Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
1983. MÁJUS 7. Irodalom, művészet 9 L Gály Olga: Fénytörésben Fehér szülőszoba, de minden halványkék lesz, vagy halvány rózsaszín. Csak várni kell, csak várni, hogy jönne már a barna, a bíborban rikoltó, okkerba lágyuló és szabadító kín. Sötétlila sikoly, opálos forgatag. Két részeg holdkorong, teljes s fogyatkozó. Nagy nekifeszülés, csikorduló fogak, és újra barna kín, okkerba lágyuló... Mintha sírás lebegne ég és föld között — a fogyó hold az égre, a fény a mennyezetre s könnypárás szemekbe költözött. Szivárvány-köldökön véresőpp sötét rubinja; remeg és ragyog a rózsás kis hason, akár viaszpecsét egy letűnt korszakon. Szikszai Károly: BÚCSÚ Mondhattam volna valami szépet, de nem jutott eszembe semmi. Mostanában cukor nélkül iszom a kávét, persze ezt nagyon jól tudod. Talán hazudnom kellett volna valamit, hogy szép vagy, meg miegymás, de hát sosem voltál szép, csak megszoktuk egymás labilis idegrendszerét, a pénztelenséget és a periférikus napokat. És hidd el, sosem lett volna lakásunk, autónk, gyerekünk, de ezt már megbeszéltük. is, az egyik építőipari vállalatnál, csak valami' nőügy miatt menesztették. — Nem látja, hogy zavar? — mordult rá. — Vagy magát hátra- mozdítónak tették ide? Éhre persze mindenki felnézett. Mányokit figyeltük, aki heherészni kezdett és úgy körözött a mutatóujjával, mintha kerekecske-gom- booskát játszana a levegőben. A szemöldöke külső szélén egy izzadt- ságcsepp elindult lefelé. — Azt hittem, tegeződünk — mondta az ipse és körülnézett, — Persze, még nem hoztam belépőt. Mit szokás itt? Konyakot? Vagy pezsgőt? Választhatnak az urak! Tessék! És meglendítette a karját, mint aki táncra kéri a társaságot. A ve- rejtékcsepp becsurrant az ajkai közé. Lenyalta. — Holnap lesz a napja! —emelgette a szemöldökét, de csak néztük mozdulatlanul. Aztán Kara az asztala fölé hajolt és dolgoztunk tovább mi is. Amikor a hólyag kiment, igazat adtunk Karának: itt volt az ideje, hogy valaki helyre tegye ezt az embert. Csak Mártika, a műszaki rajzolónk támadt ránk azzal, hogy vadállatok vagyunk. „Ez a- pasas nem tehet róla, hogy éppen ide tették — kiabálta. —, nem látják, hogy szenved?” De látjuk. És akkor mi van? Nekünk kötelező mindent megérteni és elviselni, miközben minket senki sem ért meg? Ilyenek a nők. Másnap reggel, még fel sem vettük a köpenyünket, Mányoki beállított egy üveg cseresznyepálinkával. — Hát akkor itt az ideje — mondta fénylő arccal, és lecsavarta a kupakot. — Kérem a poharakat! Megint az éles. hangsúly! összenéztünk. Ez a pasas nem normális. Mit erőszakoskodik? — Kocsival vagyok — mondta Kara és hátrament a rajzasztalához. Mártikat előszedett a szekrényből néhány kávéspoharat. — Köszönjük, nagyon kedves — rakosgatta ki az asztalra, de akkor már csak Bogdán volt ott meg ő. Bogdán, aki sohasem tudott lemondani a potyáról. Ügy tűnt, Mányokit. nem lehet zavarba hozni. — Éppen ma kellett kocsival jönni? — Felénk bökött. — No, nem baj. Az itóka itt lesz holnap is. És ha megengeditek az idősebb jogán: szervusztok. Kezitcsókolom Mártika! Akik közelebb álltak, morogtak valamit. Szerencsére, én az ablaknál dolgozom, hallgathattam nyugodtan. Aztán csend lett. Bogdán is a helyére ment, Mártika meg kivitte a három poharat elmosogatni. A pasas még vigyorgott néhány pillanatig, körbenézett, hátha valaki visszapillant, aztán kioldalgott. Ettől kezdve ritkán láttuk, s ha néha beóvakodott, egyre görcsösebKatkó István: Lehorgonyozva a téren I pad pontosan szemben volit a házzal. Két gesztenyefa állt a tér szélén, majd térdmagasságú díszcserje következett; azután a forgalmas út, amely igyekezett elnyelni a hídról leáramló autóik tömegét. A ház az út túlsó oldalán magasodott egy benzinkút szomszédságában. Meleg volt, de a papa még a nyakkendőjét nem oldotta jfi. Mereven bámulta a házat már percek óta. Helén mellette ült, félig árnyékban, mégis kimondhatatlanul szenvedett á! hőségtől. Először ő is nézte a házat, végigpásztázta a homlokzatot. Az egyik erkélyen fehérnemű száradt; egyetlen üde folt az ötemeletes épületen. Várta, hogy apja megszólaljon, de mivel a hall- igatás elhúzódott, a lány lassan elfordította tekintetét, s a' pad alatt elszórt sárga kavicsokat figyelte. Unta az egészet. A papa tegnap érkezett Dániából. Már a pályaudvarról egyenesen ide a térre akart jönni. Helér} tudta: mi lesz a műsor. Lehorgonyoznak ide a térre, és a papa emlékezik. Igen, volt egy régi, amatőr felvétel erről a házról. Középen a kép kinyitható volt, s belül Sarolta arcképe. Anyjáé, akitől a papa tizenöt éve elvált. Az egész ötlet, hogy a fényképet, elküldte, hogy aprólékos munkával elrejtette benne a másik képet, a papára vallott. Az öregek mindig érzelgőssé válnak — gondolta a lány. A papa most felé fordult, és megszólalt: — A harmadik emeleten, alattunk Gornyák néni lakott. Furcsa, fertőtlenítőszag áradt belőle. Bűz- lött, mint egy hadikórház. Helén. nem tudhatta, milyen lehet egy hadilkórház, hiszen a háború után született, s nem emlékezett Gornyák nénire sem, mert mindösz- sze kéte&ztendős volt, amikor ebben a házban éltek ők hárman, együtt. — És Szamos bácsira emlékszel.? — Nem — felélte fátyolos hangon a" lány. — Pedig sokszor megfogta a kezedet a lépcsőházban, s mozgatta a bajúszát is. — Akkor sem emlékszem. Vajon miért őrzik meg az agysejtek a régi dolgokat? Teljesen felesleges. A többi házat, amelyek a háborúban megsérültek, lebontották. Csak ezt nem! Itt felejtették. Talán azért, hogy a papa tizennyolc év múliva idejöhessen, beleülhessen a nosztalgiába, mint egy lavór langyos vízbe. Ráadásul a forróság • egyre nagyobb. A lány elhozta a strandtáskáját, a fürdőruháját is. Mehetben vigyorgott. Vizes volt az arca, verítékes, elég kellemetlen látvány. Végül már be sem jött. Ha valakitől el akarta kérni a rajzát, üzent, vagy megpróbálta a delikvenst elkapni a folyosón, mintha csak véletlenül találkoznának. Úgyhogy kialakult egy gyakorlat: ha valaki, a büféből Vagy a vécéről visszatérve azt mondta, hogy légiveszély. akkor egy ideig nem mentünk ki, mert tudtuk, hogy a hólyag a folyosón bóklászik. Már vagy öt hónapja élt a nya-. kunkon (talán hat? senki sem számolta), amikor egy hétfő délelőtt a folyosóról kiáltozás hallatszott, hogy a Mányoki a vécében, vagy micsoda. kiróhatunk. Ott találtuk a szerencsétlent a vizelde csészéje mellett, a földön. Persze valahol mindig csorog a víz, a feje egy tócsában volt, és alig lehetett megismerni, úgy eltorzult az arca. Igaz, mi mindig csak vigyorogni láttuk. Még hallottuk a mentősük szirénáját, amikor Mártika zokogva a rajztáblájára dőlt. „Gyilkosok! — kiáltozta. — Gyilkosok!” — Nono! — emelte fel a kezét Bogdán. — Lassan, asszonykám! Csak véletlen, hogy nem mi fekszünk ott! Tetszik tudni? — Miután pedig húzott a cseresznyésüvegből, hozzátette: — Mi legfeljebb ítélet- végrehajtók voltunk. Azokkal tessék kiabálni, akik az ítéletet hozták. Mindig csodáltam ezt a Bogdán Pistát: mik nem jutnak az eszébe?! nénetk a Gellértbe; az emberek többsége odamenekül a víz mellé, csak nekik kell a napon verejtékezniük. Egy öregasszony haladt át a sétányon, és alaposan megnézte őket. Talán azit hitte, szerelmespórt lát. Ez nem is olyan furcsa gondolat. Hiszen a papa egészen fiatalos, vállas, magas; szőke, mint a lánya. Helén gyerekkora óta nem találkozott vele, s tegnap a megérkezéskor, almikor megcsókolta őt, egy pillanatra megrázkódott, mintha egy öregedő idegen férfi kereste volna a száját. Papa mindössze egy vékony aranyláncot hozott, s egy mókás mackót. Hiába tudta, hogy lánya felnőtt, számára az a dundi csöppség volt, akit itt hagyott Helén alig titkolta a csalódását, de azért’eljátszotta a fruskát, aki örül a mackónak is: Igen. Most egy hétig szerepet kell játszania, hiszen a papa miatta utazott ide Dániából. Szerzett neki egy IBUSZ-szobát Budán (ez volt a kérése), s amikor a taxi elindult, Helén érdeklődött, milyen programot képzelt el? A papa csak hümmögött: nincs semmi elképzelése, csak sétálni, csavarogni akar a „régi helyeken”. A papa újra a ház felé. fordult, s újra némán bámulta. Valamit kiérezhetett Helén hangjából, mert már nem sorolta fel emlékeit. A lány rágyújtott az egyik cigarettára, majd a másikra. A csikkeket lehullajtotta a pad alá. — Apu, eszembe jutott egy jó ötlet — mondta később, amikor úgy érezte, hogy türelme végképp elfogyott. — Micsoda? — kérdezte ugyanazzal a szelíd mosollyal a papa, amellyel a régi otthonukat nézte. — Ebédeljünk meg itt. Hozok onnan az üzletből mindenfélét, jó? — Nagyszerű — bólintott a férfi, és nyúlt volna a pénztárcájához. Helén azonban már el is indult, srzökellve, át a forgalmas úton, örülve annak, hogy néhány percre otthagyhatja azt az átkozott padot. Nagy papírzacskóval tért vissza, benne császárhús, paprika, zsemle, két üveg meggylé. A zacskót kettétépte, és kiterítette abrosznak a padra, s az ennivalót szétrakosgatta. Most vidáman mosolyogtak mind a ketten. — Ez jó hecc — kacsintott a papa. — Isteni! — fokozta tovább a lány. — Ha koppenhágai ; ismerőseim látnák... — Hohó! Csak azt ne mond nekik, hogy nálunk olyan szegénység van, hogy zacskóból voltál kénytelen ebédelni a téren. — Pedig azt mondom — válaszolta hunyorogva a papa. — Ez nem gilt. Elvihetlek egy kitűnő vendéglőbe is — tiltakozott Helén. — Persze. Csak tréfáltam. Ügy örülök, hogy itt vagyok veled. Remekül érzem magam... . Versenyt ettek, mint két mohó gyerek: kinek sikerült többet elhalásznia a másik elől. Majd megitták a gyümölcslevet, az üres üvegeket pedig a papa javaslatára a díszcserjék közé hajították. Amikor mindezzel kész voltak, újra hallgattak, nem volt mit mondaniuk egymásnak. Helén érezte, hogy anyjáról kellene beszélnie, s a nevelőapjáról is. De várta, hogy a papa kikérdezi. Sarolta szépsége azon &z amatőr felvételen sem mosódott el. Kicsit szigorúan zárt ajka, nagy fekete szeme a hosszú, leomló haja szerelemre ébresztette annak idején papát. Vajon van-e ott kinn másik szerelme? Sohasem írt róla. A válás óta azonban nem nősült meg, s Helén sejtette, hogy még mindig mamit szereti. Miatta szaladt ki az országból, amikor 1956-ban tízezrek csapódtak szét Európában. Ő néha kérdezte az anyját, milyen volt a papai? „Furcsa természet, mindig szeretett kódorogni” — ez volt a válasz mindig. „Nem volt valami ambiciózus ember, csak azt csinálta, amire én rászorítottam.” Ez igaz is lehetett, mert Sarolta kemény lélek. Kemény anya volt, szigorúbb a két férfinál is. Hiszen a nevelőapja, a kedélyes, joviális mérnök nem szándékozott őt nevelni, inkább csak pajtáskodtak egymással. Az igazat szólva, István papa sokkal közelebb áll hozzá, jobban ismeri és szereti, mint ezt a mesz- sziről jött látogatót, akinek a születését köszönheti, de mást már nem. — Fáradtnak látszol — mondta most a papa, miután az evés után végigdőltek a pad támláján. — Igen, kicsit álmos lettem — mondta Helén. — Gyere, menjünk haza, s dőljünk le. A hazamenés az IBUSZ-S2obát jelentette. Ott meg fülledt levegő volt, hiába eresztették le kora reggel a rolókat. A lány verejtékezett, aztán kiment a fürdőszobába, és felvette a fürdőruháját. A papa már a fal felé fordulva szuszogott, a lány végigheveredett a másik re- kamién, és megpróbált aludni. Már-már elszenderedett, amikor észrevette, hogy a papa szuszogása megszűnt, a hátán érezte, hogy figyeli. Kinyitotta ő is a szemét. — Nem tudsz aludni? — Nem. — Mondd, apu, te tulajdonképpen mivel foglalkozol? A papa felhúzódott, a lány pedig magára terítette a takarót, zavarta, hogy fürdőruhában fekszik itt a szobában. — Nehéz elmagyaráznom, hogy mit is csinálok. Ilyen, foglalkozás nincs itthon Magyarországon: különböző vállalatok adóügyeit rendezgetem. Nem beszélt valami lelkesen a munkájáról, mintha nem volna fontos az egész. — És magyarul számolsz? A papa mosolygott. — Persze, hagy magyarul. Egyébként csak ritkán számolgatok, az a könyvelő dolga. Az adóügyi tanácsadónak sokkal bonyolultabb a feladata. Ennyit mondott csak. Helén azonban újra kérdezett: — És soha nem gondoltál arra, hogy újra megnősülj? — Soha! Ügy csattant a válasz, mint amikor egy súlyos tárgyat leejtenek- A papa egy ideig mereven néote lányát, majd felkelt és járkálni kezdett a szobában. — Gondolom, unalmas lehet velem sétálgatnod. — 0, dehogyis! — tiltakozott Helén. — Biztosan szívesebben lennél a barátaiddal. Le akar rázni magáról — gondolta (kétségbeesetten a lány, pedig tényleg unta ezt az egész találkozást. Mégis megpróbálta bedobni a mentőövet: — Kivehetem az egy hetet. Még van szabadságom. Elmehetnénk a Balatonhoz is... A papa megingatta a fejét. — Felesleges rám pazarolnod a szabadságodat. Engem a Balaton nem érdekel. Kicsit körülnézek a városban, más elképzelésem nincs. — Jó — mondta csalódottan Helén. — Ügy lesz, ahogy akarod. És indult ki a fürdőszobába, hogy felöltözzék. Amikor visszajött, a papa újra hanyatt feküdt a díványon, s szemét becsukta. ■ — Már el is készültél? — Igen.' — Üszni mégy? — Igen. — Akkor jó szórakozást. — Köszönöm. Ki sem kísérte az előszobába, csak egy puszit lehelt a föléje hajló lány homlokára. Helén kinn. a Hullámban találkozott a branccsal: Zoltánnal, Gyulával és a többivel. — Az öregedet hová tetted? — kérdezték tőle. — Alszik. Elfáradt a hosszú utazástól. Több szó azután nem is esett a papáról, mentek be a vízbe és lubickoltak. papának azonban esze ágában sem volt aludni. Alighogy hallotta becsukódni az ajtót, frissen felpattant, a fürdőszobában letusolt, inget váltott, azután indult le az utcára, a városba. Hová is mehetett volna először, mint oda a térre. Leült szembe a régi otthonnal, s csak bámulta. S most, hogy végre egyedül volt, hagyta, hogy szeme könnybe lábadjon, s elöntse a kellemes szomorúság. összeállította: Rékasy Ildikó Irodalmi olüalpárunkban Szabó László szobrászművész alkotásainak fotóit közöljük
