Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
8 Irodalom» művészet 1983. MÁJUS 7. tSzáz én magíjnr nntmUáibnL középkori Velencéről sok mindent olvastam Mol- II menti sommás művében, Hl*? annak idején. Ennek köH szűnhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám; valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét már kivonta... Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A XX. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csoportjaikba igazodva láttam; a lagúnában püspökök sprintéinek a csodatevő ereklye után, teljes or- nátusban, a keskeny parton glédá- ba állva bámészkodnak a kösön- tyűs szépasszonyok és piros haris- nyás ficsúrok, a pártázatokon, töl- cséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat— egy-egy kandi török-majom kukucskál ki valamely ablakon ... Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfiú, egy karosszék s egy napszít- tas fürdőruhájú köpcös nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal. — Most következik, ami még nem volt, hölgyek és urak — ordítja a' tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. — Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökör- lánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a .hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye. öt perc alatt kiszabadítja magát; — S lábukat kétoldalról a fentemlített hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte e tízméteres láncot. A bámészkodók sokaságában hirtelen egy csodálatos kicsi apácát pillantottam meg; mellette hasonló vonású idősebb nő — nyilván az anyja —, s kicsi sápadt kezét egy tizenkét—tizenhárom éves fiúcska fogja-szorongatja az izgalom hevében. A leányka arcát keményített hófehér fityula övezi, teste, a sovány, serdületlen leánykatest, e szörnyű augusztusi hőség ellenére koromfekete gyapjúcsuhában. A szeme Skkora, mint talán a Beat- ricéé lehetett: álmodozó, de a látvány szörnyűségétől meg-meglob- banó hosszú pillájú szempár. A borzas szőke hajú lurkó a korai gyerekszerelem rajongásával csügg rajta, s olykor-olykor átöleli apá- cacsuhás derekát.. . Középkor — gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk; típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végeztéig ... Az akrobatanő csontjai ropogtak, fújt. lihegett, mint egy bölény, ket- tőt-hármat rándított magán, kígyósán vonaglott, aztán felső karját ügyesen kiemelte a szörnyű láncból, s így tovább — öt perc alatt lába előtt zörrent a béklyó, csak a testébe mélyein bevésődött láncszemek lila körei emlékeztettek szörnyű megpróbáltatására Az apácácska keresztet vetett, a fiúcska boldogan szorította meg kicsi virágkezét. A tagbaszakadt majomképű bohóc most hosszú, háromujjnyi széles hófehérkardot vett elő egy ládából, mocskos ronggyal alaposan Jékely Zoltán: Novellino megtörölgette, majd úgy lenyelte, mint csirke a gilisztát. Csak a markolat állott ki a szájából, a kereszt alakú markolat. Miután néhány percig különös bakugrásokkal járta körül a közönséget, kihúzta a szörnyű nyálas vasat, ismét megtörölte s visszadobta a ládába Aztán hirtelen felpattant a karosszékre, s rekedt ordítással kihirdette, hogy mindez csak előjáték volt a legnaJékely Zoltán (1913—1982) a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Költő, író, műfordító, Aprily Lajos költő fia. Talumányait szülővárosában Nagyenyeden és Kolozsvárott végezte, majd Budapestre költözött, s az Eötvös Kollégium tagjaként magyar—francia művészettörténet szakon szerzett diplomát. A harmincas években megismerté >■ Párizst és Olaszországot. Az Országos Széchényi Könyvtár, a kolozsvári egyetemi könyvtár, a Világosság című erdélyi folyóirat, majd 1946 után újra a Széchényi könyvtár munkatársaként dolgozott. Első versei a Nyugatban, az erdélyi Helikonban, a Válaszban és a Szép Szóban jelentek meg. Lírája a „nyugatosok” és az erdélyi magyar költészet hagyományait követte, regényei, elbeszélései gyakran önéletrajzi ihletésűek. Az ötvenes évek elején ő is hallgatásra kényszerült, magányban dolgozott. 1957-től folyamatosan jelentek meg kötetei, 1970-ben és 1979-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Kiváló műfordítóink közé tartozik: Dante, Racine, Shakespeare, Goethe műveit, francia, olasz és román költők verseit tolmácsolta magyarul. Az elbeszélő Jékely Zoltán éppúgy költő, mint a lírai versek írója. Verseinek és prózájának rokonságát novelláiban is érezzük, leggyakrabban ifjúsága emlékeit elevenítik meg nosztalgikus vagy ironikus modorban. Elbeszéléskötetei Isten madara (1973), Angyalfia (1978), Édes teher (1982) címmel jelentek meg. gyobb mutatványhoz! Most be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából — ő azonban ... de hát nem vág elébe a mutatványnak, hanem hozzá is lát azonnal. Hol van egy bátor fiú, aki a csodatételben segítségére lenne? Elő, fiúk, mit bámészkodtok? Ezer líra a jutalom! A tömegben mozgolódás támadt: ki-ki nógatta a hozzá legközelebb álló kamaszt. Egyszer csak látjuk, hogy icipici apáca megveregeti lovagja vállát, s a kör közepébe ki- lökdösi. A bohóc megragadja, maga elé állítja, izmos combjaival félig maga alá gyűri, majd fennhangon kérdezi a nevét. — Renato — mondja halálsápad- tan a fiú. — Bravó. Renatócskám. Most felteszek egy kérdést, de figyelmeztetlek, én gondolatolvasó is vagyok, tehát őszintén kell felelned. — Renato bólintással jelzi, hogy őszinte lesz. — Jól van, fiacskán. Hát akkor mondd meg nekem szépen, de úgy, hogy mindenki hallja; elvégezted-e ma kisebbik dolgodat? Na ne pirulj, ne izegj-mozogj, nincs ebben semmi szégyen. Mind emberek vagyunk, nemde, hölgyek és urak? Szóval, nem? Nahát én majd teszek róla, hogy elvégezd — ordítja túl az általános röhögést, s a ha- lálravált fiú csuklóját egyik kezével megragadva tölcsért vesz elő, s oda illeszti, ahová a mutatvány megkívánja: a kis toldott-foldott rövidnadrág elé. A fiú már vinnyog és kapálódzik, arcán halálveríték, de vasmarok szorítja a csuklóját, iszonyú akrobatacombok ropogtatják a derekát. — Egy, kettő, három — számol a bohóc. — Viola! — A tölcsérből bő sugárban csurran a víz, nagy tócsát vet a kockakövekre. A siker óriási. A bohóc is röhög, a hasát fogja, s a tölcsért körülmutogatja, hadd lássák, nincs benne semmi fi fika. Aztán nagyot lódít a fiún, mehet, amerre a szeme lát em, nem az apáca felé inN dul; fejjel neki a tömegnek, könnyektől, gyalázattól megvakulva, s mint űzött vad, belecsörtet az embervadonba. Még egy- szer-kétszer ” megpillantom borzas, bronzszőke fejét, aztán eltűnik egy sikátor szájában. Hogy is hallaná a kicsi apáci hangját. — Renato, Renato mio! — a kacagás és éljenzés túlharsogja. A bohóc pedig diadalmasan tányérozik, alig győzi zsebre gyűrni a piszkos bankjegyeket. S az apáca ott marad az anyjával. Mintha nem értenék, miért ilyen bolond a gyerek; jóízűen nevetgélnek. A mutatványban utóvégre nem volt semm; megszégyenítő — gondolják —. Renato túl érzékeny, szentimentális gyerek, majd kinövi idővel... De én nem hiszem, hogy túlélte gyalázatát. Alkalmasint a lagúnába ölte magát — egy második Daniéval kevesebb lesz az olasz irodalomban ... Zelk Zoltán: Molnár Lajos: Zuglói rét Pillanatfelvétel: Mint eltévedt parasztleány, Édesanyám ki dörzsöli szemét üldögél és majdhogy sírva nem fakad, a magány úgy álldogál e rét. pitvarában Ügy áll a város szélinél, könnyű olyan hálátlanul. semmiket Kóróin szellő nem pihen, fonogat lágy alkony nem lapul. Álmában pitypang, gólyahír kegyetlenek az őszi nő gyér füve között. . . délutánok Álmában - ó, már százszor is! hegyek közé szökött. . . gyötrelemhosszúak már Hallod? léarányi sóhaj itt az őszi éjszakák minden fűmoccanás s talán zokogni hallanád, ha éjjel erre jársz. legalább X a postás S ha vad erdő-szaggal a szél jönne fölötte elszalad: gyakrabban gyárfüst mögül úgy néz a rét, mint rács mögül a rab. . . üldögél (i937) a bánat *A költő hagyatékából pitvarában. Nógrádi Gábor: Mánvoki halála A «technológián mindenki azt gondolta, hogy vala^ni magas, főfőhatósági beosztása lehetett a pa- sasnak, mert alkalmanként, ha megfeledkezett magáról, kibukott belőle egy-egy éles, parancsoló hangsúly — „kilógott a lószerszám”, ahogy Bogdán Pista mondaná. Ilyenkor kidüllesztette a hasát, és úgy nézett ránk, hogy az embernek tele szaladt a tüdeje levegővek mielőtt visszavághatott volna. Ez attól a bárgyú ijedelemtől van, amit már az iskolában megtanultunk. Tudjuk, hogyan, beszél, aki felül van és hogyan, aki alul. Aztán persze észbe kapott az Isten barma, pocakofkám, és barátságot mímelve vigyorogni kezdett. De már ké- ssőn. Kreáltak n.eki egy fal-státuszt. Az volt a feladata, hogy a főmérnöki megbeszélések, után a terveket ellenőrizze — végrehajtottuk-e rajtuk a kért módosításokat? Amit eddig hárman ellenőriztek. — Elvették tőle az íróasztalocs- kájá.t — fejtegette Bogdán —, és idenyomták nekünk a régi fizetésével együtt merő jóságból: majd csak kihúzza itt a nyugdíjig. Ki tudja, milyen érdemei vannak? A főnökök nem mutatták be az osztálynak, nem vitték körbe, mint az új munkatársakat szokás. Csak a főmérnök jegyezte meg. amikor Kara Jancsi elkapta h folyosón, és rákérdezett: miinek kellett ez a púp a hátunkra? — Mányoki elvtársra szükség van. Egy tervet sohasem lehet eléggé ellenőrizni. Valamelyik nap is észrevette, hogy az egyik méret hibás. Rossz helyre tettétek a ti" zedesvesszőt, Mányoki tehát járkált az asztalok között és azt mondta: neki adjuk oda a rajzokat, ha elkészülnek. Pocakját hozzányomta a rajztáblához, és az ujjával a tervekre meg a mellünk felé bökdö- sött. Kezdetben csak morogtunk, ha ott téblábolt. „Még nincs kész! — vetettük oda. — Majd szólok, ha viheti”. Később azonban már egy- egy káromkodás is felröppent, amikor megjelent az ajtóban, hallhatta, ha nem volt süket.. De csak vigyorgott. Mint a kutya, ha a gazda kirúg felé és a bolond állatja azt hiszi: csak játék. Az ember ül egész nap abban a rohadt meiegben a rajzasztala felett, egyik cigarettáról a másikra gyújt, egyik rajzát a másik után szúrják le a főnökei; már utálja a többieket is, a szagukat, a hülye szokásaikat, az unalmas beköpései- ket, és akkor jön egy ilyen elefánt, aki többet keres, mint te, és olyan felesleges, mint őserdőben a gyeptégla. Kara_kelt ki ellene először szemtől szemben. Harminc éve dolgozott a szakmában, volt már főmérnök /
