Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
10 Szolnok megye múltjából 1983. MÁJUS 14. Tömésfal kerítésű, erős vár Evlla Cselebi török világutazó szolnoki feljegyzései „ZOLNOCK Hm^a-nar amim, Evlia Cselebi 1664—1666 között csaknem az egész hódoltság alatti Malgyarorszá- got bejárta, s tapasztalatairól részletes leírásokat készített. A jeles utazó színes, keleti nyelvezetével így festi le Szolnokot: „A Tisza folyó partján egy sík réten, négyszög alakú, tömésfal kerítésű erős vár. Tömésfala teljes 15 lépés széles. Délkeletről keletre ter- jedőleg fekszik s keleti részét a Tisza folyó öntözi. Nyugoti oldalán a Hatvan várából jövő Zagyva folyó folyik s a szárazföld felőli árokban, a külváros erődítményének árkában e folyó körülfolyván, a Tisza folyóval egyesül .A vár négy oldalán négy nagy bástya van. Nárom erős kapuja van: egyik nyűgöt felé a külvárosra nyíló Nagykapu (törökül Bőjük kapu), a másik keletre a kertekre nyílik, a harmadik a Révkapu (Iszke— le kapu). A vár és a külváros között a Tisza folyón egy fahíd van. A Gyula vára felől érkező emberek e hídon mennek át. A várban téglából épült, mináretes művészi kupolájú dsámi van. Házai fazsindellyel fedett házak, mivel azonban a vár belseje szűk, azért a házaknak kertjük nincs. A vár nyugoti részén, a hídon túl fekvő külváros is négyszögű, kellemes külváros. Északi és keleti részén mély árok van, melyben a Zagyva folyik. A Tisza folyó felől és a várhoz vezető irányban e külvárosnak nincs fala. E külvárosnak összesen öt bástyája van. Hatvan vára irányában egy nagy kapuja van. E külvárosnak caorgókúltjai nincsenek, valamennyien a Tisza és Zagyva folyókból isznak ... A Tisza folyón sószállító hajók és a Duna folyó hajói járnak. E vár síkságon fekszik, két nagy folyó partján s a külváros végén kertek ékesítik. A vár melletti sziget-kert sétahely; ennek négy oldalát a Zagyva folyó keríti be. Itt van a vértanúk temetője is. Onnan a hídon keresztül- menve, a Zagyva átelleni oldalán megszámlálhatatlan kert és liget van. A város vize és levegője kellemes. Lakosai bosnyák harcosok, s többnyire kereskedéssel foglalkoznak; szerbül, bolgárul és magyarul beszélnek.” Evlia Cselebi leírása a szolnoki vár polgári lakosságát említi, de más helyütt részletezi az ötszáz fős török katonai őrség tisztjeit, parancsnokait is. A hiteles szemtanú leírását érdemes összevetni a szolnoki várat ábrázoló metszetekkel, mert azoknak mintegy magyarázatául szolgál. Ugyanis nemcsak a bástyákról, a belső és külső várról beszél, hanem a várost övező kertekről is, amelyek a Houfnaglius-féle, 1617-ben készült nagy méretű metszeten olyan gondosan vannak ábrázolva. K. Gy. 1702*1711 A Nagykunság II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában A hegyaljai felkelés, a tiszaháti kuruc szervezkedés a nagykunságiakat a Habsburg ellenes szabadságharc oldalára állítatta. 1702-ben az elzálogosítás után a német lovagrend birtokba iktatása elleni nyílt tiltakozásuk kuruc érzelmük kifejezése volt, s II. Rákóczi Ferenc kiáltványa csatlakozásra segítette őket. A nagykunságiak felkelésének lelkes irányítói voltak a karcagi Nagy Bálint kunkapitánnyal az élen a madarasi Sőrffy János bíró. Fazekas András nótárius, valamint a madarasi Boros Tamás és Erdős Balázs. A magyar határon átjött Rákóczi Ferenc fogadásán ott voltak a nagykunok követei is a tiszántúliak titkos követségében. Rákóczi csapatai 1703. június 16-án kezdték meg előnyomulásukat a Tisza felé. Ezzel egyidejűleg Bóhné András diószegi hadnagy vezetésével szegény- legényekből és bujdosókból toborzódott kuruc csapatok is támadásra indultak a császári sereg labancai ellen. Bóhné András csapatainak nagyrészét a Sárrét in- goványai között gyülekező nagykunságiak tették ki, de csatlakozott hozzájuk Bihar parasztsága, sőt Debrecen is. A felkelés hallatára bécsi hadvezetés Dél-Magyaror- szágra települt szerb csapatokat vetett be, s 1703. augusztus 5-én súlyos vereséget mértek a kurucokra. Ekkor a szerb csapatok végigpusztították a Nagykunságot. Egykori tudósítás azt közölte, hogy az aradi, gyulai és belénesi szerbek Karcagot és Egy régi szolnoki ispánról n vereckei szoros vidüje 1241-ben II. Endre királynak az egyik, 1228-ban kelt, oklevele a megemlített méltóságok között sorolta fel Dénes tárnokmestert, szolnoki ispánt is. A „Nagyorrú” Dénes, mint kortársai nevezték, az Anonymus által megemlített besenyő Thonuzóba leszármazottja volt. A királyi méltósághoz való hűséget mindig igyekezett az ország érdekeinek tiszteletben tartásával együtt kimutatni. Emiatt a nagy befolyású Apód fia, Dénes úgy távolította el az udvartól, hogy kineveztette 1233-ban erdélyi vajdának. De az a kormány válj ozás, amely az öreg Endre király élete végén, az ifjabbik király, Béla hatására Apód fia Dénes és társait eltávolította, a Tomaj nemzetségbeli „Nagy orrú” Dénest pedig visszahozta az udvarba. Sőt 1235 elején már a nádori székben látjuk őt. IV. Béla a tatárok közeledtének hírére 1240 vége felé Dénes nádort egy kisebb csapattal a határszélre, a vereckei szoroshoz küldte. Rogerius Siralmas énekében írta, hogy 1241-ben „A nagyböjt közepe táján azonban vágtatva érkezett a királyhoz a nádor egyik vitéze. aki a nádor nevében jelentette, hogy a (tatárok) már az Orosz-kapuhoz érkeztek, és a gyepüakadályo- kat lerombolták, és hogy nem hiszik, hogy a nádor ellen tud állni nekik, hacsak a király nem küld gyors segítséget Dénes nádor részt vett a muhi csatában, és az ország első embereivel együtt maga is hősi halált halt. S. L. „Ez vala szokása régi eleinknek...” 1770-ben egy „Batha nevezetű” főnótárius megfaragott lúdtollal rótta papírra az alábbi sorokat, rigmusba öntötte mondanivalóját, hogyan és miért kezdték Szolnok kamarai város jegyzőkönyveit írni, „mivel nem volt még annak előtte”. Hét emberöltő távolából lépnek elénk a rigmus sorai. Nehézkesen gördülnek ugyan a mondatai, döcögnek a rímei, de a Városi Tanács életet, teendőit olvashatjuk ki belőle, az akkori társadalom felfogása, világképe szerint. S egy olyan ember tollából, „ki soha kárára nem volt hazájának, hanem oltalmára”. Ismerkedjünk meg hát a dokumentummal! Ez vala Szokása Régi Eleinknek, Minden Rendben levő Tudós Bölcseinknek Hogy kiket kívántak nagy Érdemüeknek Tenni, és javallani Földi Embereknek. Elsőbb is Márványbul friss Statuájokat Onbul, rézbül öntni ki a Formájokat Mesterséges íábul rakni munkájokat Szokták, hogy kövessék az ő nyomdokjokat. De ez az Szokások üdéit el múlta, Midőn az Isten más módot mutata. Emberrel papirost hogy föl találtata, Kire hogy érdemek íratnék akarta. Üdővei Embernek nemcsak tisztelete Irattaték könyvben, hanem története Mind föl jegyezteték még cselekedete, Tudva mindeneknél lenne széllyel szerte. Innend van az Bölcsek hogy meghalván élnek, Innend jó jelküek dicsiretet vesznek, Innend az gonoszok gyalázatot nyernek, Kinek, kinek nyilván pontban zsoldot tésznek. Ebbül származik ki az kívánt egygyesség Adásban, vevésben Emberi Szövetség, Roppant, alacsonyabb helyeknek dücsőség, Kiket vezérele palástos békesség. Vidék Helységeknek ezen rendtartását Akarván követni hogy meg maradását Tsendességben Szolnok Várossá lakását Elől adná szentül, Magvának így sorsát. Man//a Lk mmuű7, / rrr/UI Nw/'/i!SzoL/vm A kronogram Szolnok város tanácsának egykori jegyzőkönyvéből Prothocolum Könyvet arra készitete Cameralis Külső Szolnok rendeltete, Hogydolgának lenne friss emlékezete Az maradékjának illő tisztelete. Kiben az Igazság mit adna, el vegye Kitül az erősség el tiltná ne tegye Ez könyvben lesz Írva, kinek mint folyt ügye, Főbb Városnak dolga, és lakosok frigye. No de te is, légy bár akár ki, iratol, Úgy vigyázz magadra, mint nogy rajzoltától, Ellenkezést ebben ha kimutathatol Nem lészen egyesség noha munkáltatói. Légyen az nagy Isten tellyes segítséggel, Várassunk bal ügye nagy kéntelenséggel Ide ne Írasson, hogy az sörénységgel Jövendő ne lássa, mint napfényt bőséggel. Hanem mint ollyanok, kik voltak hasznára Lesznek még állni fog örökké javára, Észt kivánnya szivbül ki soha kárára Nem volt Hazájának, ha nem oltalmára. Volt feő Nótáriussá, ki ezt egyben tette, Nyolcz esztendő béli midőn öszve szedte, Batha nevezetű, e könyvet hogy kezdte írni, mivel nem volt még ennek előtte.” Mennyi szeretettel, türelemmel szorgoskodott a nótárius ezen az írásművön, bizonyítja az is, hogy a kor szokása szerint kronogramszerűen fogalmazta meg a címfeliratát: MANVALE PROTHOCVLI OP- PIDI NOSTRI SZOLNOK. Magyar fordításban: a mi Szolnok városunk jegyzőkönyve. De a kronogram magyarázatával még adósak vagyunk. Úgy kell összeszedni a szavakat, hogy a római számoknak használt latin betűk összege kiadja a belerejtett évszámot. Itt a latin sző Végből az 1770-es évszám olvasható ki. Kaposvári Gyula Madarast felprédálták. A gyöngyösi bírák augusztus 6-án kelt levele ezt megerősítette, amikor tudtul adta, hogy a szerbek a váratlan győzelemtől felfuvalkodván azzal fenyegetőztek, hogy lerombolják a Bohné alatt fegyvert fogott falvakat. A karcagi, madarasi, s még négy más falu kirablása a bihari kurucfelkelésben való részvételük miatt következett be. A szerb csapatok pusztításai és a kuruc csapatok vá- radi győzelme után nőtt a lelkesedés. 1703 szeptemberében a Tisza mentén végig portyázó kuruc csapatok visszaverték a szerbek támadásait, Borbély Balázs vezetésével átkeltek a Tiszán és elfoglalták Szolnok várát. A nagykunságiak a felkelők között voltak. Karcagon, Madarason és Hegyesen Nagy Bálint nagykun kapitány toborozta a kuruc seregeket Érdemeire való tekintettel a Fejedelem jászl^un alkapitánnyá nevezte ki. A felkelés székhelye Karcag volt. Nagy Bálint nagykun kapitány a szécsényi országgyűlésen a nagykunok nevében tette le a hűségesküt. A császári szedelmes hadvezetés veellenállási központnak vélte a Nagykunságot s a vidéki szerb csapatokat gyakori támadásra vetette be gyülekező helyeik szét- tfprására. E vidék népe így állandó zaklatásnak volt kitéve. A Nagyiván és Kunmadaras közti határper egyik tanúja beszámol arról, hogy 1704. június 28-án a szerbek a Karcag és Madaras határában levő kuruc gyülekező helyet elhamvasztották, és rengeteg embert mészároltak le. Ekkor történt Kar- cagújszállás pusztulása. Az elesett katonákat a határárokba temették el. A labancok Tisza menti támadásai a dunántúli és erdélyi támadásokkal egyidejűleg folyt le. A karcagi vereség után a kuruc sereg nagykunsági csapatai Madaras és Hegyes vidékét szállták meg táborhelyül. A vidék női lakossága a gyermekekkel a Tisza mentén Rakamaz felé húzódott hátra. A szerbek állandó zaklatásait 1705 májusáig vissza tudták tartani. A dunántúli harcok a csapatok egy részét azonban elvonták. A délvidéki szerbek mlpgbátorodtató. Aradon gyülekeztek, és nagy erővel támadtak. 1705. május 24-én Kunhegyest és Madarast újra kirabolták és felgyújtották. Madarasról 15 kuruc érzelmű férfit fogságra vittek az aradi várba. E csatában elesett Nyíri ezredes és 45 katonája. A szerb támadókat Károlyi Sándor csapatai vetették vissza. Két ágyút visszaszereztek, és hármat zsákmányoltak, majd Gyuláig kergették őket. E csatában harcolt a diószegi felkelés vezetője, Bóhné András kuruc ezredes is. A kunok hadi szolgálatinak érdemeire tekintettel a Fejedelem privilégiumaikat elismerte és megerősítette. Az állandóvá vált támadások miatt az egész Tisza mentét kiürítette és a kun lakosságot a rakamazi táborba telepítette. Madaras faluban sem maradt az 1705-ös szerb támadás után senki. Amikor Rabutin szerb tábornok 1706- ban a Tisza mentét felperzselte, már a Nagykunság üresen állott. Ekkor Derzs, Szőllős, Egyek, Füred pusztult el. Károlyi Sándor csapatai és a kun csapatok a túlerővel szemben tehetetlenek voltak. Visszavonulásuk Balmazújváros felé történt. A kuruc szabadságharc első felében a nagykunságiak Bakó kapitány parancsnoksága alatt a Tisza mentén Jászkisér, Törökszentmiklós, Hatvan, Vác körzetében lelkesen harcoltak. Bakó kapitány halála után lelkesedésük alábbszállt. Többször fordultak a Fejedelemhez szabadságjogaik védelme érdekében. A nagykunok pri- vilégiális szabadságuk biztosítása reményében csatlakoztak a Fejedelemhez, és az ország függetlenségének kivívása másodlagos volt számukra. A szabadságharc második felében Károlyi Sándor a nemesi hadvezetés felsőbb- ségét éreztette velük, s mivel ezt nem akarták eltűrni, szétosztotta őket csapatai között, mert veszélyesnek tartotta a népi kurucság egy tömbben való hadakozását. A nagykunsági kurucok Károlyi Sándorral való első ösz- szeütközése 1708-ban történt meg. Ekkor kiderült, hogy a nemesi hadvezetés és népi kuruc mozgalom nem tud megegyezni. A hadseregen belüli társadalmi ellentétek kezdték háttérbe szorítani a függetlenségi harcot. A kunok érdekeltsége csökkenni kezdett a szabadságharcban. Nem látták biztosítva szabadságukat, védelmüket, privilégiumaik megtartását. Maga a fejedelem tisztán látta helyzetüket, és panaszukra 1708. május 4-én Károlyi Sándorhoz intézett levelében megvédelmezte őket: „... szegény Bakó kapitány is csoportosan tartotta őket és fegyverke- dett velek.. semmi rekrutá- zó, avagy hadkergető tiszteknek nem lehet szabadságában ezeknek elosztásuk.” A hadbavonult nagykunsági katonák családtagjaik a rakamazi táborban falvak szerint külön bíró vezetése alatt éltek. Faluközösségi életüket fenntartották. A szabadság- harc bizonytalan kimenetele, az élesedő osztályellentétek, privilégiumokban való korlátozásuk a rakamazi tábor nagykun lakóit is elkeseredetté tették, mert jobbágyként kezelték őket. 1710-ben a beszolgáltatásokat megkövetelték tőlük. Kérésükkel akkor már hiába fordultak a Fejedelemhez, addig megtapasztalt kegyességét nem érezték. A Fejedelem ugyanis nem akart szembehelyezkedni Szabolcs vármegye nemességével. Inkább a vármegye instanciáját vette figyelembe. Ónódról a vármegyének azt írta, hogy a rakamazi kunokat nem tekinti olyanoknak, mint más bújdosó hívei, mert azok már Raka- mazon oekonomiájukat űzik, önálló közösségi életet élnék. Ezért hát, engedélyt adott a vármegyének „az Rakamazon megtelepedett kunsági lakosok quartélyaikat azonnal toliálja”, azaz tiltsa le, ha nem engedelmeskednek. Mindennapi szükségeik és szegénységük miatt nem tudtak a vármegye követelésének eleget tenni, nem tudták tartozásaikat rendezni, régi szabadságuk visszaszerzéséhez reményük is elveszett és haza kívánkoztak otthonaikba. A kuruc szabadságharc közben elbukott. A fejedelem külföldre távozott. 1711. április 30-án megkötötték a szatmári békét, és kihirdették az általános kegyelmet. Erre a karcagi, madarasi és hegyesi nagykunok csalódottan, kiábrándultán 1711-ben hazatértek falvaikba. és megkezdték azok újjáépítését. dr. Kormos László Összeállította: dr. Selmeczi László
