — Inkább hazaküldené. — Kinek? — nézett a fegyőrre. Sötét szeme fénytelen volt. — Kinek? Hát a családjának. — Az ezüstpapírból kibomló. s a melegben megragacsosodott csokoládét nézte. — Nincs családom. — Felesége sincs? — Csak volt — felelte Hosszú, s letört egy szeletet. Az őr felnézett. A betonkeverő mellett zsíros papírral kergetőzött a szél; ezt figyelte, s hallgatta, hogyan rágja, nyeli mellette a másik a csokoládét. Csendes Tóni abbahagyta a dú- dolást. A kis Vigyori megint mesélt, erre füleltek mind. — Azt mondja: „Üss ide, ha mersz!” — és tarja a képét. A másik nézi, azután,: durr, egy nagy pofon. „Hát megütöttél?” — kérdi. „Meg” — azt mondja. „Üss meg még egyszer!” — s odatartja megint a képét. Püff, még egy pofon. A koma megrázkódik, s azt mondja: „Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.” Felharsant a nevetés. — Ez volt még a marha, hallod — mondta tele szájjal a kacskake- zű, és félig lemetszett tenyerével a térdét csapdosta. — Ilyen ócska vicceket is csak te tudsz — motyorgott az öreg Savanyú. — Mondjon jobbat. Ezen is nevettek. A fegyőr a hallgatag Hosszúra pillantott: — Meghalt? — kérdezte. Hosszú harapás közben csak a fejét rázta: nem. — Elhagyta. — Elhagyott. — Amikort elítélték? — Utána, ötvenben. — Aztán mit mondott, miért? — Nem mondott semmit, csak írt, és beküldte látogatóra az ügyvédjét. A fegyőr jobbra-balra húzogatta a nyakán a magas keménygallért, s kitörülte az izzadtságot mö- güle — Nem volt szép dolog — mondta később. — Nem tehetett mást — magyarázta Hosszú. — Énekesnő volt az Operettszínházban. — Tört még egy szeletet a csokoládéból, a maradék féltáblát meg visszacsomagolta a zörgő sztaniolba. Az őrmester nézte, nézte, azután a puskatussal nyomokat ütögetett a homokba, sorban egymás mellé; két bakancsa közé furcsa mintázatú, rácsos kerítés rajzolódott. Jól látszottak a tusalemez ütötte hegyes-ovális formák. A kacskakezű csonka tenyerével a térdére ütött: — Zsugázzunk! — Már nem érdemes belefogni — vetette rögtön ellene az öreg Savanyú. — Amire kiosztjátok, kólóm polnak. — Maga akkor nézze — hangoskodott a kis Vigyori. Már szedte is elő a koszlott, maguk rajzolta kártyát. — Fiatal még maga — mondta a fegyőr Hosszúnak —, kár úgy elkeseredni. Hosszú összekulcsolta kezét felhúzott, bütykös térdén: — Nem vagyok elkeseredve — Csendesen himbálta magát. — Ha kikerül, talál asszonyt, minden ujjára kettőt is. — Ha kikerülök. — Egy-két gyereket még vígan felnevelhet. — Vígan. — Mert higgye el nekem; gyerek nélkül nem élet az élet. Hosszú oldalvást ránézett: — Őrmester úrnak van? — Négy — mosolyodott el. — Az szép. — Szép, szép, csafc négy fizetés kellene hozzá. Ekkor verték meg a kolompot. — Na, el azzal a kártyával! — tápászkodott fel az öreg Savanyú, s elindult felfelé a létrán. A többiek morogtak, nagyokat szuszogtak; a kis Vigyori gyorsan összeszedte a kártyát, s a farzsebébe csúsztatta. Mentek az öreg után. Hosszú a végére maradt; amikor fellépett az első létrafokra, visszafordult : — Őrmester úr, ha meg nem sérteném ... — Na! — nézett az fel rá. — Itt van, vigye el a gyerekeinek. — S nyújtotta a fél tábla csokoládét. A fegyőr a vállára vette a puskát, s szíját feszesre húzta, azután válaszolt: — Egye csak meg maga. Más öröme sincs. — Gondolja? >— Siess, Hosszú! — kiáltott le az állvány tetejéről a kis Vigyori. — Az öreg Savanyút már eszi a penész. Amikor Hosszú eltűnt az andrás- keresztek és az állványdeszkák között, a fegyőr elővette bádog dózniját. Egy cigarettát gondosan félbe tört; az egyik darabot visz- szatette a dózniba, a másikat meg szipkába dugta s rágyújtott. Mélyen leszívta az első füstöt. Lassan engedte ki, azután ment a rabok után. Éppen felért, amikor odalenn megindult a betonkeverő. Fábián Zoltán: Fél tábla csokoládé 1983. JÚNIUS 11. Székely Dezső: Az se fáj Mire a szemem széttekint: elég lesz-e a föld hazámnak, oroszlántorkú éveim lassan megölnek, felzabálnak; örökké éhesen, mohón ebbe-abba is belekapnak — (erénye ez a földgolyón minden kulturált fenevadnak). Fakul a fény, az ifjúság zászlót nem bont a vágy szelének. Ne siessetek, unokák, tinéktek én már nem mesélek. Vén szememben könny nem ragyog, míg eltűnők az út porában, s az se fáj, ha térdre rogyok, hisz embert hordozott a lábam. Bettes István: Gyufaöröm kibújtam a skatulyából kibújtam a skatulyából — viháncol a gyufa s lángol nem törődöm a világgal nagyobb lánggal kisebb lánggal sercegővel szikrázóval pisla fénnyel lángszóróval mennydörgővel szirtrázóval görögtűzzel török tűzzel kén szagával kályhabűzzel kibújtam a skatulyából kibújtam a skatulyából viháncol a gyufa s lángol Dienes Eszter: Lehetőség Tegnapra épült holnapok ... Ha úgy akarom, majd tegnap meghalok. Egyre fogy A fák mindig zenélnek, Az Út ahogy nő, egyre fogy. Világra hívott életünk elmúló állapot. Csalóka Mindig a más sorsa a szebb, magunké mindig csak sebes. Pintér Lajos: Északi — déli szerelem Északról üzen a szerelem, ott minden fehér. Jégzajlás-kontinens: sisakos Ophelia, a hóvár asszonya szép mellét kibontja. Kéthúrú hegedű: vonat tolat rajta zenét. Délről üzen a szerelem: utazás, kalandozás — napfényes kontinens: postaládába dobott levél. Derű, tűzpiros pincédbe jutok-e? Vagy örök vaddarázs: kollégiumi vaságy a világ? Weöres Sándor: A szekér Szénás szekér ökrös szekér • égre nem ér mélybe se tér rögös úton billeg halad sose szalad el se marad lassan viszi a sima tér s mikorra kell céljába ér. Hálóban Változások Képeinket Vészeli Lajos sajtógrafikáiból válogattuk.
