Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. JÚNIUS 4. I Arcképvázlat I A nyughatatlan nyugodt ember Ha valaki feltalál egy újfajta ekét, ha jobb vetőmagot nemesít, ha a rivális versenyzőnél egyszázad másodperccel jobb időt ér el — nevét szárnyra veszi a hír, érdemét méltatják. Pedagógussors — nem ünneprontásnak szánjuk —, hogy az embennemes ítés mérnökei még mindig oly ritkán szerepelnek a közvélemény előtt. Harmadrangú gyenge művészről, hatodrangú még gyengébb futballistáról any- nyi. de annyi mindent tudunk. A tv, a rádió, a sajtó teli a nevükkel, örömeikkel, gondjaikkal. S akik a számunkra a legdrágábbat, gyermekeinket nevelik? Nemcsak a közvélemény ludas ebben, a kötelező szerénység a pedagógus alaphelyzetéből következik. Minél inkább a neveltjeinek él valaki, annál kevésbé beszél önmagáról. Dr. Páldi Jánossal, a szolnoki Varga Katalin Gimnázium igazgatójával is így valahogy járt a krónikás. Pedig dr. Páldi nem szófukar ember, ízes, nyelvünket a végsőkig tisztelő beszédét sokan megcsodálták már. De minduntalan csak az iskola, a diák áll mondanivalója középpontjában. Beláttam, kár is lenne más vizekre evezni, hiszen akkor elhagynánk azt az él-’ tető közeget, amely indítGyermekkori álma vált valóra Molnár Károlynénak 28 évvel ezelőtt, amikor a kunszentmártoni szakiskolát sikeresen elvégezve átvehette óvónői oklevelét. Mindig is arra vágyott, hogy munkája során apró „emberpalánták” vegyék körül, akiket nevelhet, jóra, szépre taníthat. Tősgyökeres törökszentmiklósi. Édesapja megbecsült mesterember volt, kiA Már negyedszázada múlt, hogy Berki Imre felcserélte szülőföldjét a Kisalföldet, a „naggyal”, közelebbről a Viharsarokkal. Sokat megélt ember, a tanítóképzői oklevelét előbb főiskolai diplomára „cserélte”, most pedig a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán tart a „finisnél”. 1978-ban került Tiszaburá- ra, az új iskola építésének utolsó harmadában már övé volt minden gond, aztán tovább nőtt a lehetőség és a felelősség: óvoda, iskola, művelődési ház, könyvtár — hiszen egy a szoba a kemencével — alkotja a vezetése alatt álló általános művelődési központ egészét. Az iskolának 353 diákja van, közülük 202 cigánytanuló. öt évvel ezelőtt az óvoda még csak 32 négyzet- méteres helyiség volt, ma 4 óvodai csoporttal foglalkoznak az óvónők. A községben 16 éves koráig mindenki istatta, s amelyben most is dolgozik. Szerencsés ember Páldi János. Sikerrel küszködött. 1945-ben egy tanyai osztatlan iskolában kezdett, megtudta. mennyi tudományt képes elsajátítani a kisgyermek, hogyan, milyen módszerrel. Az általános iskolában eltöltött évek a kamaszokkal ismertették meg. Ezután — nyolc évig — a felnőttkor küszöbére érkezett nemzedék tanulási, nevelési gondjait láthatta, elemezhette, mint középiskolai tanulmányi felügyelő. Ekkor már egyértelműen érezte a középiskolás oktató-nevelő munka szűk keresztmetszeteit. 1968-ban a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban katedrát vállalt. Tovább erős- bödött régebbi felismerése: méltánytalanul háttérbe szorított nagyszerű tantestületbe került. Amikor kinevezték igazgatónak, minden fórumon hessegette az árnyékot: a valóságot lássák, ne látszatok álapján ítéljenek! S ahogy múltak az évek, a „Varga” a közvélemény előtt is fogalommá vált. Csak egy adat: 1975-ben a Varga Katalin Gimnáziumból az érettségizettek 47,2 százalékát vették fel egyetemre, főiskolára, öt évvel később pedig már a tanulók 71,4 százalékát. nek tisztes munkáját példaként állította maga elé. Szülővárosában a Hunyadi úti óvodában volt első munkahelye. Nagy lelkesedéssel látott a munkához, a mindennapi problémák feladták a leckét a pályakezdő óvónőnek. Sok úgynevezett hátrányos helyzetű gyermek járt az intézménybe, akik különös bánásmódot igényeltek. A folyamatos kemé.ny munka megedzi az embert, s az apró örömök sok mindenért kárpótolták. Molnár Károlyné még jobban megszerette hivatását — ugyanis annak tekinti az óvónői munkát -s- az ambíció, a szakmai tudás mellé tapasztalatot is szerzett. Tevékenységére felfigyeltek, járási szakfelügyelőnek nevezték ki. Hét évig végezte ezt a munkát. Elégedettek voltak vele, de ő vágyott visza a gyerekekhez, hiányoztak azok az élmények, kólába jár; pedig 1972-ben még csak egy cigánytanuló végezte el a nyolc osztályt. Most 25 végzős hallgatójuk van, közülök 13 cigány származású. Az eredmények önmagukért beszélnek, ám Berki Imre már a jövőt szá- mítgatja. Jó tíz év múlva a falu lakosságának fele cigány lesz. Tapasztalat — sajnos —, hogy az általános iskolában jól tanuló, a kulturált életformával éppen hogy megismerkedett cigány fiatalok — tisztelet a kivételnek — „elkallódnak”. ha nevelőiktől, a faluközösségtől távol tanulnak. Berki Imre most annak lehetőségét keresi, hogy tovább növeli a művelődési vertikumot: a fiatalok tanuljanak szakmát a községben. Agrár- és egyéb felsőfokú szakember van elég a tsz-ben, a „régi” nevelők vállalják volt diákjaik elméleti képzését. Sikerül-e Berki Imre terve? Talán igen, jó lenne. Feljegyeztem egy mondatát: a kockát nem szabad gurítaKözben Páldi Jánosban és az iskola nevelőiben a hogyan tovább kérdése is tisztázódott. A fakultatív rendszer kísérletéhez egy nagyon is egyszerűnek tűnő felismerés vezetett: ha az iskola meg akar felelni vállalt feladatának, akkor időről időre meg kell újulnia. 1971-ben már az új rendszer szerint tanítottak, nevelték. A sok értéket adó alma mater a nevelő iskola. Ilyen a „Varga” a direktor vezetésével. A kísérlet — magasabb szinten — tovább folytatódik. Dr. Páldi ebben az évben már nyugdíjba mehetne, de 1986-ig helyén marad — kérték — dolgozni akar. Szerencsés ember, mert jobbító szándékában nyughatatlan, a mindennapok munkájában pedig nyugodt, bizakodó ha kell játékos jóbarát. Pedagógus. Dr. Páldi Jánost a legnagyobb pedagógiai elismeréssel, az Apáczai Csere János- díjjal tüntettek ki. melyekben csak a közvetlen kapcsolat során, a foglalkozásokon részesülhet a pedagógus. Jelenleg a törökszentmiklósi II. számú összevont óvodai intézményben dől-' gozik. Olyan kollektívában — mint mondotta —, amelynek minden tagja a dadus, a takarítónő, az óvónő egyetlen célért, a gyerekek neveléséért fáradozik. Szakmai hozzáértésében bízva a szülők gyakran fordulnak hozzá tanácsokért. A pályakezdő, vagy képesítés nélküli kolléganőit szívesen segíti a pályán való elindulásban, hogy az első akadályokon minél könnyebben átjussanak. A társadalmi munkában is a legtöbbet vállalók közé tartozik. Molnár Károlyné a pedagógusnap alkalmából lelki- ismeretes munkája elismeréseként Kiváló pedagógus kitüntetésben részesült. ni, a golyót meg kár ölbe vinni. A legcélszerűbb megoldást kell mindenben választani. Ügy tűnik, a tisza- burai cigányfiatalok esetében az otthon nevelő ereje jelenti a legjobb megoldást, ott kapjanak szakmunkás bizonyítványt, ahol a betűvetéssel ismerkedtek. Berki Imrének a megyei tanács Pedagógiai-díjat adományozott. VFS—TC Hivatása: óvónő betűvetéstől az oklevélig Könyviről — Lajos — mondta a nagymama, s vésztjósló volt különben is erélyes hangja, zord a pillantása. — Tudod, mit olvasott ez a gyerek ma délelőtt? A nagypapa csak állt a verandaajtóban, fogta a vasgyáriak szögletes fatáskáját, s szinte félénken nézett a család rettegett kalaposára,' a nagymamára, aki úgy tűnt, felkészült egy nagy veszekedésre. Érthető, hogy szegény nagypapa gyári munkából hazatérvén megtorpant az ajtóban. Kicsit félt élete párjától. — Szóval azt mondja a gyerek, te adtad, neki a könyvet, amiből azt olvasta, hogy Akasszátok föl a királyokat! Hát ha neked nem volt elég tizenkilenc, a Vigyázó kastély, a Markó, a bajnétszúrá- sok, csináld, de ezt a gyereket, ezt a második osztályos vakarcsot ne tanítsd ilyenekre! Tegye össze a kezét, mondjon el egy imát és slussz! Majd én megtanítom főzni, kézimunkázni, kijárja az iskolát és lesz belőle rendes, becsületes asszony, ha az isten is úgy akarja. Megmutatom neked, nem tölti könyvekkel, mihaszna irományokkal az idejét! Elég baj, hogy téged nem tudlak leszoktatni róla! Neki egy könyv kell, azt én már írom! (A nagymama tényleg írt könyvet. Minden süteményreceptet, amit a szomszéd- asszonyoktól hallott, gondosan följegyzett egy öreg, vastagfedelű irkába. Csuda furcsa betűi voltak — néha még el-elnézegetem, s már tudom, az a tanító, aki a múlt század végén betűvetésre tanította, gót betűkkel keverte a miénket. . . Á csuda tudja, hogyan, a nagymama egykori, egy könyve megmaradt. Elmosódott már sok régi följegyzés benne, de mégis lapozgatom. A kovászos uborkát is abból tanultam . . .) Szóval, azért a Petőfi-kö- tetért kapott a nagypapa. Pedig szegény nem akart rosz- szat. Himlős voltam, nyafogtam, egy délután a kezembe adta. Persze, hogy olvastam, de abban tévedtem, hogy a nagymama is örül majd, ha egy-egy verset elolvasok neki főzés közben, a konyha délelőtti csöndjében. Hanem a második könyvemre sokat kellett várni. Háború jött, kinek is jutott eszébe háborúban könyvet venni ? Negyvennégy őszén, alighogy elkezdtük volna, már nem is kellett iskolába járni. Anyám örült neki, terve volt velem. Nyár végén, ősz elején nyúlólakkal telepítette tele az öreg ház udvarát. Angóranyulakat tenyésztett, valahol akadt egy kártolóra is. Biztatta a nagymamát: tanítsa meg a lányt, a kilencévest kötni, horgolni, lesz meleg holmi télire. A nagymama ugyanis tudott kötni, horgolni. Ebből következett, hogy nekem is tudnom kellett. Fölöttünk, mellettünk utcánkban, udvarunkban mit se zavartatva ott volt a háború. Először bömbölő bombák, majd ágyúk hangját ismertem meg, aztán nyurga németeket bámultam. utánuk kerekképű. hangos beszédű oroszok jöttek. Én meg csak csattogtam a bicikliküllőkből hegyezett kötőtűkkel. November végén már angóra pulóverben, sálban, sapkában feszített a kisöcsém, karácsonyra meg katona bátyám. Imre kislányának készült el a kabátka. Ünnep előtt jött is érte Böske néném, akkor mór bemerészkedett biciklin Tószegről. Pusmogott anyámmal, később nagy hangon dicsért.: ügyes kislány, nagy hasznát veszszük! Karácsonykor nem volt fenyőfa, csak kis, cukorgyári melaszból főzött szaloncukor, de egy vadonatúj mesekönyv, Benedek Elek könyve volt az ajándék — Böske néném- től. Máig se tudom, egyszer még megkérdezem, hol szerezte, de akárhol, nekem kincs volt... — Lajos, már megint! — kiabált nagymama 1948-ban, amikor a nagyapám elém tett egy könyvet. A címét se olvashattam el. Nagyanyám elkapta tőlem. Nagypapa szépen elmagyarázta neki, hogy azt egy nagy orosz író, Gorkij írta, s nem lehet semmi, de semmi rossz a világon, hiszen láthatja, az a címe: Anya... Akkor én már Jókainál tartottam, s roppant egyszerű helyet találtam az olvasásra, ami ellen a nagymama, míg élt, berzenkedett. A nagy diófa tetején, jó háromméteres magasságban ferdén nőtt egy ág. Majdhogy vízszintesen várta érkezésem. Kényelmes fekvés esett rajta, a lombok takartak, olvashattam napszálltáig. Nagymama ugyan néha lekiabált a fáról, s haragudott — lyány és fára mászik — de talán álmában se gondolta, hogy a faágakra (ő tanított) kis szatyrot horgacsoltam, s csak akkor féltem, ha hirtelen eső jött, nyári zápor. Még megáznak a könyveim ... 1 Mindenkinek van egy története, aki a könyvet szereti, s tán több is, mint nekem. Különben a könyvek máig szinte tapadnak hozzám. Tele pénztárcával könyvesbolt tájékára se merészkedem. Első, nagy diáksikerem oka is a könyv. Nem emlékszem már pontosan, de talán a gimnázium harmadik osztályában történt. Eötvös József A falu jegyzője kötelező olvasmány volt. Jó tanárunk (— Elvira néni, de rég láttam .. .) fölhívta a figyelmünket: ha megtaláljuk a könyvtárban, olvassuk csak el a Magyarország 1514- ben című regényét is! Sokat megtudunk belőle a magyarság történetéből, a szegénysorsból. Még aznap mentem a kicsi, tanácsháza alján szerénykedő könyvtárba. Szerencsém volt, mindkettőt megkaotam! Annyira tetszett, hogy jelentkeztem magyarórán, beszámoltam élményeimről. Attól kezdve nem néztem, mi kötelező, mi csak ajánlott a listán, faltam a könyveket. Gorkij és Szal- tikov Scsedrin, Madách és Victor Hugo, Balzac és Somerset Maugham — szerencsére a nagymama jó alvó volt, nem vette észre, hogy hajnaltól égett a villany a konyhában. Már akkor beértem kevés álommal, s máig így van rengeteg időm olvasásra. Hajnali csendben mi lehetne jobb az olvasásnál, ha már idejekorán nyílik az ember szeme? Kenyerem javát megettem, eleget még soha nem olvastam. Az ötvenes évek közepetájt ismerkedtem meg Jaroslav Hasek Svejkjével. Azóta évente legalább egyszer végigélem a derék katona regényét. Akkor veszem elő, ha bánt az élet, sok a bajom, magammal, másokkal. Svejk szerintem a világ legjobb embere, Katz tiszteletes pe- die maga az élet, nem is beszélve Lukas hadnagyról, meg a többiekről. Olykor idézem is Svejket, de elővigyázatosan, bántani is lehet vele. Talán Somerset Maugham Színház című regénye az, amit majdnem annyiszor leveszek a polcról, mint Svejket. Júliának, a csodálatosnak van benne egy gyönyörű álma, amit idézni szoktam: „Mikor hatvanéves leszek, eleresztem magam. Annyi vajas kenyeret fogok enni, amennyi csak belém fér. Reggelire meleg zsemlét fogok enni, krumplit ebédre és krumplit vacsorára. És sört. Istenem, hogy szeretem a sört. Borsólevest és paradicsomlevest; édes pudingot és cseresznyetortát. Tejszínt, tejszínt, tejszínt.” A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején alábbhagyott szépirodalmat pártoló kedvem. Mást olvastam sokat, olykor hihetetlen meny- nyiségben és szenvedéllyel. Marx, Engels, Lenin műveit, tanításait. Az ismerkedés, a tanulás nem volt hiába, manapság is forgatom egy-egy kötetüket, ha nehezen értem a jelent... Akkortájt jártam először Moszkvában. Mit tudom már, milyen proszpekten gyökereztem le egy könyvesbolt előtt. Olyan büszkeség szállt meg, hogy szinte magasabbnak éreztem magam. A kirakatban Lev Tolsztoj mellett Petőfi, Illyés, Ady cirill- betűs köteteit fedeztem föl. Tallinnban ’75-ben meglepett egy fiatal egyetemi tanár. Nincs nálam véletlenül egy Moldova-kötet? Olvasott néhányat, érdekli! Pár éve Olaszországból jött üzenet: könyv kellene, magyar író, kiöltő! Kis ország vagyunk, rengeteg íróval, poétával! Jó talaj költőnek, írónak a miénk. Mármint ez az Alföld szíve, közepe is. Lehet olyan szenvedélyem, hogy gyűjtsem az innen indulók, vagy itt ihletet szerzők műveit? De úgy ám! Fukaron, zsugorin magaménak tudom sok ismerős, pályatárs könyvét. Gerencsér Miklóssal kezdtem, aztán Solymárral, Sz. Lukács Imrével, SZekulity Péterrél, Serfőző Simonnal, Egri Máriával folytattam. Mostanság már á legújabbak is külön polcon sorakoznak — Bistey András, Körmendi Lajos, Keresztes Ágnes. Kosa Judit karcsú kis kötetei. Könyvvel könnyebb! Évek óta látom, hallom a reklámot, ami olvasásra könyv- szeretetre buzdít. Olykor töprengek is rajta: tényleg könnyebb? Mit adhat a könyv? Mindent! Bennük van minden, amit az öreg föld emberisége megélt. Mindent jó lenne tudni, s mégis milyen keveset tudunk róla. A könyv segít. Mostanában olvastam Gob- bi Hlida könyvét. A Közben nemcsak a színészvilág egy generációjának — vagy többnek — történetét rajzolja meg könyörtelen hűséggel és igazsággal, hanem egy korét is, amelyben még éltem, amelybe beleszülettem. Gobbi azt írja valahol, a vége felé, hogy esténként olvasni szokott. És hozzáfűzi: „Sajnos, pápaszemmel. Somlay Artúr pápaszemmel a szemén, Szabad Néppel a hasán: Gombaszögi Ella pápaszemmel a szemén, szereppel a kezében; Pécsi Sándor pápaszemmel a szemén, szereppel a kezében; Rátkai Márton pápaszemmel a szemén, szereppel a kezében halt meg .. .” Már oldalakat faltam az idei könyvhét nekem legfontosabb kötetéből. Az író- szemmel most pucérabb, a szokásostól egyszerűbb formában jelent meg, de nagyon érdekes. Utána a Körkép, a Rivalda következik. Moldo- vát nem kaptam, majd megsegít egy véletlen. * * * A nyári nagytakarítás idején talán megtalálom azt a régi, első és sokáig egyetlen könyvemet. Igaz, azóta szebb, jobb papíron, olvashatóbb nyomással megszereztem Petőfi összes verseit. A hatvanéves régi valahogy mégis kedvesebb lenne .. > Sóskúti Júlia könnyebb Tűvé tettein a lakást. Megbolygattam a könyvespolcokat, belenéztem minden régen zárt fiókba, még az előszobái beépített szekrényekbe is. Hiába, azt a hatvanéves könyvet nem leltem! Igazán vigyázhattam volna jobban rá. Az volt az igazi, első könyvem. Megfakult, piros vásznára, aranycirádás betűire jól emlékszem. Petőfi Sándor összes verseit adták ki 1923-ban, a centenárium alkalmából. A könyvet a nagyapa vette, aki okos, érdeklődő munkásember volt. Ö tudta, vagy csak érezte?
