Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-25 / 122. szám
1983. MÁJUS 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé | I képernyője előtt I Hogy jobban megértsük egymást Beszélgetés Cseres Tiborral Mindig öröm, ha az ember fiatalokat lát muzsikálni; táncolni, énekelni, szavalni vagy prózát mondani vagy épp bűvészkedni. S különlegesen örömteli, ha tehetséges fiatalok produkcióiban gyönyörködhet, mert az ifjú tehetségek játékán felbuzdulhat a szív, meglódulhat a képzelet, bennük önkéntelenül is az ígéretet, a jövőt látjuk. A Ki mit tud?-oknak ez a szélesebb értelemben vett varázsa feltétlenül hozzá tartozik a versenyzés kialakult hagyományaihoz, hogy a pódiumra lépő fiatalokban nemcsak a jelent látjuk, hanem egyben mi nézők a jövőt is tapogatjuk. S most, amikor azt hallhattuk, hogy a vetélkedő történetében soha nem volt még any- nyi jelentkező, mint ezúttal, a hetedik megrendezése alkalmából, s közöttük is többségben vannak a húsz éven aluliak, tehát a valóban fiatalok — ez a tény önmagában is szívderítő és biztató. Újra Ki mit tud? A most induló Ki mit tud ?-ra különösképpen ráillik a derűs jelző, hisz az első elődöntőben játékos a könnyedség, kellemes hangulat uralkodott. Az előző versenyeknél is erőteljesebben járta át az a derű, ami az ilyenkor szokásos és egyébként természetes szorongás mellett az alkotó embert, az alkotó fiatal embert is jellemzi. Jóleső volt érezni, hogy nem vérre megy itt a játék, bár tétje nem kicsi; a szereplőknek pusztán az a lehetőség, hogy millióknak mutathatják meg, valójában mire is képesek, ez láthatóan elégtételt adott nekik. Mi megtettük a magunkét, ami tőlünk telik, a többi a nézőké és a zsűri dolga, döntsék el, mit és mennyit ér, amit nyújtani tudtunk — ezt olvashattuk le a résztvevők arcáról. S ettől valóban kellemes bemutatóvá szelídült a máskor ordas pillanatokat is szülő vetélkedő. Régebben volt rá eset. És ebben, mármint a játékos hangulatban egy régi kimittudosnak is döntő szerepe volt, a remek paródiáiról közismert és közkedvelt Gálvölgyi Jánosnak, aki példás eleganciával és ol- dottsággal vezette a csaknem háromórás bemutatót, a végén a műsoridő szorításában sajnos már csupán a legszükségesebb közölnivalóra csökkentve mondanivalóját. Ahol ő van, ott a derű magától értetődően van jelen. Minden eddiginél békésebb vetélkedőnek indult tehát ez a mostani, s ez még a tapasztalt zsűri (közülük többen is már veteránnak számítanak ebben a „műfajban”) magatartására is áll. Az elhangzott értékelések tartalma és hangulata sem a kivetnivaló hibákra irányult, bár nem hallgatott a zsűri ezekről sem, inkább a számba vehető értékek oldaláról közelített a produkciókhoz. S ami jó dolog, az azonos kategóriában szereplő fiatalok teljesítményét egyszerre értékelte, egy kalapba tette, ezzel is jelezvén; nem eltávolítani akarja őket egymástól, hanem közös értékeik alapján igyekszik megtenni közöttük a lehetséges és szükséges különbségeket, végül is kiemelvén közülük -a szerintük legjobbat. Van ebben valami finoman körvonalazódó demokratizmus, a dolgok megítélésének olyan erénye, ami olykor a hivatásos művészek teljesítményeinek mérlegelésében is jószerével elkellenék. A szerkesztés dicsérete, hogy e vetélkedőt úgy fogja fel, mint egy többórás, hatalmas televíziós műsort, s szem előtt tartja azt az örök igazságot, hogy a változatosság maga is gyönyörködtet. Tehát igyekszik e szerint „felvezetni” a különböző műfajú produkciókat. Már amennyire ez lehetséges. Egyébként ez a műsorszerkezet, a produkcióknak ez a „gyönyörködtető” sorrendje ugyancsak azt a hangulatát erősíti ennek a Ki mit tud?- nak, amit a játékossága ad, hogy tudniillik ez a tehetségek játéka, s nem az egymás elleni küzdelem harctere. Talán az első bemutatón igazán kiugró teljesítménynyel még nem találkozhattunk — hogy a játékosokról is essék szó — olyan eredetien új szín nem bukkant még elő a Ki mit tud mostani vásznán, mint amilyenre nem egyre emlékszünk a hajdani vetélkedőkből, de vajon nem volt-e elbűvölő a makói gyógypedagógus Ghy- czy Tamás bűvészmutatványa (micsoda könnyedség a varázslatban), vagy megható a püspökladányi ütősök között a kis dobos, aki mint egy magyar Gavroche, a Nyomorultak halhatatlan gyermekhősére emlékeztetőén, oly hévvel és elszántsággal ütötte hangszerét, a dobot. S ha nem is arattak átütő sikert, de azért derűs pillanatokat bőven szereztek a nézőnek a Killián főiskola négyesének tagjai is, akik egy rendkívül nehéz könnyű műfajban, a paródiában csillogtatták meg humorukat, s ami növeli vállalkozásuk érdemét; a katonaélet humorát. A gitárján bensőségesen muzsikáló pécsi gimnazistát is szívesen hallgatnám máskor is, többet is. Mit hoz majd a folytatás? Lesz-e igazi meglepetése, kellemesre gondolok, ennek a mostani Ki mit tud?-nak? Ki tudja. (Talán Végh Miklós szerkesztő, akinek volt módja előzetesen megismerni minden képernyőre kerülő fiatalt.) Szurkoljunk viszont. hogy maradjon békés, kellemes játéknak továbbra is ez a televíziós verseny, mely azzal is kiválik a tévé konzervprogramjai közül, hogy friss eledel, azaz élő közvetítésben kapjuk. Ezért is ropogósabb falat, mint egyes felvételről sugárzott események, műsorok. Röviden Molnár Margit szívós háziasszony, konyhájában nemcsak finom dolgok főnek, rendre főzi meg hazánk és hovatovább a nagyvilág művészeit, hogy Főzőcskéjében szerepet vállaljanak. Jó ez, célja szerint való? Mármint beleillik egy konyhai tudományokra» oktató műsorba? Nem tudom, mindenesetre érdekes, az volt Der- rickék vendégszereplése is legutóbb, újabb. szenzáció. Bár, isten tudja, én mégis szívesebben láttam őket vasárnap este egy bűntény után szimatolva és nyomozva. A Szülőföldem sorozatban — szerkeszti Major Sándor, lelkesen — Juhász Ferenc találkozott falujával, s vér szerinti övéivel, rokonaival, s szülőanyjával. A barokkosán gazdag képzeletű és nyelvezetű lírikus meglepően egyszerű és természetes módon oldódott fel hajdani gyermekkorának környezetében, bár az anyja és a közte meglévő hétköznapi viszony a látottakból ítélve kevésbé bensőséges, mint az, amely a költő Juhász Ferencet fűzi alkotásaiban a mamához. Isinek szépségét és emberi nagyságát egy teljes könyvben énekelte meg. Mindenesetre jó volt látni azt a természeti világot — Oláh Ká- bor rendezte látványosra a filmet —, amely csaknem húsz éven át vette körül és nevelte a magyar költészet ma egyik legjelentősebb egyéniségét. A munkakörülmények alakítása fontos közérzeti tényező, részeként a munka- védelem is megérdemelt egy Hatvanhatot — szerda este —, amelyben okosan, olykor szenvedélyesen kapott hangot az a felelősség amely egyénre, közösségre hárul az élet védelmében. Egy szoknya, egy nadrág. Flep, a róka, Szupersztár Moképújdonságok A nyári hónapokban az új alkotások mellett több külföldá és magyar film felújítását is tervezi a Mokép. Júniusban mutatják be a mozik Latabár Kálmán remeklését az Egy szoknya, egy nadrág című filmben. A régi nyár című, 1969-ben készült film eddig csak a tv-ben volt látható. Most a hazai mozik is műsorra tűzik Kelleti Márton alkotását, amelynek főszerepét Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán játssza. A szegény Dzsoni és Ájrnika című magyar film Lázár Ervin meséje nyomán készült. A gyermekek között kedvelt mese eddig könyvalakiban és lemezen jelent meg. A külföldi alkotások közül A Flep, a róka is gyermekeknek készült. A természetfilm az állatokkal szembeni előítéletekkel kíván leszámolni. A japán alkotás a rókát az utódgondozás mintaképeként ábrázoltja. Tíz évvel ezelőtt — 1973- ban — volt világpremierje a Jézus Krisztus szupersztár című amerikai filmnek. Június 30-tól a hazai mozikban is látható lesz a Tim Rice és Andrew Lloyd Webber szerzőpáros szövegével és zenéjével világhírűvé vált alkotás. A XVI. századi Japánban két klán közötti harcról szól az öld meg a sogunt! című film. A szerzők akrobatikával fűszerezett — krimit kínálnak a nézőknek. Júniusban, júliusban Békés-tarhosi napok Június 25-én kezdődik a tíz napon át változatos zenei programokat nyújtó Békés-tarhosi napok rendezvénysorozata. A felszabadulás után Tarhoson létrehozott első állami énekiskola hagyományait ápoló — s most hetedízben megrendezendő — zenei napok idei programját a debreceni MÁV filharmonikus zenekar és a Kodály kórus hangversenye nyitja meg. A rendezvénysorozat, amelyben lesz kórustalálkozó filmbemutató és szakmai vita, július 4úg tart. Cseres Tibor Kossuth-díjas író a televízió Tudósklubjának egyik adásában történészek társaságában fejtette ki nézeteit a történelmi tudat és nemzettudat kapcsolatáról, fontosságáról. Munkássága kora ifjúságától összefonódott e problémakörrel. — önnek kiváló tanárai lehettek, akik meghatározták szellemi indíttatását. — Tanáraimmal nem volt szerencsém. Egy-kettőre emlékszem szívesen, ők talán hatást is gyakoroltak életemre, szemléletemre. Az egyik a növénytan tanár volt, természettudós, akit 1919-es szerepe miatt eltávolítottak az egyetemről, így került középiskolába, a másik matematikát, fizikát oktatott, ő ugyanilyen Okok miatt jutott oda. Ez utóbbi Novobáczky Károly, a későbbi Kossuth- díjas tudós, a relativitás elméletének továbbfejlesztője. Tőle a szikár, tárgyszerű gondolkodást tanultam meg néhány esztendeig tartó együttlétünk során. — Ha érzéke volt a matematikához, miért tanácsolta el tőle? — Érettségi előtt néhányad magammal segítettem neki egy tétele kidolgozásában. A Maxwell-féle téregyenletek általánosítása című tanulmányán dolgozott, melynek lényege, hogy minden fizikai testhez egy erőtér tartozik — s ennek intenzitása mérhető. — Mi részletszámításokat végeztünk. Akkor jött rá, hogy én igen intenzíven, éjjel-nappal a számításokban élek, képtelen vagyok kilépni belőle. Később ezért hagytam abba a sakkozást is, mert az éjszakáimat is azzal töltöttem, olyannyira, hogy félő volt, megsínyli az idegrendszerem. — A Hideg napok, a Parázna szobrok, az Én, Kossuth Lajos című regényei mind a magyar történelemből merítettek. Az utóbbi évtizedekben szinte kizárólag regényeket ír, pedig témái valósággal kívánkoznak a drámai műfajokba. — Drámát akkor ír az ember, ha rákényszerül. — Két ízben is volt vidéken, Békéscsabán lapszerkesztő. Ügy gondolom, a vidéki élet jóval izgalmasabb írói alapanyag, mint ameny- nyire íróink élnek vele. önnek mi a véleménye erről? — A Tiszatájban, a Forrásban, az Alföldben a magyar vidéknek nagyon fontos mai jelenségei mutatkoznak meg. Azt hiszem, azok az írók, akik ezekbe a lapokba írnak, igyekeznek teljesíteni azt, amiről ön szól, más kérdés, hogy ha írói és egzisztenciális érvényesülésüket csak az irodalmi centrum biztosítja, akkor előbb-utóbb ott kötnek ki, hiszen a tűz körül melegebb van. Ez nagyon rossz, talán hibás helyzet, de akik így gondolkoznak, bizonyára reálisan mérik fel lehetőségeiket. Azoknak kellene újra és újra felemelni, kiemelni a mai magyar vidéki élet problémáit, akik ott élnek. Legalább addig, amíg ott tudnak élni. Amikor Békéscsabán a koalíciós időkben lapot szerkesztettem, az élénk közélet a politikai küzdelmekben nyilvánult meg. Ez az élénk közélet engem azonban odavezetett, hogy írói kibontakozásom lehetőségei beszűkültek, s levonva a szigorú konzekvenciákat, feljöttem Pestre. — Mit gondol, ha mondjuk a fiatal írók óvó, eligazító mesterekre találnának, jobb lenne a helyzet? — Ez nem ilyen egyszerű. A kezdő író gőgje, amely az öntudattal együtt jelentkezik, számomra olykor nevetséges formában mutatkozik. Magában viseli azt a kockázatot, hogy évtizedek múltán, a már elhullott tehetségekben is rengeteg fiatalkori gőgöt tapasztalunk, aminek pedig már nincs értelme. Ha a gőgneg retrospektive nincs értelme, akkor az a gőg korábban is üres volt. A tehetség belső érzékelése rendkívül szubjektív; a tehetségnek különleges mondanivalója van, különben el se kezdené a pályát. Száz közül nyolctíz bírja az időt úgy, hogy húsz-harminc év múltán is meg tud maradni eredeti törekvése, mondanivalója mellett. Ne mestert találjon hát a fiatal író, hanem világ- szemléletet és műveket példaképül — gondolkodásmódot. — Az élmény, az akkurátus kutatás, a témaanyag vagy a nyitott szem és fül teszi a jó regényt? — írásaimat, regényeimet harmadrészben saját élményeimből eredeztetem, harmadrészben a látott, meghallgatott, kifaggatott életek^ bői (tehát a másik ember életéből), és egyharmad részben írott forrásokból, dokumentumokból. — Sokat ül könyvtárban, levéltárban? — Tíz-tiziennégyezer kötetes könyvtáramban az eljövendő öt-tíz esztendőre tervezett munkámhoz a vonatkozó forrásmunkák nagy részét már összegyűjtöttem. — Munkásságát legalább annyira jellegzetesen keletközév-európainak érzem, mint magyarnak. Egyetért ezzel? — A válaszom; igen! Magam magyarnak tartom, gondolom, minden írásom jellemző a magyar életre, helyzetre, sorsra, ugyanakkor teljesen beágyazódik a kelet- közép-európai történelembe. Ez tudatos tájékozódás eredménye is. Noha sok szomszéd országbeli írót ismerek, nincs köztük olyan, akivel intenzív kapcsolatot alakíthattam volna ki. De elég is, ha a műveiket ismerem — feltéve, hogy ismerhetem). Van például egy cseh költő, akiről nagyon sok jót hallok, a neve Seifert. Egy könyve most jelent meg Prágában, őt egy-két fordításon kívül nem ismerem magyarul, csak a híre alapján érzem úgy, hogy szívesen megismerkednék véle. Több délszláv és román íróval is így vagyok. Szükség lenne egymás jobb megismerésére, hogy jobban megértsük egymást. G. I. A jászkiséri kovácsmester Kövesdi András 60 éve van a szakmában. Eddig közel 80 ezer patkót ütött fel a lovak patájára. Fotó: Tarpai Zoltán V. M.
