Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
Irodalom* művészei 1983. JÚNIUS 4. Sarkadi Imre: Baleset Az Éren. túl húzódott az erdő, nem valami nagy, mindenesetre arra elég, hogy a vaddisznókat elrejtse. S ez idén különösen elszaporodtak a vaddisznók. Az Ér pedig csak olyankor akadály, ha tavaszi olvadáskor vagy esőtől megduzzadt, de a disznó akkor is át tud rajta lábalni, hát még ilyen száraz őszön, amikor csak az alján csordogál egy féllépésnyí, kétujj- nyi mélységű kis vízszalag. A disznók éjszaka járkáltak, s roppant nagy kárt tettek. Csáki Ambrus tanyája ott volt nem messze az. erdőtől, ebben tették a legtöbb kárt. A kutya ugyan észrevette őket s ugatott, de jobban íélt a disznóktól, mint a disznók az ugatástól; Csáki Ambrusokat nlem hagyta aludni az ugatás, de a disznókat hagyta enni. Ezenkívül nemcsak az erdő széléig mentek: elmentek éjszaka idején há- rom-négy kilométerrel odébb is, ott is dúltak és rongálak, ott is bosszantották az embereket. Sörétes puskákkal mit lehet ellenük tenni? Csáki is vadászott, de hát mit árt a disznónak, ha nyúlsö- réttel belelő? S amellett bele se lőtt soha, mert színét se látta egynek se, csak a hangját hallhatta éjszaka, vagy a nyomát találta reggel. Gál István szerzett aztán egyszer városba jártában vagy két tucat golyós töltényt, olyat, amj a sörétes puskába is jó. Ugyanabba a patronhüvelybe beletéve, viasz- szal beleöntve egy hegyes ólomgolyót, ahogy szaknyelven mondták a] vadások neki. brenekke. Megállapodtak Csákival, hogy éjszaka kiülnek lesre az Ér {jártjára, s közibük lőnek a disznóknak. Alkonyaikor meg is érkezett Gál István a Csáki-tanyához, nem egyedül jött, hanem vele jött Madari is, a szövetkezet alelnöke, Ennek Csáki nem örült. Először is nem örült, mert őt nem hívta. Készült az éjszakai vadászatra, s mert ilyenfajta izgalomban először lett volna része, hát úgy gondolta, hogy a szakértelemért és a brenekkékért viszonzásul ő látja majd vendégül Gál Istvánt, végül is az ő vendége lesz, mert ha az Ér partján töltik is az éjszakát, az Érnek ez a partja még az ő földje. A vendéglátás, igaz, nem állt volna sokkal többől, mint egy üveg szilvapálinka, egy demizson bor és valami szárazkolbászféle, amit mind el lehet les közben is fogyasztani — de éppen két emberre volt számítva, nem háromra. Nem örült azért sem, mert Ma- darival nem volt jóba. Hosszba sem volt, olyan semmilyen állapotban voltak. Csáki egyéni gazda, Madari szövetkezeti vezető — ilyenek kört, ha régi barátság egyébként nincs, új barátság nehezen fejlődik ki. Végül pedig Madari huszonhácSzáz ét) nutgijar íiűoetláiból rom éves fiatalember, még nőtlen, s Csákinak nagy lánya van —csak nem azért jött ez ide? De nem mutatta a kedvetlenségét. kezet fogott a két vendéggel, aztán a vállára vette a tarisznyát, hóna alá fogta a puskát, a demi- zsont csak úgy kézben vive, subát kerített a vállára, jelezve, hogy indulásra kész. Hallgatagon mentek a.:. Ér partjáig. Nehézkes dolog ez így. ha két olyan, ember kerül össze, akinek semmi beszél nivalója nincs egymással. Hiszen ha megisszuk az üveg pálinkát, majd beszédesebbek leszünk, gondolta Csáki, de hiszen éppen nem cél, hogy beszédesek legyünk, mert a zajjal elriasztjuk a disznókat. — Helyezkedjünk el nagyobb távolságokra egymástól — javasolta Gál, ahogy a parthoz értek. — Hát úgy éjfél után — mondta vontatottan Csáki — össze kellene majd jönni, harapni valamit. Meg ez a demizson is itt van. Tanakodtak egy kicsit, hogy talán mégse kellene szétmenni, unalmasan telik úgy az idő, meg a veszély is nagy, hogy egymást lövik meg. De aztán mégiscsak továbbment a másik kettő, Gál egyedül maradt. Egyedül maradt és ivott, mert unalmában úgyse tudott mást tenni. Rossz kedve volt. Nem úgy képzelte el ő, hogy így vadásznak, hanem úgy, hogy leülnek egymás mellé, eszegetnek, iszogatnak, csendben elbeszélgetnek, s ha jön a disznó, hát lőnek. Ismerte a disznók természetét, tudta, hogy ebben az újhoidas éjszakában úgyse talál az ember csak véletlenül, nem is a vad elejtése lenne a fontos, hanem maga a vadászat, ami kellemes izgalom, ha ketten csinálják, és merő unalom, ha egyedül ül az ember lesen. Éjié] felé, amikor mar éppen kiáltani akart a többieknek, hogy jöjjenek elő, valamit harapni — egyszer csak meghallotta a disznók neszét. Na, mégis jönnek? Jöttek, méghozzá egyenesen neki. A sápadt csillagfénynél is látta. hogy beleereszkednek, az Ér árkába a disznók, sok nagy test, lehetett nyolc, tíz is, de lehet, hogy csak a szeme űzött vele csalfa játékot — ott volt előtte tíz lépésre mindenesetre az egyik. Emelte a puskáját, s célzott, de a pusfeacsnvet se igen látta. A célgömböt legalábbis nem. Csak úgy vaktában lőtt kétszer, s csodálkozott, hogy mégis három dörrenést hall. A disznók elszaladtak, egy pillanat múlva csak a csörtetésüket hallotta már. S a kiáltást: találtál? Jöttek is loholva Gálék. Csáki letette a puskát, s fel akart tá- pászkodni. s ahogy a jobb kezére támaszkodott volna, hát az csak összecsuklott alatta. Mi az ördög — csodálkozott. Mozdította a kezét, ólomnehéz Sarkadi Imre (1921—1961). „A felszabadulás után indult írónemzedék legnagyobb ígérete dőlt ki vele” — írta megrendültén Cseres Tibor, amikor hírül vette barátja és pályatársa tragikus halálát. Három ízben kapott József Attila-díjat, 1955-ben Kos- suth-díjat. Életművének értékelése körül a hatvanas évek egyik legnagyobb irodalmi vitája robbant kiDebrecenben született tisztviselő családban. Szülővárosában érettségizett. s íratko zott be az egyetem jogi karára. Szűkös anyagi körülményei rákényszerítették, hogy már diákkorában különféle munkákat vállaljon. 1945-ben Darvas József munkatársul hívta a Szabad Szó szerkesztőségébe. Riporterként bejárta az egész országot. Dolgozott a Falurádió majd a Művelt .Nép szerkesztőségében, 1945—55-ben az Irodalmi Üjság belső munkatársa, a következő évben a Madách Színház dramaturgja lett. Első írásai a Válasz, majd a Csillag című folyóiratokban jelentek meg. Tudatosan folytatta Móricz Zsigmond hagyatékát, novellákban, kisregényekben, színmüvekben ábrázolta a falu átalakulását, a paraszti élet és világkép változásának konfliktusait. Az ötvenes évek közepétől mind határozottabban jelenítette meg a magyar társadalomnak az ötvenes években kialakult ellentmondásait. Nagy emberismerettel figyelmeztetett a régi paraszti szokások és az új életmód ütközésére, kendőzetlen reá- lizmussal ábrázolta a fejlődésen kívül rekedt rétegek helyzetét, s hasonló módon beszélt a korszak politikai torzulásairól, a fiatalok körében terjedő erőszakos indulatokról. A magyar társadalom válságával egyidejűleg az iró is mély válságot élt át Otthagyta az irodalmi életet, 1960—61-ben gyári munkásként dolgozott. Az alkotó munkába vetett hitét s velp gondolkodásának szocialista távlatait fokozatosan nyerte vissza. Halála után 1962-ben Szökevény címen jelentek meg válogatott művei. A hetve nes években közreadták ösz- szegyűjtött munkáit is. (Sarkadi Imre művei. A Novellák című kötet a sorozat 4. darabjaként 1975-ben jelent meg.) volt s olyan, mint mikor az ember lába elzsibbad, s nem ura többé neki. Mintha idegen kéz lett volna, nem az övé. Míg ezen töprengett, kicsit bambán, odaszaladt a másik kettő, s nagy ujjongva vették körül a disznót, amit mégiscsak meglőttek. Ott feküdt vagy tíz lépésre Csákitól. De ez nem nagyon tudott veie törődni, értetlenül egyre csak a kezét nézte. — A kezem — motyogta. Gyufa sercent, rábámultak a kezére, hát könyökön felül csupa vér a kabátja. — Az ördög vigye el, hát vala- mékőtök mégis belém lőtt? Azolk csak álltak dermed ten, ijedten. Leszedték a kabátot róla, s megint csak gyufafénynél látták, hogy a könyökön felül ment át a lövés. Átfúrta a karját a golyó, s Csáki még csak észre se vette. Lehet mert éppen ő is lőtt közben, s a puska rándulásának tulajdonította azt az ütést, amit érzett. — Én kettőt lőttem... — motyogta Gál. — De hát... de hát.,. — Én egyet —■ mondta Mada- rasi, s komoran bámult maga elé. — Hát a három lövés közül mindenesetre egyet én kaptam, s egyet a disznó, de lehet, hogy kettőt is ... — Mégse kellett volna külön ülnünk. Ide jöttek elénk, hármat is leteríthetünk, ha együtt maradunk. — Ambrus bátyám — jajdult fel hirtelen Madari. — Te jó isten, hátha én vótam ... hátha én sebeztem meg. Ha ezt a lánya megtudja... Csáki kicsit ütődötten nézett rá. Szédült is egy cseppet, nem a vér- veszteségtől, inkább, mert megtudta. hogy seb van a karján. Az utólagos félelemtől. De mit akar ez most a lányával? — Mit?' — Hogy tán én vagyok az oka ... — Na hadd csak, majd magamra vállalom — mondta Gál. Csáki ránézett a másik kettőre, nemigen látta őket a sötétben, csak az alakjukat. — Hát így vagytok vele? — kérdésié. — Hát... — vonogatta a vállát Madari — azért is jöttem el erre a vadászatra. Szerettem volna... szóval... gondoltam, együtt ülünk majd lesen ... szóba hozom .. Nem vagyok én vadász, az ördögbe is, azért történhetett. Csáki az ép bal kezével előkotorta a demizsont a suba alól. Odanyújtotta. — Ezt bizony elég körülményesen mondtad meg, fiam. Na, kóstoljuk meg. S nevettek. Ittak a nagy ijedtségre. Mégis jó az, ha az embertől egy arasznyira jár a halál, de elkerüli, — s a lánya is férjhez megy. Mezey Katalin: Konyhai este ülök a széken olvasok közben folyton le akar esni lábamról a cipő görcsösen visszatartom pedig tudom hogy mezítláb vagyok Mezei András: Tükröződni Úgy tenni, mintha ott se volna a jelöltség az arcodon. Viselni Isten vésetét is, mint a szobor — alakodon. Tükröződni a holt anyagban, de mintha lennél láthatatlan, úgy menni át a városon: mint aki útján el sem indult és máris hazaérkezett, mint aki nyilát ki se lőtte, de a célban már ott rezeg — Ellenséged, ha sose is volt, szívedben mégis ott a seb, a dobbanásnyi csönd a vérben e küldetés a küldetésben: viselni Isten vésetét is, mint a szobor — alakodon. Úgy tenni, mintha ott se volna a jelöltség az arcodon. Böröczki Mihály: Por és sár Egy nagy-nagy eső kellene, egy irgalmatlan zápor, hogy megtisztuljak éveim savanyodó porától, hogy lélegzetem friss legyen, és pórusos a bőröm kinyitnék minden ablakot, hogy testem levegőzzön. S a bórihorgas tett után, egy új záporra szántan, lelkesen, s istentelenül megmártóznék a sárban. Szenti ErnS: Ahol csak lehet segítem megvetem a papírízü álmokat ahol csak lehet segítem a valósághoz ezer szállal [kötődőket] lemenő nappirossal megjelölöm a lélekre [veszélyes kijelentéseket] lerántom a hangálarcot a képmutató csöndekről magasabbra állítom a pontosan fogalmazás [mércéjét] az ízlésükben ide-oda [kapkodókkal] ismertetem a csillagos égbolt bevált szisztémáját Kívül II. Agancs Winkler Egon esete is azt bizonyítja, hogy az igazságot nem| minden esetben az arra illetékes hivatalos szervek szolgáltatják. De nem is ez a fontos: a fontos, hogy az igazságot valaki szolgáltassa. Ez a WinMer Egon költő volt, hívői, rajongó, a pattanásokkal rügyező fiúk tiszta hitével Plédig sörényét már rég elvesztette, szálanként simította oldalra haját, kinyúlt szvetterekben járt, mint az aggastyán kamaszok, a negyvenediket taposta. Feleségét, Editet megszolgálta magának, három esztendő szigorú böjtjével, a savnál is állhatatosabb rajongással, ami minden ellenállást végül is szétmar. Rajongott és hitt, s még akkor is szent maradt — káromló. bántó szava sosem volt —. mikor Edit többé nem mondta, hogy „fáj a fejem, nehéz napom volt, hagyj”, meg hogy „ne várj, hová is megyek? a fogorvosihoz megyek”, amikor a nő már nem is volt többé óvatos. tapintatos, amikor már pimaszul szemtelen sem volt, amikor egyszerűen megkérte Winkler Egont, hogy hagyja el a lakást és életét, mert terhére van. Egon ekkor is szent maradt, és rajongott tovább: csomagolt és ment. Vagyishát Egon — ahogy barátai keresetlenül, de találóan mondják: egy szent barom volt. Hová ment, s mit vitt magával? Nem többet mint ami egy sportszatyorba belefér. De hát nyár volt még... A városban szobát nem kapott: a hegyek közé vonult vagyis a Szabadsághegyen egy víkendház kamrahelyiségét — borsos áron, havi ezer forintért — kibérelte. A nyaraló — ahogy Egon nevezte új otthonát — deszkából épült, de cserépteteje s verandája volt, a verandán, szobája ajtaja fölé pedig egy szarvasagancs szegelve, a trófea alatt fehér temperával írva: Párád 1928. A nyaralónak konyhája volt, egy nagyobb szobája — Ut laktak a háziak, nyugdíjas patikus és nővére —, s a kisszoba, az a bizonyos kamra, amit Egon bérelt a nyári hónapokra ezerért, a téliekre kétszázért. A kamrában egy emeletes, ágy állt, lavórnak csővázkeret, a szekrény is kifosztott és omló volt, mint egy elhagyott, gazzal benőtt rom: polcai, fiókjai sem voltak, csak emlékei. szögek akasztónak oldalába verve. Itt lakott most. s rajongott tovább: „Ha tudnátok. milyen a táj, a panoráma, a hajnal legszebb lent a hegyen, s képzeljétek, csak ?H;upa i és e magánhangzojú utcán lehet feljutni hozzám: Cinege. Csipke, Kikelet .. Ha óvtuk, figyelmeztettük — ezer uzsora ez egy ilyen egértanyáért, és most nyár van, de mi lesz. ha megérkeznek az őszi esők, a fagyos, téli idők — estik tovább rajongott: „ha kedvem tartja, alulra fekszem, ha akarom, felülre, két helyen is altiatok, romantikus ez a hely, ti nem is tudjátok. És ősszel lehurcolkodnaik a gaz- dáék, egyedül, maradok, és akkor már csak kétszáz a bér, egyedül, egy nyaralóban!” Egyedül maradt fenn a tüdőt szaggató, fagyos ködökkel, a csatakos utakkal, a deszkákon átjáró huzattal, a havas esőkkel, a bádoglavórral és a lavórba fagyott vízzel, a vasággyal, az ágy első és második emeletével, a Kihalt, csupa i és csupa e magánhangzójú utcákkal. Valamiféle szent mamlasz volt: a befüggönyözött. jó meleg kávéházakból, cseve- lyek, ugratások, langymeleg termálmedencéiből volt ereje s hite kiszállni, s elindulni a keményre fagyott utaknak egy hegyoldalban álló, magányos deszkabódé felé. Kamasz hívő volt: hitt tovább a nőben rajongott Editért, mintha csak csupán bújócskáról lenne szó, ő most elbújt, fent, a hegyen (mert Edit elküldte, bújjon el), nemsoká majd kiabál érte — belátja a dolgokat —, szabad a gazda, merre, vagy. előjöhetsz, s ő akkor majd veszd a sportszatyrát, előjön! Hát, rémes egy mafla alak volt. Rovására tréfák születtek : Egon nyaralójában, ha rablók járnak, és teljes munkát végeznek, akkor sem lehet megtudni, járt-e nála valaki: semmi sem hiányozhatna. Miről lehetne tudni, ha a Kikelet utcai deszlka- bódéba betörtek? Mi hiányozna? Hiszen már az egerek is rég elpucoltak! Így tegnap. Ma aztán — füstben úszó, jó melegben, befüggönyözött kávéházablakok mögött — meséli: képzeljétek, betörő vagy betörök jártak nálam! Egyszerre csaptak rá: — És ezt te honnan tudod? — Tudjátok, a verandán, a szobám ajtaja fölött egy agancs volt. Ezt az agancsot az este, de lehet, hogy nappal, amíg lent voltam a városban, leszedték, ellopták. Befüggönyözött kávéházi ablakok mögött fehér asztalnál, füstben úszó, jó melegben ülünk, hallgatunk. Egyikünk azt mondja: — Ezt a rehabilitációt Egon igazán felfagyta magának ... De ez otromba beszéd. Az agiancsot háza faláról valakinek —. ha betörő is — elvégre már el kellett vinnie. Kőbányai György
