Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
10 Szolnok megye múltjából 1983. JÚNIUS 18. A Péter-Pál napi népgyűlés Szolnokon Arccal a vasút felé Harcsa fogás kuttyogatással Vízi élet a Tisza mentén „1945. május 20-án összeül az MKp Országos Értekezlete, mely ... megállapítja, hogy most „az újjáépítés a fiatal magyar demokrácia tűzpróbája, erre kell összpontosítani a nemzet minden erejét”. Hangsúlyozza, hogy a párt és a munkásosztály szerepe az ország vezetésében arányos lesz azzal a teljesítménnyel, amit az újjáépítésben elért. Nagy figyelmet fordít a vasút újjáépítésére, mert ez kulcsfontosságú feladat az ország gazdasági talpraállításában.” (A magyar forradalmi munkásmozgalom története) Az újjáépítéssel állott közvetlen kapcsolatban Szolnok város nagyjelentőségű politikai eseménye, a szolnoki MKP-szervezet által 1945. június 29-én rendezett Pé- ter-Pál napi népgyűlés is, melynek előadói Gerő Ernő kereskedelmi és közlekedés- ügyi miniszter és Kossá István, a Szakszervezeti Tanács (SZOT) főtitkára volt. A többezres létszámú nagygyűlésen Benkő Péter, a vasutas szakszervezet helyi csoportjának titkára jelentette Gerő Ernőnek, hogy a szolnoki MÁV-műhely dolgozói a felszabadulás óta 190 mozdonyt és 440 vasúti kocsit állítottak helyre. Gerő Ernő beszédében ismertette az újjáépítés programját. Kiemelte a vasút helyreállításának alapvetően fontos voltát. Ez a feladat Szolnokot az ország közlekedésében elfoglalt helyzete miatt központi jelentőségűvé tette. Gerő elmondta, hogy az ország területén visszamaradt mozdonyok és vagonok majdnem mind sérültek, használhatatlan állapotban vannak. Viszont ahhoz, hogy az ország gazdasági vérkeringése megindítható Karcagi leletek a rézkorból Még 1961-ben történt. Karcagon a November 7 Tsz 21 holdas gyümölcsösében jártam. A nemrégiben telepített fák között vizsgáltuk a földet, amelynek a felszínén régi cserepeket, edényfüleket, őrlőkő-darabokat szedegettünk össze. A remek napsütés egészen megizzasztotta az embert, míg a sok hajolgatásnál mindig újabb és újabb díszes cserepek akadtak a kezünkbe, Ulveczky György és Kállai Sándor tsz-tagok segítettek a keresésben. S közben beszélgettünk. Miről is folyhat ilyenkor a szó? Miféle népek éltek itt hajdanában? S mikor? Mielőtt erről beszámolnék, elmondom, hogyan kerültem én Karcagra. Dolgos, öreg kéz írta levél — Ulveczky György tsz-tag írása — jutott el hozzám a múzeumba. De mi is volt ebben a levélben? „Én a karcagi November 7 Tsz-ben dolgozom. A Füzesgyarmat felé vezető kövesét mellett gyümölcsöst létesítettünk, amelynek földjét 70—80 cm mélyen fölhányatták. A dombosabb részen az én felfogásom szerint valamikor kőkorszak- beli emberek tanyáztak, mert ott igen sok elavult csont van, igen sok ma ismeretlen égetett, de primitív csücskökkel körülrakott feketére égetett edény- darabot lehet találni. Én is, meg az egyik munkatársam is találtunk kőkalapácsot. — Hogy mesterek tanyáztak erre, gondoljuk, mert igen sok dörzsölő, csiszoló követ lehet találni a legfinomabb- tói a legdurvábbig- Nálam van egy kökalapács meg 5 db különböző ■ dörzskő. amellyel formálták az anyagot. Ebből megállapítottuk, hogy akkor még nem volt köszörű kő. Az itt leírtakból önök már meg tudják állapítani, mi ott a helyzet?" Eddig a levél. Mondanom sem keli, milyen örömmel fogadjuk az ilyen leveleket a múzeumlegyen, legalább 500 mozdony, és 10 000 vagon üzembe állítására van szükség. Ezért is adta ki a Magyar Kommunista Párt az „arccal a vasút felé” jelszót. Gerő hangsúlyozta, hogy az újjáépítésben „Elmarad sokhelyütt a magánipar. Ezeken a helyeken a vállalkozók és az igazgató urak nem sok megértésről tesznek tanúságot, nekik úgy látszik, nem szívügyük az ország újjáépitése.” A szónok a későbbiekben kiemelte: „Nem hanyagolható el a parasztság szempontjából a most már elengedhetetlenül szükséges mezőgazdasági szerszám és gépgyártás sem. Ha adtunk végre földet a parasztnak, úgy adjunk neki szerszámot is, hogy a termelés zavartalanságát biztosítsuk és fokozzuk.” A párt optimizmusát az újjáépítési program végrehajtásával kapcsolatban a következő példával indokolta: „A földreform végrehajtása előtt jöttek a kishitűek azzal, hogy mérnök hiányában nem oldható meg a kívánt rövid idő alatt a kérdés, el kell halasztani. Midkor aztán pártunk sürgetésére nekikezdtek a földosztásnak, kiderült, hogy akadtak egyetemi végzettség nélküli mérnökök, akik áthidalták ezt a nehézség gyanánt feltüntetett és csak képzelt akadályt. Kimérték a földeket, jól mértek, mert maguknak mértek.” A többezres népgyűlés résztvevői hallhatták, hogy a Magyar Kommunista Párt újjáépítési felhívása visszhangra talált az egész országban, és hogy nyíltan még a reakció sem mert szembehelyezkedni vele. Hallhatták, hogy az újjáépíban. S válaszolás helyett személyesen siettünk ki a helyszínre. Ulveczky György rögtön elővette a kőkalapácsot. Fekete színű kőből szélien formált kőbalta, a nyél részére szolgáló nagy. fúrt •lyukkal. Igazán szép darab. Több mint 4000 éve készülhetett, mikor már ismerték az első fémet a rezet, de csak nagyon keveseknek jutott abból készült szerszám, vagy fegyver; inkább ékszereknek használták. Munkaeszközeiket az akkor élő emberek csontból és kőből készítették. Nagy munka lehetett egy ilyen kőbalta kiformálása. Ütögetéssel nagyjából kiformázták, és csiszolással nyerte el végleges alakját. Érdes homokkal, kővel csiszolták végtelen türelemmel, míg ilyen szabályos alakja lett- Akkor jött aztán a legnehezebb munka, lyukat is kellett fúrni bele, hogy a nyelet beleerősíthessék. Hengeres csont vagy nád segítségével történt ez. Alája érdes homokot szórtak, megnedvesítették, s forgatták kézzel vagy valamilyen egyszerű szerkezettel (pl. természeti népeknél még a mai napig is használatos egyszerű ij- szerkezettel). Mai szemmel nézve is szép munka ez a köbalta. Ne csodálkozzunk hát azon, ha Ulveczky bácsi a gyümölcsösben talált kőbaltát hazatértében megmutatta a Vasút-utcai borbélyműtés tőlük is többet kíván, több és fegyelmezettebb munkát. Ugyanakkor hallhatták azt is, hogy a Magyar Kommunista Párt azok számára, akik döntő szerepet játszanak az újjáépítésben, s most ezek a vasutasok, megfelelő ellátást, élelmet, ruházatot, lábbelit követel. Gerő beszélt a munkásegységről. Arról, hogy szorosabbra kell fűzni a két munkáspárt együttműködését, valamint arról, hogy meg kell szilárdítani a munkásparaszt szövetséget. Hangsúlyozta, hogy csak így lehet megfékezni a reakciót. Többek között példaként a demokratikus rendőrség elleni támadásokat említette: „Támadják a rendőrséget, de nem beszélnek a csendőruralomról egy szót sem. Tudjuk, hogy még a rendőrségnek is vannak hiányosságai, de ez a rendőrség a népből rekrutálódott és meg tud felelni hivatásának a néni demokrácia szellemében.” A nagygyűlés második szónoka. Kossá István, a szakszervezetek jelentőségéről beszélt, továbbá ismertette az üzemi bizottságok feladatait. Elmondta, hogy ennek a szervnek van módi a megfékezni a tőke túlkapásait, de egyben fegyelmezni azt a dolgozót, aki nem akarja a munkarendet betartani, s kiemelni és jutalmazni azokat, akik kitűnnek a termelésben. A nagygyűlés után a vasutasok és a postások még átvonultak a színházba, ahol részükre a miniszter külön is tájékoztatást adott az újjáépítés feladatairól. Dr. S. L. helyben. De alig akadt ember, aki elhitte, hogy ez régen készülhetett. Mindenki azt bizonygatta, hogy nemrég csiszolhatta ezt valaki géppel, mert régen olyat nem tudhattak. Pedig igen! Már a csiszolt kőkorszakban kezdték ezeknek a készítését, de a réz- és bronzkorban is nagyon használatos volt. Erre jó bizonyíték a másik köbalta. amelyet Kállai Sándortól kapott a múzeum. Annak alakja máraz öntött rézbaltákat próbálja utánozni. S nem olyan egyszerű mint az előbbi balta. Ezekről folyt hát a beszélgetés, 1961-ben kint a gyümölcsösben, gyűjtögetés közben- Az előkerült kövekről pedig azt lehetett megállapítani, hogy a durvábbakat gabonaőrlésre használták, csak a finomabbak voltak csiszolókövek. Az összegyűjtött sokféle cserépdarab a rézkor két jellegzetes kultúrájának: a 1 isza polgári és a péceli kultúrának telephelyére mutat. Ulveczky György levelét, mint egykor tettem, ezúton újra megköszönöm. Hiszen Karcagról rézkori leletek azóta sem kerültek elő. s az általa felfedezett lelőhely arra mutat, hogy a környék vízmentes apró kiemelkedésein már az őskorban is éltek emberek. Kaposvári Gyula Összeállította: dr. Selmeczi László A Tisza és mellékfolyói által szabdalt alföldi vidéket a folyószabályozások előtt a folyó és vízjárásai uralták. A terület falvai a Tisza és a nagyobb erek partjára, árvízmentes magaslatokra települtek, lakóik életében a kis kiterjedésű szántóföldek művelése mellett a rideg vagy félrideg állattartás, valamint a halászat játszott fontos szerepet. XVIII. század második felének előzményei után 1846-ban kezdődött el a Tisza szabályozása. A többször meginduló és megtorpanó munkálatok zömükben a század végére fejeződtek be, gyökeresen átalakítva a Közép-Tisza-vidé- ket. Néprajzi módszerekkel egyre nehezebb felkutatni az ármentesítések előtti időszak emlékeit, sokszor csak relikt um okban élő maradványait. Hogy ez a munka mégsem reménytelen, nemcsak Hermán Ottó, Györffy István vagy Szűcs Sándor évszázaddal, évtizedekkel ezelőtt keletkezett írásai bizonyítják. A Damjanich Múzeum munkatársai nyáron térképezték fel a ma elénk táruló vízi világot; azt, hogy a közelmúltig, napjainkig hogyan éltek tovább a több évszázados gyakorlat elemei, miként hasznosították az élő és holt vizeket, a vízpartok, árterek növényeit az élet minden területén az építkezéstől a táplálkozásig. Ma is jól látható több Tisza menti falu képén, hogy lakói a magasparton, az árvízmentes szigeteken települtek meg- Ennek megfelelően a lakótelkek igen kicsinyek voltak, s a községen végigfutó út is a sziget gerincén, gyakran kanyarogva haladt. A középkorban a folyóvizek és halastavak halbősége a halnak a néptáplálkozásban, valamint a böjti étkezésben betöltött igen nagy szerepe indokolta, hogy az egyházi és világi nagy- birtokosok egyaránt igyekeztek folyó menti birtokokat szerezni. Telepü* léseink túlnyomó részét középkori forrásaink halászfaluként tartják számon. Közülük néhány — Tiszafüred, Tiszaroff, Tiszabő, Vezseny, Nagyrév, Tiszaug —, ezt az arculatát a múlt század végéig megőrizte. Manapság a vízszabályozás előtti halászati módok közül csupán néhányat lehet megfigyelni. Az egész Közép-Tisza-vidéken uralkodó eljárás a hálóvarsával történő halászat. Szórványosan dolgoznak még horgokkal is. Megszűnt viszont a jég alatti halászat, s az öregháló, nagyháló használata is teljesen kiment a gyakorlatból. Még rekonstruálni lehet a kuszakece, dobóháló, a teszi-veszi alkalmazását, a harcsa fogáA kanyargós Tisza mentén sára alkalmas kuttyogatást. Az ármentesítések gátak közé szorították a Tiszát, a folyó kiöntései így most csak az ártereket érintik. Ma ezeken a területeken találkozunk a szabályozások előtti időszak nyomaival. A folyó menti galériaerdők, bozótosok sok madárfaj tá fészkelőhelyéül szolgáltak. A halászat mellett a gyűjtögetés (a súlyom, a különféle gombák, erdei gyümölcsök szedegetése), a hurokkal történő vadfogás a felnőttek gyakorlatából kiszorulva századunkban elsősorban a gyerekek, a cigányok foglalatosságává vált. Máig előfordul vadmadarak tojásának összegyűjtése, kikeltetése és az állatok háznál történő felneveléseAz időszakonként vízzel borított területeken, laposokon. s a szabályozások óta a holtágak partjain könnyen megtermett a nád, a XX. század közepéig fontos építő és tetőfedő anyagként szolgálva. A nádvágás időszaka a tél volt, amikor a jégen száraz lábbal, csizmájukra jégpatkót kötve juthattak a nád közelébe, s tolókaszával vagy rövidnye- lű kaszaheggyel vágták el a növény szárát. Gazdasági épületek, szőlőbeli kunyhók, ólak. színek fala is nádból készült. A lakóépületek fedését rendszerint szakemberekkel, mélázókkal végeztették. A folyómenti füzesekben termő többfajta vessző szintén szolgált építőanyagként is: a vízjárta területek vesz- sző fonatú, sárral tapasztott lakóépületeit ha el is öntötte a víz, visszahúzódása után a falat csak újra kellett tapasztani, a vesszőt nem érte kár. Szívesen fontak belőle kerítést, kaput, kocsioldalt. Régeben varsát, tapogatót, borszűrö kast, tyúkborítót, napjainkban főként sokféle tároló és szállító- edényt készítenek vesszőből. A folyómenti települések vízjárta határának jelentős részét évszázadok óta kaszálóként és legelőként hasznosították. Török adóösszeírásokban szerepel a széna, később a XVIII—XIX- században szekérszámra hordták a Szolnoktól délre fekvő Tisza mentj községek lakói a kiskunsági mezővárosok piacaira a réti szénát. Árvizek idején a határ vízmentes magaslataira szorult a jószág, ennek emlékét földrajzi nevek őrzik. Az ártéri legelők a múlt század végétől zsugorodtak össze, feltörésük az intenzív növénykultúrák terjedésével kapcsolódott össze. Kevés a nyoma az emlékezetben az egész évben kint háló jószágfailkáknak. Századunk első évtizedéig élt a tavasztól őszig legelőn tartás gyakorlata- Napjainkban a faluhoz közel eső le- gelőmaradvámyokon találjuk a naponta kijáró háztáji tehéncsordát, helyenként csürhét. A nappal igá- zott lovat éjszaka kipányvázták a réten, sok helyen találkoztunk cövekhez kötött disznóval is. A víz közelsége kedvezett a liba és kacsa tartásának. Csendes időben a libacsapatokat a kertek alján leengedték a Tiszára. A vízmenti árnyékos részek a baromfi kedvelt tartózkodási helyei. Esőtől, vihartól primitív enyhelyek védték a jószágokat. Maximálisan a víz járásához igazodott az ártéri szántóföldek művelési rendje. A vízjárta faluhatár magasabban fekvő, homokosabb területein évszázadok óta voltak szőlők, gyümölcsösök. E virágzó kultúrának a szemlélő ma csak nyomait találja az elvadult gyümölcsösöket járva (Ti- szabura, Vezseny, Tiszaug). Az artézi kutak tömeges fúrásáig, századunk elejéig a Tisza nemcsak az állatok itatóhelye volt, hanem innen hordták az ivóvizet is. A deszkákból ácsolt merítőhelyet a partoldalba vágott lépcsőn lehetett megközelíteni. Régen a mosás színtere a Tisza sekély vizű, homokos partszakasza volt. Az asszonyok mosószékeiket a vízbe állítva sulykolták tisztára a vászonneműt. T. Bereczki Ibolya Kaposvári Gyula felvétele A híd alatt Papp Lajos felvétele
