Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
Irodalom» művészet 1983. JÚNIUS 18. Sipkay Barna (1927—1968). Írói munkássága időben mindössze fél évtizednyi; harminchat évesen tűnt fel, s pór év múlva korai halála megszakította a pályáját. Nyíregyházán született. Eredetileg jogásznak készült, majd újságíró lett, a Miskolcon megjelelő Kelet-Magyarország munkatársa. Rajzolással, festéssel is foglalkozott, első könyvét — egy mesekönyvet — maga illusztrálta. 1963-ban jelent meg Messzi harangszó cimű kisregénye, mely egy nyírségi falu életéről adott ironikus képet. — Ugyanebben az évben nagy sikert aratott A világ peremén című drámája, melyet a miskolci Nemzeti Színház mutatott be, s a rádió is közvetített. A következő években több regénye, elbeszéléskötete jelent meg, s néhány novelláját hangjátékra is feldolgozták, írásai az átalakuló paraszti világ konfliktusait, a vidéki kispolgárság gondolkodásmódját, s kamasz fiatalok életét ábrázolják sokféle hangon: kedves humorral, máskor komor, naturalista színekkel, gyakran balladásan. D ; ement az önkiszolgálóba. és elfelejtette felakaszta- > .......... ni a szatyrát. A keresked ő halkan figyelmeztette, mire ő dühösen felmordult. — Nem lopok én el semmit. — Nem is azért, de hát ez a rend. Morcos kedvében nem vette meg a szappant. Tévedésből barna kenyeret választott fehér helyett. A pénztárnál fizetésre emelve kosarát kiborult a liszt, s vékonyan csordogált lefelé. Az istenit — mondta ijedten. A pénztároslány nevetett. — Fordítsa meg gyorsan, kifolyik az egész! Megfordította. A kedve azonban elromlott, a szeme vékony vérerei megteltek s pirosodtak. így cuppogott végig az építkezés mellett a sárban, s ragasztotta a levált sártéglákat a betonra. Ott, a betonon három megrakott stráfszekér várakozott. A negyedik bent a ragadós Fekete-tengerben. A téli lélötty olvadt csilláma alatt mocsár bújt meg, s abban agyig a vastag keréki Piros téglák sorakoztak a stráfon, „oltári” rendben — így állapította meg első pillantásra —, de az egészet szinte semmi sem tartotta vissza attól, hogy a vízbe bukjon. Nyálat csorgató, habos muraközi lovak fújtattak remegő inakkal, ostornak oda se hegyezve. A kocsi mögött csizmaszárig süppedve vagy öt ember tárgyalt, eregette a kék füstöt. Olyan békésen hallgatták egymást, akár ha vasárnap ebéd után ülnének a napon. A mozdonyvezető amint szárazra ért, a csapzott lólábakat nézte. Még a csüdök is alig-alig meredtek ki az iszapos pocsétából. Rossz lehet szegényeknek ott toporogni és ereszkedett istránggal várni, mi legyen. — Az istenit — mondta másodszor ugyancsak magának. Olyan reménytelen ez a várakozás, annyira súlyos a kocsi tömege. — Mert így megrakják, az égig! — szólt oda türelmét vesztve az egyik kocsisnak, aki éppen ránézett. A kocsis — téglaveres arcú, alacsony, darabos ember — nem válaszolt. Nyilván azért, mert két gondolattal nem tudott egyszerre megbirkózni. Felemelte az ostort és intett. — Kihúzzák ezek, ha megtoljuk a farát! Kihúzzák ezek a traktort is, ha odacsapsz a hasuk alá! A lovak gazdája — hosszú hajú, fiatal legény — nem nagyon hajlott a szóra. — Ismerem ezeket, dehogy húzzák. Rimánkodni kell a nagyságos uraknak, hogy rántsanak. Rántani nern akarnak! — Nem a .. . — rikantott szila- jon a téglavörös, és nekiveselkedett az ostorral. — Nyeee!.. . Nyeee!. . . Bandi! Betyár! Az épülő házakon átharsogott a félelmes erejű bőgés. A mozdony- vezető meglepődött. Ekkora baromi hangot! De ocsmány volt! Az ostor bőrfakasztó csattogással verte az állatok hasát, s a kocsisok sorban segítettek. — Nyeee!. .. Az anyád! . . . Bandin! Mintha visszhang verte volna vissza, egymást kergették a bőgé- sek mélyről és rekedten, ádáz gyűlölettel. Az ostorok hussantó húzáSIPKAY BARNA: Egy kocsi megrekedt Szepesi Attila: Van Gogh pacsirtája pacsirta függ rebbenő madár a levegőben a búzatáblák fölött felhők magasában száz éve süllyed- emelkedik egyhelyben fújja sugárzó énekét Orfeusz madara nem mozdul és maga a mozgás dombok átváltozása a hullámzó vetések és a szél irama évszakok örvénylése virágoké egyetlen pendülö fonálon tartja a tájat napsugárban fürdik dalol mert súlytalan lobogtatja szárnyát ég s föld között cSzáz éi% nuujijar núwUAilmi va feszültek a csontok, a nyakak kivörösödtek, a lovak lábán cipónagyságúra dagadt az izom, és ropogott a stráf deszkája is. — Bandiiiü A gazdakocsis teljes erejéből húzta a lovat. Az állatok szemefehérje világított pirosló szőrük közül, s ebben a megfeszült mozdulatlanságban szinte haladni látszott minden. A mozdonyvezetőben is megfeszültek az izmok. Préselte tüdejében a levegőt, nagyon jól tudta, mit jelent ez az embertelen erőfeszítés. Bele szeretett volna dűlni, mint a kocsisok, szeme kimeredt, fogát csikorgatta. Bandi, nye! Egyszerre nem bírta tovább. Beugrott a vízbe, a kocsisok közé. A szíve kalapált, mint a mozdony, ha nagy a gőz nyomása, s szinte remeg a felgyülemlett erőtől, amit csak mozgással lehet elszabadítani. — Nyomás! — bömbölte ködös aggyal, és vállával belefeküdt a sáros deszkába? Még halványan érezte, hogy valami hideg kúszik fel a lába szárán, s hogy tenyere tompán sajog, aztán csak a terhet érezte a vállán. Hogy olyan ereje van, amely- lyel most a világot ki tudná lódítani sarkából. A kocsi megingott, és gyorsan előrerobbant a sárban. A víz a járdáig fröccsent. Egy kocsis hasra esett, bele a sötét masszába. A rakomány méterekre gördült. — Bandi!!! Betyár!!! A kocsisok még léptek néhányat a stráf után, aztán nevetve egymás vállára ütöttek. — Mondtam, hogy kinyomjuk mi a világból is! — ordította jókedvűen a téglaképű. A mozdonyvezetőhöz intett. — Mégiscsak rendes ember maga! Köszönjük! mozdonyvezető büszke R ■ mosollyal lépkedett ki a _______1 járdára, csattogó, nehéz n adrágszárakkal. A cipőn nem látszott, hogy cipő. Zihált, és fogsora ragyogott. — Máskor azért gondolkozzanak! — kiáltott vissza a kocsisoknak. A szatyor tisztán és duzzadtan várt rá a fal mellett. Felvette. Még egy utolsó pillantást vetett a távolodó kocsira. Aztán a világ legtermészetesebb mosolyával megindult a betonon, nagy lucsoktócsákat hagyva maga után, hazafelé. saira kemény kettenéssel rázkódott a lóbőr. — Nyee!... A két muraközi halálra váltan toporgottj, amíg a hám engedte. Verték, csapták a sarat, guggoltak, rázták magasba fejüket, míg szájukból tenyérnyi nyáldarabok potyogtak a lábuk elé. Derék két jószág volt, a napfényben tüzelt a szőrük. A mozdonyvezető egyszerre úgy érezte, az ő hasán dolgoznak az ostorok cafatos kötél végei. —• Hagyják abba, mit csinálnak!! — kiáltott közbe élesen, és elkapta az egyik kocsis karját. Erős ember volt a mozdonyvezető, de a megvadult ostorosok félre- pöndörítették, csak a falnál állt meg. Itt eszmélt rá, hogy ellökték, s a sárban gomolygó tömeg végzi tovább a maga mészárosmunkáját. A szatyrot letámasztotta a falhoz. Repedésig teleszívta tüdejét levegővel, és nekirugaszkodott a legközelebbi kocsisnak. Hátulról markolta meg a gallérját s elrántotta. Aztán a másikhoz kapott. Észrevették. Egyszerre öten álltak neki. Már a karjuk is lendült, talán megütik, de akkor az egyik ló térdre bukott. A fiatal, nagy hajú kocsis odarohant. Marokra kapva zablánál a kantárt, ütni kezdte a ló térdét. A piros szőrű, vaskos állat felállt, és nyihogott iszonyú félelmében. — Mondom, hogy hiába, a krisztusát!— dohogott a fiatal, piszkos kezével homlokát törülve. — Észnél legyenek emberek! — kiabálta a mozdonyvezető. — Tönkreteszik a lovakat, és nem mennek semmire. Gondolkozzanak egy kicsit! Állatok ezek^ nem mozdonyok! — Kérdeztük?! — meredt rá a téglaképű. — Igaza van — bólogatott a hosszúhajú. — Ilyen úton fele teherrel is kunszt átvergődni. — Én átvergődök, az biztos. Ha én odacsapok a lovaimnak, kiug- ranak azok a templom tornyából is! A kocsisok megint csoportba verődtek, közel a stráf farához. Erősen gondolkozva méregették az agyig süppedt, vaskos gumikereket. — Még csak egy defekt hiány- zana — mondta egy sovány, kabátos kocsis. — Hozzá se lehetne érni. — Legalább ne emlegesd — intették. — Le kellene pakolni a téglát. — Le a ... bánatot. Aztán megint fel? — Megint. — Pakolja, aki ilyen utakat biztosít. Jöjjön az, hogy a nyavalya törné ki a derekát. — Az nem jön, ne félj. Az ilyenkor kalucsni nélkül ki se lép. — Az mondják nincsenek urak. Nincsenek? A mozdonyvezető elfeledkezett a szatyorról. Gyűlt benne a méreg, olyan tenyérbe mászó képe volt a tégla vörösnek. Az a ló, amelyik térdre bukott, jobban fújtatott a másiknál. Még a fejét is leeresztette. mozdonyvezető jobbra- balra rángatta rövid, fekete bajuszát, mint mindig;, ha dühös volt. A szeme egyik emberről a másikra. A téglaképű időnként megvető pillantással méregette. — Szatyorral járnak boltba, és tanácsokat osztogatnak. — Ezt kinek mondta? — lépett közelebb a mozdonyvezető. — Annak, aki érti! — Tudja, mit csinálunk mi azzal, aki kicsinálja a mozdonyát?! Az menjen zabot hegyezni, aki nem tud bánni azzal, amivel dolgozik. A kocsis meglóbálta ostorát. Ritka, szőke szemöldökét felkergette homloka ráncaira. — Menjen innen, hallja? Szedje innen a lábát, mert kaphat maga is. De a mozdonyvezető csak állt, fenséges haraggal. — Több eszük lehetne! Látják, milyen ez az út! Miért nem kanyarodtak ki a járdára? Miért nem raktak deszkát ide a dágvány- ba? — Nincs midenkinek annyi ideje, mint az úrnak! — Az ám — kacagott gúnyosan a mozdonyvezető. — Most aztán mégis van idejük. Visszalépett a falhoz. Szemét azonban nem vette le róluk, főként a téglaképűről. A kocsisok megköszörülték a torkukat. Váltottak a lábukon. Húzósán cuppant a gumicsizmái, amint az egyiket kihúzták, és bugyborékolt a másik, ahogy ránehezedtek. — Valamit kéne csinálni — mondta erőteljesen a fiatal, hosz- szú hajú kocsis, lévén neki a legnagyobb gondja. — Estig itten nem állhatunk, még egy fuvart is csinálni kell, különben nincs ki a norma. — Hát mozgás, mozgás — biztatta a sovány, zsebkendőt kotorva elő, amivel megtörölte száját a nyáltól. — Talán ha megtolnánk. — Megtolhatjuk. — Egyik rövidre fogja a kantárt, a többi tolja. — Majd én elkapom a lovad száját — ajánlkozott a téglaképű. — Azt majd csak én — döntötte el a fiatal. De nem mozdult egyik sem. Annyira nagy volt a stráfkocsi tömege, s olyan irdatlan súlyos az egész. A téglák katonásan, tömötten, magason. A tavaszi nap visszanézett, s egyenest belesütött a mozdonyvezető szemébe. Ez is bosszantotta. — Na, nyomás! — biztatta maga is a kocsisokat. — Szavalni könnyebb, mint segíteni! — vetette oda a hosszúhajú. — Nekem nincs gumicsizmám — mutatta fényesre vikszolt cipőjét. — Pedig magának se ártana a gumicsizma. A mozdonyvezető páholyból nézte őket. A szatyor a falnál feszült tömötten. — Nem bírjuk mi ezt innen kinyomni — mondta végül lemondóan a fiatal. A többiek megkönnyebbülten mozdultak. — Amit nem lehet, azt nem lehet. — Valami deszkafélét kellene keríteni az útra. A kereket hévérrel megemeljük. Tetszett az elgondolás. — Honnan vegyünk deszkát? — kérdezte a fiatal. — Honnan. Hát az építésvezetőtől kérj — tanácsolta a legidősebb, őszes. konyuló bajszú, kicsit rogy- gyant ember. — Az ugyan nem ad. — A múltkor is annyira beletapostuk a sárba, hogy meg se leltük. Előbb azt kellene visszaadni. Hümmögtek. Valamelyik; cigarettára gyújtott. Erre mindnyájan kaparászni kezdtek a zsebükben, s lobbantak a gyufák. A lovak nyugodtabban ácsorogtak, s hegyezni kezdték a fülüket hátrafelé. — Nem kellett volna belehajtani ebbe a latyakba. — Repültem volna keresztül? — Fel a járdára! — Hogy aztán hallgassunk a lakóktól. Ki gondoltai, hogy ekkora a sár? — Ne töprengjünk emberek, toljuk meg! Idegesen szippantgattak cigarettáikból, egyiknek sem akarózott ellökni. Valamennyi jól szeleit. A mozdonyvezető dühöngött. Viccesen tologatta jobbra-balra kis fekete bajuszát. — No híresek — mondogatta magában —, annyi eszetek sincs, mint egy madárnak. Csak töltitek az időt. Jól néznénk ki, ha a nagy- vasútnál is így lehetne cigarettázni amikor tenni kell. Hogy helyes gondolat ne jusson ennyi ember eszébe, az már bűn. Nem szólt. Észre sem vette ideges izgalmában, hogy a gyereknek szánt cukroszacskót bontogatja zsebében, és egymás után haj igái ja szájába a mézes cukrot. A hosszú hajú fiatal egyszer csak megindult a lovakhoz, és szelíden megfogta a pihentebbik kantárját. A ló felrántotta a fejét, de engedelmes maradt. Nem volt mit tenni a többinek. A csikkek szisszenve hulltak a vízbe, s a csizmák cuppogva helyezkedtek el a kocsi mögött. — Bandi . . . Betyár ... — kezdte nyugtatva a kocsis, aztán megrántotta a gyeplőt. — Bandiiii! Csúszott a sok csizma, hullámokat rúgtak maguk mögé. A víz tükrén ezer csillogó csillag. Ropog
