Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
Garai Gábor: Halvány hússzínű virág Add vissza szememnek a gyönyörködés kegyelmét, rügyekkel záporozó tavasz: hadd nézzem újra a felhők röptét aZ égen, magam is szállni vágyó, hadd nézzem a bizseregve sarjadó füveket, az ágaskodva kapaszkodó fákat, a fénytől föl sugárzó emberarcok testvér-bolygóit a mélyet lélegző ligetekben: hátid nézzem a jövendőt - ezt a beláthatatlan földrészt - még egyszer gyermeki bizalommal: add vissza szememnek, a gyönyörködés kegyelmét, szivemnek szabadságát, mert összemosódtak bennem az évszakok már, szomorúság hályoga lepte be mindet egyforma-szürkén; de ha mégoly lehetetlen, most reménnyel kell élnem, nem megadással - most a nap se néz vissza a magát megadóra -, most reménnyel kelt élnem, nincs kibúvóm, megsokszorozzak önmagukat a sejtek, születőben van fiamnak fia-lánya, akiben én is megnégyszereződöm, vagy egynegyedrészt'leszek, csak jelen, mindegy, itt van születőben, s berobban, kinyilik, mint a magnóliabokrók halvány, bússzjnü tavaszi virága. Huh István: Ez a hazám Ez a hazám Ez a kert ez a ház Ez a város ez a Tabán Ez az utca Ez a fölgyes Ez a puszta Ez a hegy ez a dombos Ez a tölgyes Ez a lombos Ez a hazám E.z a hazám Ez a rózsás . Nefelejcses A rozs táblás A szántásos A knnságos a jásgságos Ez a kertes Ez a napos ez a fényes Ez a széles Ez a tágas Csillag-nap-gyönyörűséges Hazám Ez a világ-mindenséges Ez a hazám Sziics Imre: Kövek között fű Kövek, között fii Zöld szikra párt üt és sugárzó csönd ben sarkcsillag ébred< :s mocorog a föld nesgez az' éjmadár ha megriasztod a hold sarlójára sebesen z -isszaszáll megújul a föld kisimul a ránca ide hangzik a fák vállra pogtatása kövek, között fii zöld szikra párt ütés sugárzó csöndben fürgegyik szívverés Nagy Lajos: PINCENAPLO mmammmmmmmmmammmm (Részletek) ■■■■■■■ Január 13, szombat Egész éjjel* robbanásokat hallottunk. Feleségem is. Ő nem aludt semmit. Én nyugodtan aludtam, ha egy-egy percre fölébredtem, akkor én is hallottam a harci zajt, de csakhamar aludtam tovább. Úgy gondolom, hogy ha belénk vág a bomba, akkor legföljebb nem ébredünk fel, ez az egész. Nem rossz halál. Nem érez az ember fájdalmat. Van is benne valami vonzó. Egyszer úgyis meg kell halni, és csak kevés embernek jut az a jó sors, hogy könnyen hal meg. Betegségben meghalni, az is kínhalál. Lefekvéskor gyakran gondolkozom a halálról. Elképzelem, hogy a házunk felett magasan száll a gép, a derék katona megoldja a bombát, az zuhan le, egyenesen felénk, és most... most vág belénk! Most semmisülünk meg mindannyian, mintha az ég szakadna ránk, mintha a föld nyílna meg alattunk. Voltunk, szét- zúzódumk, nem vagyunk. Egy unalmas, buta ponyvaregény végén, az utolsó mondat után, a pont. Ma egész délelőtt pokoli a bombázás. Folytonos repülőzúgás és robbanás. A házunkba is belecsapott már megint a bomba. A tető egy részét elpusztította. Ezt még külön is a német barátainknak köszönhetjük. mert nyomorult szerkezeteikkel ide álltak be az utcánkba, itt a kapunk elé. Meg kellene minden németet ölni. És ezek itt körülöttem örülnek nekik, szeretik, becézik őket. A szomszéd házba is becsapott egy bomba, és a felét elpusztította. A közeli tűzőr- ségen két tűzoltó meghalt. Az őrszobában ültek, a légnyomás a falhoz vágta őket úgy, hogy szétlocs- csant a fejük. Az asszonyok itt sürögnek-forog- nak a tűzhely körül. Amikor zúgás hallatszik, futnak ki a folyosóra. Mintha ott jobb lenne. Tegnap este azt beszélték, hogy az udvarra lehallatszik az oroszok megaionotn mondott felhívása. Egész szavakat hallottak, de az egész beszédet nem értették. Nem tanácsos fölmenni a lépcsőházba, mégis fölmentem. Unom, Citálom a pincét. A kapu alatt a belső'csapódó ajtókat dróttal kötözték össze, védekeznek az idegenek ellen. Kinéztem a kapun. Az utcán német katonják szorgalma- toskodnak, mint a hangyák. Hideg van, és ők felsőkabát nélkül dolgoznak autóik körül, az egyik meg éppen fekete ingben és fedetlen fővel, a barom. Egy riadt nő futott be a kapu alá. — Nagyon megijedtem — mondja. Hamarosan zúgás, robbanás, menekülnek a pincébe. Az imént a . házunkat néztem meg az utcáról. Sérült, de csak kissé. A szomszéd ház félig rom. Egész Budapest rom lehet. Az ablakok, tetők, falak, ablakfák mindmind sérültek lehetnek. Alig lehet itt írni. Most egy kis fülkébe húzódtam, és egy pici mécses világánál firkálok. Megint nem látom a saját betűimet. Szerintem ez a fülke a legbiztonságosabb hely az egész pincében. E.-nén dúl a hatalmi téboly. A harci zaj elcsitult. Ez a szörnyű! Csak semmi szünet. Iszonyat, mert nem lehet tovább elviselni ezt az állapotot. Tegnap, tőlünk nem messze lévő, abba a házba vágott egy akna, amelyben G.-né lakik. Nem tudom, él-e még? Megvan-e még a lakása? Január 18, csütörtök Tegnap este nagy volt az izgalom a pincében. Az oroszokról azt tudták, hogy százötven lépésnyire, a közeli téren vannak. Az izgalmat már a két falbontó német katona elindította. Este kártyáztam sokáig. Az volt a véleményem, hogy fönt kellene aludni a lakásban. Mert talán harc. lövöldözés színterévé válik a pince. Addig tanakodtunk azonban a feleségemmel, amíg végre mégiscsak lenn maradtunk. Éjjel tizenegy óra tájban a németek a tér felől érkezve, átvonultak a pincéken, a feltört falakon át. A műhelybe érkeztek, onnan mentek tovább. én nem láttam őket, mert már az. óvóhelyen az ágyban feküdtem. Lehettek vagy húszán, azt mondták. Éj jel fölkeltem, kimentem a vécére. Onnan meg lehetett állapítani. hogy a szélcsend teljes, nincs ágyúzás, nincs lövöldözés. Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az. oilQSjgok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg először,, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre és újságolta: — Itt vannak az oroszok! — Egy férfi kételkedett ebben: — Honnan tudja? — M.-né felelt: — Láttam orosz katonákat. — Hol? — Itt az utcában. — A férfi még mindig kételkedett: — Milyenek voltak? — M.-né leírta a ruhájukat. Aztán észbekapott: — De mit is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek. — A férfi nagy nehezen: — Csakugyan itt vannak. Sietve felöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé. Négy orosz katona futott el a házunk előtt a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük őket. Aki elöl szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban. örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár. Pedig szép lett volna. No, de mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége vajon? Kell, hogy vége legyen; az eddig volt, ezer éve tartó világnak. Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik. Hogy hogyan? Mindjárt itt a példa. A pincénkbe új lakó érkezett három nap előtt. Eddig jó- formán észre sem vettük. Valahol rommá lett a lakása, s a mi házunk befogadta. Csendes, visszavonult úriembernek látszott. Most megszólalt, és a körülötte állóknak ezt mondta: — Tegnap a németek nem munícióért mentek, hanem továbbvonultak, át Budára, majd nyugatra. ■ A két falbontó közül az egyik ezt mondta: Mi most elmegyünk, de még vissza fogunk jönni! És amilyen legények, én ezt el is hiszem nekik. Az óvóhely hangulata különben csodálatos. Az a néhány zsitjó, aki a pincében rejtőzött és az egy-két jóravaló ember, tétován jár fel és alá. gyáván hallgat. Félénkek, előzékenyek, türelmesek. Az ellenforradalmárok azonban gátlás nélkül mondják kr lesújtó véleményüket arról, ami történt, mindenről, amit észlelnek. Megkezdték a gúnyos kritikát. Tudnak és mernek fölényeskedni. Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át. Összeállította: Rekasy Ildikó Oldalpárunkat Gangócs Gábor rajzaival illusztráltuk. Vztán érkezett egy rövid, pár os levélke. Elolvasta a lány; kellett ülnie attól, ami benne t: „Kedves Rita! Megsebesül- n. Amputálták a lábam. Írd g, hogy vállalsz-e így, vagy ■njek az elfekvőbe?” Egész nap tanakodott az any- ral, este írt a férfinak. A leben arról beszélt, hogy megérti yzetét, mélységesen együttérez e, ám a körülmények jelenleállása szerint ugyebár ... Még •szer át kell gondolni a helyet, már csak azért is, mert a ;n körülmények között az ál1 köteles róla gondoskodni. léhány nap múlva a férfi fele- e is kapott egy ugyanolyan talmú levelet, mint a lány. dintha bomba csapott volna be akásba. Az asszony még aznap 2 megírta a válaszlevelet, ädvesem! Mélységesen együtt- ek veled. Ügy látszik, mégis- k az van megírva a sors köny- le, hogy együtt morzsoljuk le ralévő napjainkat. Hogy is dezheted, hogy vállallak-e! : írd meg, hová menjek ér- !” átélt néhány nap. És csodák dájára ... Egy autó állt meg :apu előtt. És az a férfi szállt belőle, akiről eddig is mesél- k. Ép és egészséges volt. Meg- t mindkét lába. Kitüntetés logott a mellén. eesett azoknak az álla, akik udvaron voltak. Odament hoz- a házmester és azt mondta:- Iván Nyikolajevics, a leve- alapján azt hittük, hogy... — Lehet, hogy nem volt túlságosan tisztességes eljárás tőlem, de az élet megtanított egykét dologra ott a fronton, arra kényszerített, hogy elgondolkozzak. Eszembe jutott, hogy meg is halhatok, de a nagyobb baj az lenne, ha megnyomorodnék, ha elveszíteném kezem, lábam ... Akkor mi lenne velem? Elhatároztam, hogy megírom ezt a két levelet, és nem bántam meg, hogy így tettem. Most már tudom, hogy melyik az igazi. A házmester azt mondta: — Hát, hogy úgy'mondjam, nem volt túlságosan sportszerű a maga részéről, de ha már így alakult, mit lehet tenni. A férfi fölment a régi lakásába. Hogy mi történt, nem lehet tudni, csak az biztos, hogy a fia még aznap este fölment az apja bőröndjéért, apró holmijaiért a fölöttük lévő emeletre. Néhány nap múlva a férfi kimagyarázkodott Ritánál. A lányt túlságosan nem is keserítette el, hogy otthagyták; amíg a férfi a ifronton volt, íVjmáncot kezdett egy ifjú emberrel. Így oldódott meg ez a drámának induló konfliktus; mindenki jól járt, nem volt, aki utoljára, máson nevetett volna. Mindenki egyszerre mosolygott. (1940) Bratka László fordítása
