Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

1983. MÁJUS 14. Irodalom» művészet Duba Gyula: Összeesküdtem éptetwiyoman össze­esküszünk ... A nagy összeesküvőket aztán kivégzik, a kicsiket meg legorómib ltjaik és megfenyítik. Kuss, mondják nekik, ebből elég legyen!... Egy hónapja én is összeesküdtem. Csepű Ervinnel, a főkönyvelőnkkel, de meg is kap­tam érte a magamét. Szerencsére, m|int kisebb összeesküvőt, nem végeztek ki, csak legorombítottak Kartársam, mondta Pál igazgató kartárs, a hivatali főnököm, meg ne történjen még egyszer, hogy szervezkedik, mert... Izgatottnak látszott Pál igazgató kairtárs, ingerült hangon beszélt velem, szinte kiabált. Megértem őt. Ellene esküdtem össze Csepű Ervinnel, a főkönyvelővel. Mindenki tudta nálunk, hogy Pál igazgató kartárs és Csepű Er­vin elkeseredettt harcot vívnak egymás ellen. Nem tudni, miért — a kívülálló többnyire csak ér­zékelheti az ilyen dolgokat, de nem magyarázhatja — a főköny­velő nem akarta, hogy Pál igazga­tó kartárs legyen az igazgató, az igazgató kartárs meg nem ákarta, hogy Csepű Ervin legyen a fő­könyvelő. Ebből születtek aztán az ellentétek... Külsőre látszólag megértették egymást, az igazgató kartárs úgy szólította Csepűt, hogy Ervinke, a főkönyvelő meg mindig azt mondta, ha fontosat akart mondani: Te Andris, hallot­tad ezt?... Mert Pál igazgató kartársat Andrásnak hívták. Szó­val, külsőre minden a legnagyobb rendiben lett volna, mi mégis tud­tuk, hogy nagyon-nagyon hara­gudhatnak egymásra. Már abból is kitűnt ez a szent nagy harag, hogy a főkönyvelő, ha az igazga­tó kartárs nem volt jelen, mindig így nyilatkozott: Az a nyavalyás girbic!... Egyszer aztán Csepű Ervin nem bírta, hogy csak giribieezze az igazgató kartárs. és összeesküdött ellene — velem. — Samu — kezdte óvatosan, ta­pogatózva — tetszik, neked az igazgató kartárs fizimiskája? Kényes kérdés, nem is feleltem azonnal. Cseleatem. — Neked tetszik, Csepű kar- társ? Ervin efkkoS ibevalMojtta, hogy őneki bizony nem tetszik, és úgy gondolja, eléggé megérett az idő arra hogy összeesküdjünk ellene. — Akarsz összeesküdni, Samu? — kérdezte, és a szeme harciasán csillogott. — Az igazgató kartárs ellen... Meghökkentem. Martinovics ju­tott eszembe és Zách Felicián meg Petur bán. Ám az ember dialek­tikus ellentétek egysége. Miért ne, gondoltam a másik pillanatban, miért ne esküdném össze?! Ki gá­tolhat meg ebben? Azaz valójá­ban, miért is esküdjem össze? Tanácstalanul néztem Csepű Er­vinre. — Gyere, megmagyarázom — biztatott — gyerünk egy borozó­ba! Igazából összeesküdni csak borozóban lehet. Sötét sarokba ültünk — marta- lócdk és összeesküvők kedvelik a homályt, mondta Ervin — és kér­tünk egy liter vörös bort. — Vér­színű legyen! — parancsolta Er­vin a pincérnek. — Hogy miért? — kezdte a ki­képzést. — Elsősorban azért, mert Pál tehetetlen girbic, nem áll a helyzet magaslatán, és minket is odakényszerít, le maga mellé. Pál akadályozza röptűnket, elveszi elő­lünk a fényt, a ragyogást és a prémiumot... Akarsz egy kis fényt? Akarsz. Akarsz levegőt? Akarsz. Nahát. Nincs más mentség össze kell esküdnünk. Erős kételyek közt vergődtem. — De hogyan — haboztam —, hogyan gondolod? Kitűnt, milyen nagy szervező. — Nézd. Samu, rólad az az álta­lános vélemény, hogy mebízható, talpig becsületes ember vagy. Pálnak is ez a véleménye. Min­denütt adnak arra. amit mondasz, a szavadnak súlya van. Állj mel­lém és szilárdan, mint egy tölgy. Győzünk, meglátod! — De a módszer, a taktika? Nemcsak szervező, de nagy stra­téga is. — Jövő héten értekezlet, én is ott leszek, Pál is, meg az anya- vállalattól is jönnek. Itt az al­kalom, megragadjuk, nem habo­zunk. Megmondom nyíltan... rád hivatkozva, hogy te is bizo­nyíthatod, Pál nem alkalmas az igazgatói - tisztségre. Pál gyenge, szűk látókörű ... — Girbic — mondtam, mert he-. vített a vörös bor, és tettekkel is hozzá akartam járulni az össze­esküvéshez. — Igen — helyeselt biztatóan —, jól mondod, girbic ... Egy pillanatra átfutott az agya­mon. hogy Pál igazgató kartárs nekem még semmi rosszat nem tett. Meg is mondtam Ervinnek. — Nem baj — legyintett —, ez nem akadály. Nekem már tett, és neked is tehet bármikor. A nyu­godt jövőd érdekében, kezet rá. .. Belecsaptam a tenyerébe. Le­gyen, ami lesz., én összeeeküszöm. — iBiztosan sikerül ? — Na hallod! Én szervezem! — Majdnem megsértődött. A következő napokiban észrevet­tem, hogy az igazgató kartárs va­lahogy görbe szemmel néz rám. Ilyesmit azonnal észrevesz az em­ber. Ha az igazgatója görbe szem­mel nézi: váratlanul viszketni kezd a háta közepe, bizsereg a térde, és a homlokából mintha lefutna a vér. Kényelmetlen érzés, izegni-mozogni kell. — Szóljon, akinek nem tetszem! — ilyeneket mondott az igazgató kartárs, és egyenesen rám nézett. — Ne hallgasson, mint a tetű a var alatt! Hiszen Ervin még el sem kezd­te a műveleteket! Árulás történt volna? — tűnődtem. — Vannak még gálád szószátyá­rok. de kitekerjük a nyakukat, ugye Ervinke? — De ki ám, Andris — helye­selt a szövetségesem —, ki bizony, mint a kölyökikutyáét. Meg se nyekken... Ej, Ervin, de nagy taktikus vagy, gondoltam elismeréssel, de tudsz viselkedni. A legnagyobb veszélyben sem veszted el a fe­jed! Kévést dolgoztam az értekezlet napján. Gondolataim ott kószál­tak az igazgató kartárs párnázott ajtaja mögött. Ervin most vívja harcát — gyötrődtem —. hadako­zik, mint egy népi hős a sárkány­nyal, elszántan és elkeseredetten. S én segítem, nem vagyok ott, de adott szavam erkölcsi támasza a harcban. Végre kijött Ervin. Sápadt és ijedt. — Na, sikerült? — kérdeztem izgatottan. — Megbukott? — Nem sikerült — súgta fojtot­tam — Menekülj, nem ismerlek, sose láttalák! Nem vagyok Ervin! Ernő vagyok! Ejnye, ez meg mi? Nem értet­tem az egészet. De már jött is Pál igazgató kairtárs. Jött veresen és mérgesen. — Kartánsam — mondta hide­gen, fagyok tűjét éreztem a hang­jában —. non tetszem magának? Magának nem vagyok jó? Hallja, maga! — De én... de nem — hebeg­tem —, ez nem így volt... — Neked az igazgató kartárs girbic, Samu? — méltatlankodott Ervin is. — Hogy mondhattál ilyet, mondd? Árulás, gálád cselszövésbe estél, rikoltozta egy hang a lelkemben. — De hiszen, te, Ervin... hi­szen te mondtad, hogy... — nyögtem szorongatott helyzetem­ben. — Mit én... mit mondhattam én, jé, te azt a borozgatást gon­dolod. csak nem vetted komo­lyan, Samu? Ej, gondolkozz csak, milyen nap volt akkor! Hát nem április elseje? Haiháha ... hihi­hi ... beugrottá), Samu, alapo­san ... Teli torokkal haihotázott, hogy játod, Andris, ilyen ez a Samu! Naív gyeséit! alóban április elseje volt. Ez az Ervin, így beugratott nahát! Egy pillanatra az igazgató kartárs is elmosolyo­dott, mint amikor egy szfinx kőarca fel­derül, aztán hozzám fordult, és keményen ropogtatta a szavakat. — Kartárs, máskor jobban nézze meg a naptárt, ajánlom... Gyere, Ervinke, megiszunk két deci vö­rös bort valahol! — Megyek, Andris, megyek szí­vesen ! Haragszik rám az igazgató kar­társ. látom. Nem is köszönt, ami­kor elmentek borozni. Csak nem összeesküdni mennek, gondoltam szomorúan. Romvári János: Bej éléj ordulás Tornai József: 16 időket, jó szerelmeket Mikor már nagyon magamra csukódtam, emlékszel? megfogtad a kezem este az erdei úton. Beteg voltál, csak így találtál kapcsolatra a város és a vadon éjszakái közt. Ismerem a kezed, mégis újnak, teremtőnek éreztem akkor: mintha már nem állnék úgy, mint a kibotozott kutya a dombon nyöszörögve, mancsát rágcsálva Szorítottad, összeolvasztottad kezemet a tiéddel, így búcsúztak ujjaink s kívántak köznapiam jó időket, jó szerelmeket. Tóth Éva: Korall Tengerrel alszom el tengerrel ébredek tengeri éjjelek tengeri reggelek habjai zajlanak partjai kéklenek tündöklő kék egek jelhői jénylenek Boldog vagyok nagyon vagyok boldogtalan magam vagyok szabad fogoly vagyok magam arcom a tengeri nap fényében ragyog hajam a tengeri szélviharban lobog Már test vagyok csupán mint majd leszek tetem tengernek zúgása koporsó födelem tengernek mélységét nem nézi már szemem fehér csontvázamon korallerdő terem valami holdkóros diákkal hozott össze a menetrend. Innen már el lehetett indulni. Pusztai Feri egyre jobban belelen­dült, mesélt, mesélt, eleinte az hitte, valami képtelen történetek­kel elkápráztatja a lányt, de ha­marosan rádöbbent, ez a kalauz- nő nemcsak szép, de szellemes is, mert akárhogy erőlködött, a lány egy elegáns mozdulattal megfrics­kázta mondókéit, és a szerep, amelyet játszott, egyre jobban el­nehezedett.. De nem tágított, mert érezte, ez a játék nem untatja, inkább szórakoztatja a lányt. Kö­zös kalanddá vált számukra ez a diskurzus. A lány egyre felsza­badultabban figyelte a fiú eről­ködését, bűvészkedését, játékát a szavakkal, ötleteinek áradását, míg végül boldogan felsóhajtott. ' — Istenem, nyolc hónapja nem beszéltem ennyit. Pedig a beszé­det, a mosolyt, ha nem gyakorol­juk, el is lehet felejteni. Ekkor kilépett a főnök az iro­dából, indulni, kellett újra. Kata­lin, mert elekor már bemutatko­zott, kedélyesen kezet nyújtott: — Igen, Kati vagyok, de jobban sze­retem, ha Katalinnak szólítanak. Pusztai Feri boldogan ízlelgette a nevet, de hallgatott, mert félt. hogy gondolatai kiülnek az arcá­ra és elárulják, A reménykedés és elszántság mondtatta vele: — De mégis mikor láthatom újra? — Minden nap a 49-esen já­rok ... — De én még ma látni szeret­ném. Mikor végez? — türelmet­lenkedett Feri. és bocsánatkérően hozzátette: — Tudja, még ma éj­jel meg kell írnom a dolgozatot. S ha nem segít. — No nem baj. segítek. Várjon meg itt ma délután négykor. Pusztai hazarohant. A szobatár­sai látták, valami felkavarhatta, mert elkezdte számolni gondosan összegyűjtött forintjait, öltözni kezdett, szépítkezett, .sőt Bogdánt, a híres spórolós matematikust, a jónevű házi uzsorást is felkereste, izgatottan pénzt követelt, kunye- rált tőle. Az összekuporgatott kis vagyonnal elindult hát a végállo­másra. Megpillantotta Katalint, ahogy kilépett frissen, üdén a remiz ka­puján. A fiú csak állt és döbben­ten nézte. Egy ápolt, szén vonzó fiatal nő lépdelt a köveken köny- nyű nyári ruháiban. Haja megliib- bent a szélben, ahogy szaporázta lépteit. Feri szólni próbált, de hang nem jött ki a torkán. Elin­dultak hát a város belseje felé, egy pillantást vetettek a bezárt Sangiháj-bár üres, .kopott portál­jára, még néhány lépés, és lené­zett rájuk a Kollégium. Ez vala­hogy kisegítette Pusztai Ferit és szóra bírta. Mesélt Fülep tanár úr művészettörténet-óráiról, ahol az öreg bölcs a képek, színék titkait úgy bontotta ki, mintha élete rej­telmeit tárná fel. Dehogy kérte ő a Füttyös elemzését, dehát erről most hallgatni kellett. A lányt ér­dekelte a téma. s Feri egyre job­ban belelendült az elbeszélésibe. Csatangoltak, csapongva diskurál- tak, járták a várost, élvezték a társalgást, alig vették észre, s már a Rákóczi úton bandukoltak. Az Uránia mozi előtt sokan álltak. Feri két páholyjegyet vett. Meg se kérdezték, mit játszik a mozi, sejteni lehetett, hogy jó film megy. Elkezdődött a híradó, beszámo­ló a tervjelentésekről, sztahano­vista hőstettekről, nótázó, hejehu- jázó parasztok a cséplőgép mellől felvirágozott kocsikon vitték a gabonát a begyűjtő helyre. Aztán a íutballsikerekről néhány kocka következett, máris elkezdődött a nagyfilm. A rendező neve bizal­mat keltett. Vitorio de Sica. Fiúk a rács mögött — hirdette a főcím. S máris elkezdődött a tör­ténet. A fiatalkorúak börtönében játszódó komor, szürke, fájdal­mas hangulatok kezdték eltörölni arcukról egy sugaras őszi nap szí­neit. Feri érdeklődéssel nézte a játékot, csak Katalin, lett egyre nyugtalanabb, izgatottabb. S egy pillanatban, amikor a börtönőrök elkezdték verni a filmbeli fiatalo­kat, egyre ijesztőbben zokogni kezdett. Olyan érövéi tört fel be­lőle a zokogás, hogy szánté pánik tört ki a nézőtéren. Pusztai Feri ámuldozott és megdöbbent. Kiro­hantak az előtérbe, s széket kerí­tett. és leültette a reszkető, szinte féláj ült lányt. Lassan, sokára tért csak magá­hoz, félóra is eltelt, mire kilép­tek a levegőre. Katalin szembe­fordult a fiúval. A fiú megrémült, mert a lány minden átment nél­kül tegezni kezdte. — Hallgass meg és aztán vál­junk el örökre... Ez a film kel­lett ahhoz, hogy elmondhassam ... Az a pofon engem sebzett meg. Én kaptam, én, én. Mert tudd meg, nem lány vagyok, asszony. Magányos asszony. Egy nyomorult, elhagyott fiatalasszony. A férjem Pálffy tábornok szárnysegédje volt. Őrnagy. Amikor a táborno­kot letartóztatták, őt is elvitték. Én is egyetemista voltam. Most már csak kalauznő. Mindennap fi­gyellek benneteket, hiszen én is a Múzeum körútra jártam, csak én a természettudományi kar hallga­tója voltam. Iszonyú. Mindennap ott megyek el az épület előtt, s nem tudok arya nézni. Láttam az első pilanatban, hogy filosz vagy. Megvallom, jólesett még a hence­gésedet is hallgatni. Nyolc hónap­ija nem tudok senkivel sem be­szélni, nem merek megszólalni. Azt hittem, te leszel az, aki ezt a belső csöndet feltöri bennem. Ez nem sikerült. Még a véletlen is el­lenem esküszik ... Ne próbálj vi­gasztalni, ne szólalj meg, még csak közöd se legyen a sorsom­hoz ... Az én férjem az első had­osztály tisztje volt 1945-ben. Ami­kor Pápán átmentek Ausztria felé, a Vörös Hadsereg oldalán, akkor ismerteim meg. Kislány voltam még, gimnazista. Visszajött értem. Tudom, most is így lesz... Ahogy ezt kimondta, egy léleg­zőre. láthatóan megkönnyebbült. Csak könnyei folytak hangtalanul. A légzésén látszott, hogy ez már a belső felszabadulás. A lélek nyeresége __ P usztai Feri ballagott szótla­nul, megrendültén mellette. Csak nagysokára mert néhány kérdést megkockáztatni. Nem Katalint, önmagát kellett legyőznie, hogy szólni merjen. Tétován és bor- zongva, a hűvösödé éjszakától és a rátörő kérdésektől. Gyalog mentek haza Buda felé. Hazáig kísérte Katalint, a fiatal- asszonyt. Elbúcsúztak. Tekintetük találkozott, s aztán a varázslat véget ért. Ahgy a Nagyboldogaszony útra ért, a hold vezette lépteit. Csend volt, egy lélek sem járt az ut­cán. Ügy érezte, egyedül ő vi­gyáz most érre a városra, a vi­lágra. Valami furcsa felelősségmá­mor rohant, rá. Nagy belső fogad­kozással nézett le a térre a Kol­légium lépcsőjéről és figyelt, ön­magára. Nem akaródzott haza­menni. belépni az épületbe. Mint­ha' hívta volna vissza a város, azt képzetté, valamit ezen az éj­szakán a hosszú úton elveszített. Nem tudta akikor, mit.. Csak jóval később sejtette meg: a gya­nútlan, felhőtlen ifjúságot.. . összeállítóit»: Kékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom