Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-14 / 139. szám
1983. JÚNIUS 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Játékszín-tervek Társulat nélkül Szolnoki előadás premierje Galgamácsa „utazó nagykövete" Képekben mesél a múltról Aratás Fotó: Korányi Gva IA rádió I | huMámhosszán I Gyula I. Kezdetben vala csak Gyula, de akármilyen kortalanul is él, a fiatalok mégiscsak öregszenek — így most már „csak5’ — s ez a „csak” sem kevés — legfeljebb Első Gyula lehet Horváth Gyula, a Magyar Színpad tagja, mert nyomában ott egy újabb névutód, pályatárs, Szom- bathy Gyula. Kétszeresen is régi ismerősünk Horváth Gyula. Egyfelől a kunatyafiság révén, Karcagról, de szolnoki évei sem múltak el nyomtalanul. 1963—64-ben játszott a Szigligetiben. A nadrág című vígjáték főszerepében mutatkozott be, majd Dobozy Imre Holnap folytatjuk című drámájában Cserepest alakította Mensáros, Mádi Szabó, Somogyváry, Upor mellett. Parádés előadás volt. Fellépett még egy Pristley- darabban, majd a már-már legendás szolnoki Lear királyban Cornwell fejedelem volt. Röviddel később utolérte a vidéki tehetségek sorsa: elvitték Pestre. Volt idő, úgy tűnt, hogy a számára idegen környezet „legyűri”, ám Gyula — így, egyszerűen, de mindenki tudta, kiről van szó — keményebb ember volt annál, hogy megadja magát a szürkeségnek. Jobbnál jobb szerepeket játszott a József Attila Színházban, majd egyre többet láttuk a televízióban. Szombaton délelőtt a Petőfi Rádió műsorában hallottuk: 60 percben beszélt önmagáról, szerepeiről. Újra meggyőződhettünk arról, hogy nála — ahogy egyetlen igazi tehetségnél sem — nem frázis a gyökér, az, ahonnan vétetett értéke, tisztelete. Büszke lehet színészfiára a karcagi iskola, de talán még inkább önmagára, nevelőire, hiszen oly kevés tanárnak, alma maternak adatik meg mostanában, hogy híres, neves diákjai évtizedek távlatából is oly szeretettel s elismeréssel beszéljenek róla, ahogy Horváth Gyula. Horváth Gyula műsorát azért is élvezet volt hallgatni, mert mentes volt minden magamutogatástól — igazi patriótaként beszélt szülőföldjéről. A harmatos füvön nevelt gyenge bárányok igézetétől — idézet egy 15 évvel ezelőtti interjújából — Horváth Gyula ma sincs távolabb, mint karcagi sihe- derkorában. Csak éppen a szó, a zene, a tánc művésze lett. A Vidám Színpád ugyan a munkahelye, de mindenhol otthon van, sokfelé játszik. Ezért írtuk: a „Magyar Színpad” tagja. —ti— Komlón Befejeződött a gyermekkórustalálkozó Ünnepi hangversennyel zárult vasárnap Komlón a Kodály Zoltánról elnevezett nemzetközi gyermekkórustalálkozó, amelyet most hatodik alkalommal rendeztek meg. A magyar énekkarok mellett bolgár, csehszlovák, izlandi, osztrák és svéd gyermekegyüttesek vettek részt a háromnapos eseménysorozaton. A zárókoncerten valamennyi fesztiválkórus — összesen hatszáz lány és fiú — fellépett, ízelítőt adva népük dalkincséből. A bányász- város főterén ünnepélyes keretek között levonták a részt, vevő kórusok nemzeti zászlaját, és ezzel véget ért a találkozó. A jelenlévő szakemberek azonban még tegnap is folytatták a munkájukat: az Országos Pedagógiai Intézet szervezésében a megyei és a fővárosi énekzenei szakfelügyelők az iskolai kórusmozgalom helyzetéről, feladatairól tanácskoztak. A következő Kodály Zoltán gyermekkórus-találkozót 1985-ben rendezik meg a mecseki városban. Berényi Gábort, a József Attila Színház volt főrendezőjét nevezték ki a Játékszín új igazgatójává. Megkérdeztük: milyen tervek, elképzelések foglalkoztatják? — A Játékszín sajátos he lyet foglal el a fővárosi színházak között — válaszolja. — Elsősorban azért, mert nincs önálló társulat és saját rendezőgárdája. Ez látszólag hátrány, de szerintem inkább igen nagy előny! Lehetőségünk van arra, hogy egyes produkciónkra a legalkalmasabb művészeket hívjuk meg Budapestről, sőt azs egész országból. — Egyik alapvető feladatunk: — folytatja — magyar darabok szánrevitele. De nem minden áron! Nem színvonal -megalkuvásokkal! Nemcsak új művekre gondolok, hanem olyan, 20—30 éve bemutatott, s azóta méltatlanul elfeledett színművekre is. amelyek megérdemlik, hogy ismét a közönség elé kerüljenek. — A Játékszín alapító levelében ez is olvasható: befogadó színház! Mit jelent ez? — Évtizedek óta járom az országot, s dicsekvés nélkül mondhatom: csaknem valamennyi vidéki színház előándor derűs özvegyemben1 A bajokat mindig olyan természetesen fogadta, ahogy tavasszal kizöldültek körötte a fák, nyáron családalapításra vonultak el az őzek. szarvasok a vadon mélyére, és ősszel gumicsizmát kellett húznia, amikor hajnalok hajnalán a kerületébe indult. Ez a megbékéltség rajzolta meg arcvonásait is. Ránézve mindig az jut eszembe: de fura látvány lenne egy idegbajos erdész... Mellkasát boltozatosra feszítik a bordadongák. Ülve, akár egy erőtől duzzadó jámbor óriás, ám a térdizü- lete éppen hatvan évig tartott ki. Megkopott benne egy forgó, Sándor most a görbebotot markolássza. Azt mondja, ha a Teremtő garanciásra alkotta volna az embert, most a tökéletlen térdizületek meg a hibás konstrukciójú epehólyagok miatt lehetne reklamálni elsősorban. Sándor fél éve ment nyugdíjba, egyelőre mézesheteit éli a szabadsággal. Még most is élmény számára, hogy dologidőben ülhetünk a borospincéje előtt. A szomszéd kertek dombjai, gödrei között egy zsebken- dőnyi lapos tér. Göcsörtös törzsű, hatalmas almafa borít fölénk árnyat. Metszőollót, permetet tisztes életében nem látott, ám úgy látszik ide nem találnak el a gombák, hernyók, levéltet- vek, mert szinte harsog az adásait láttam. A jövőben módunk lesz arra, hogy a kamarasizínpadunkra alkalmas darabokat és előadásokat akár néhány héten belül „felhozzuk”, 5—6 előadásra a Játékszínbe. Nincsenek bérleti kötelezettségeink, így minden művet addig játszunk. ameddig közönség- igény van rá. — Az új évad tervei? — A szolnoki Szigligeti Színház az ősszel nálunk tartja Örkény István .,Pisti a vérzivatarban” című művének premierjét, színre viszi a német Sternheim „Kazetta” című darabját és Arbuzov ,.Én, te, ő” című vígjátékát. Hasonló vendégjátékról tárgyalunk Debrecennel, Péccsel, Nyíregyházával és más vidéki színházakkal isi. Szeptembertől is műsoron tartjuk Görgey Gábor „Komám asszony, hol a stukker” című komédiáját a Magyar Színkör nálunk bemutatott produkcióját és Hubay Miklós „Római kar- nevál”-ját, melyet a „Váci Nézőtér” elnevezésű vállalkozás hozott létre. Mindezek mellett négy-öt önálló bemutatónk is lesz: ezekről még nem született végleges döntés. öreg fa lombja az egészségtől. Fajtájának neve nincs: nem Jonathán, nem Star- king — „ő” az Alma. Nyáron ökölnyi sötétpiros gyümölcsök kelletik magukat a levelek közt, s az ízük valamiképp a gyermekkort idézi. Egyetlen pohárból iszunk a gyalulatlan lócán. Egyenes út vezet ez által a jó hangulathoz. Aki soros, mindig lelkiismeretfur- dalással kortyol; azt hiszi ugyanis, hogy a másik szomjazva arra vár, ürüljön már a pohár. — Tudod, hogy majdnem !.megbolondultam” néhány éve — kezd bele egy szemérmes beszámolóba Sándor. — Ezt úgy értsd, hogy kis híján megnősültem vén- ségemre. Margit az üzemi konyhán volt főszakács, ragyogó szeműi, telthúsú asz- szony. Sokan forogtak körötte. Egyszer egy tállyai vagy mádi kádármester környékezte meg, aki dongafáért kuncsorgott az erdőben. Azt mondta Margitnak: „Nem tudom mennyi pénz van a belső zsebemben, de több tízezer. Annyit vegyen ki belőle, amennyit csak akar, de egyszer vendégeljen meg odahaza..Margit kinevette, de énrám egyre gyakrabban villant a szeme. Egyszer kihozta az Vankóné Dudás Julival Szolnokon Arról mesélek, ahogy éltünk Vankóné Dudás Julit aligha kell bemutatni a szolnokiaknak. Csakúgy, mint hazánkban bárhol, sőt a világ szlámos orsEágában, ismerik itt is őt; á Galgamácsán élő festőasszonyt, a Galga menti hagyományok, népszokások megörökítőjét, fáradhatatlan gyűjtőjét, a népművészet mesterét. Filmek, könyvek, újságcikkek mesélnek róla, de leginkább mégis a képei. Azok az ezernyi színben pompázó, mozgalmas képek, amelyek Galgamácsa múltjáról, a régi hétköznapokról és ünnepekről, az emberi örömről és bánatról hoznak üzenetet. Ezekből a képekből láthat egy csokorra valót most a szolnoki közönség a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériáján rendezett kiállításon. A tárlat megnyitójára eljött az alkotó, s vele jöttek népművészeti együttesének tagjai is. Vankóné Dudás Juli több mint négy évtizede vezeti ezt az együttest. — Kodály Zoltán tanár úr biztatására alakítottuk 1938- ban, akkor pedig még nem volt ekkora „divat” a népművészet — mondja. — Én 18 esztendős voltam akkor, és éltem a falusi lányok megszokott életét. Semmiben sem különböztem másoktól, dolgoztam a mezőn, férjhez mentem, gyermeket neveltem, háztartást vezettem. ebédet a csemetekapálók- nak. Soha nem szokta, de ez egyszer ő jött ki a dzsippel, ő is osztotta szét. Én a gulyáslevesből csak húst kaptam. Úgy kellett kikö- nyörögni egy kis levest is hozzá. Ebéd után bementem az erdészházba, és ledűltem a vaságyra. Nemsokára megjelent Margit, kérdezte, el- mosogathatja-e az edényeket? Tudtam, hogy nem az a félkanna víz vonzotta ide, ami napok óta ott poshadt a szóiba sarkában. Hívtam magam mellé, kérette magát. Azt hittem, illendőségből, de amikor megérintettem a karját, olyan dühösen támadt nekem, hogy elszállt a kedvem még az ebéd utáni sziesztától is. Hónapokig nem beszéltünk, — aztán ő üzent egyszer értem. Csak azért mentem el az üdülő éttermébe, hogy jól megmondjam neki a magamét. De olyan kedves, szívélyes volt, hogy bolondos beszélgetésbe fordult a társalgás. Este hazakísértem. Az anyjával lakott égy faluvégi kis házban, de Margit az udvaron lévő nyárikonyhában aludt. Ide kell „becsempészni” magam — gondoltam. Este. mikor lefeküdni indult, vele mentem. Egészen ' a konyha ajtóig. ott olyan hirtelen ugrotta át a küszöböt, hogy mire észbekaptam, belülről már fordult is a kulcs. Egy valami azért mégis megkülönböztette Dudás Julit a többiektől. — Már apró gyermekkoromban rajzolgattam, a lábam nyomával együtt a rajzaim is ott maradtak az út porában. Az iskolában akkoriban nem tanítottak minket a rajzra, felesleges tudomány az egy parasztgye- reknék! Mégis a tanítónőm fedezte fel ezt a képességemet, hétéves voltam, amikor először kiállításra került egy rajzocskám. Valami megátalkodott kényszert éreztem árra, hogy rajzba fogalmazzam a környező világot, ott Galgamácsán, a mi életünket. Ez a „megátalkodottság” a mai napig tart. Vankóné Dudás Juli most 70 éves, de emlékezete ma is kimeríthe- hetetlen. — Ó, ezen már sokan csodálkoztak! Balatonfüreden a Marina Szállóban 85 négyzetméterre festettem, de még oly nagy felület sem fogna ki fantáziámon, mesélőkedvemen. Mert úgy érzem, a festményeimen mindent el kell mesélnem arról, ahogyan éltünk, hogy ne pusztuljon el ennek á népnek gazdag múltja. Egyébként munkámhoz mindig megkaptam a biztatást, hozzáértő szakemberek, néprajzos barátaim segítettek annak megítélésében, hogy mi az, ami érték, amit érdemes átmenteni a mába akár a festményeimen, akár az együttesem munkájában. „De vén bolond vagy, te sánta öregember!” — szidtam magam hazafelé motorozva. De éreztem, hogy a magammal való zsörtölődés nyomában valahogy nem maradt harag. És attól féltem. ha legközelebb megint üzenr nem biztos, hogy nem teszem magam ismét nevetségessé. — No de igyunk már mert az ujjam hozzá nő a lopó- hoz. A Hegyközben szokatlan ital a vörösbor. Sándor nem mondta az eredetét, én nem firtattam. Gyanítom. dongafa indult arra a környékre, ahonnan ez az idegen nedű származik. Nem kell szégyenkeznie a muskotályok, szomorodnik, aszúk között sem. Sándor sokáig forgatta a szájában a kortyot. Látszott nagy nekiszánás érlelődik benne. — Egyik este csak elmotoroztam Margithoz. Bementem a nyárikonyhába, rendben leraktam a ruhámat a székre, lefeküdtem a megvetett ágyba és vártam. Jött ám a Kedves, lámpát sem gyújtott, csak be a takaró alá. mellém. Aztán volt olyan nagy riadalom, hogy a száját kellett befognom. mert az anyját akarta felkiabálni. Nem, azt mondja nem lehet. Mert — és akkor nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek — Vankóné Dudás Juli ugyanis nem csupán képein mesél a múltról, de őrzi és átadja a régi dalokat, táncokat, meséket, mondókákat, játékokat is. — Az együttes nagyon kedves nekem. Már az alapítók unokáival dolgozom. A gyerekek nagyon fogékonyak, kedvüket lelik a táncban, dalban, játékban, pedig mennyire megváltozott a világ azóta Galgamácsán is! A viselet már csak a színpadon él, vagy a múzeumba került. Van már ugyanis múzeumunk Galgamácsán, de az egy olyan múzeum, amely „él”. Most, a gyermeknapon ezer gyermeket láttunk ott vendégül, Szolnokról is jöttek iskolások. Mi nemcsak kiállítjuk, használjuk is a régi eszközöket, a pincétől a padlásig mindent megmutatunk azoknak, akik megtisztelnek látogatásukkal. Az együttessel egyébként most készítjük) harmadik nagylemezünket, régi karácsonyi szokások elevenednek meg rajta, a téli fonó hangulata, játékai, a kántálás ... Juli néni fáradhatatlan, tervekkel teli. Most egy bélyegsorozaton dolgozik, októberben Münchenben lesz kiállítása. — Mindig úton vagyok — mondja. — Igyekszem mindenhová elvinni a képeket, Galgamácsa dalait, táncait, talán kedvet kapnak az emberek ahhoz, hogy felkeressék azt a földet, ahol azok megszülettek. Török Erzsébet hogy gyónja ő meg a papnak, amit velem tesz. — Jó sokkal később kérdeztem tőle; hogy rendezte el a lelkiismeretével a kérdést? Azt mondta, hogy megvallott mindent az atyának. Halkan, szégyenkezve suttogva. Szerencse, hogy a plébános úr nagyot hall. — Egyszer azzal állt elő, hogy döntsem el mit akarok, mert megkérték a kezét. Akkor bizony alaposan megkergültem. De aztán arra gondoltam, mit mondanának az asszony-lányaim? Hogy néznék ki. amint görbe bottal sántikálok a ta- nácsházára az anyakönyvvezetőhöz? A nyakamon tán be sem tudmán gombolni a fehér inget... Igaz, Margit jó dolgos, tiszta asszony, de hát van benne akarat, nem is kevés. Márpedig én nemigen szeretem, ha nekem ellentmondanak. Az esküvőre küldtem neki egy üveggel éppen ebből a vörösből, mert ezt szerette. Azóta egyszer láttam városban. Kérdeztem : hát boldog vagy Margit? A lányával volt. így csak annyit mondott: ..Még találkozunk...” — Nem tudom mire gondolt — morfondírozott inkább már magában Sándor. Aztán az alacsony gádoron át beóvakodtunk a pincébe. A gyertyavilágnát felfedeztem egy hasas demi- zsont. Piros viasszal volt lepecsételve. Az üveg száia körüli penészfüst jelezte: régóta vár valakire. Palágyi Béla (garai) Téglási Imre vámospércsi nyugdíjasra ráillik a jelző: mesz- sze földön híres. Az általa készített citerák ugyanis a távol-keleti országoktól az amerikai kontinensig elkerültek. Munkája — amely kezdetben csak hasznos időtöltés volt, ma már ennél több — tovább éltet egy jellegzetes alföldi népi hangszert. Hangszerei együttesekhez, citeraművészekhez és néprajzkutatók tulajdonába kerülnek Beszélgetés a pince előtt
