Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-08 / 82. szám
1983. ÁPRILIS 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Sok mindent elhallgattak a panaszosok fl téesz csak méltányosságból fizethet a bátorszőlöi nyugdíjasoknak Volt, aki jogtalanul adta bérbe szülője egykori háztáji földjét ' ——M Idestova tíz esztendeje nyugdíjas tagjainak bérbe adva hasznosította Homokon, a Bátorszőlőben lévő, nagy- üzemileg gazdaságosan nem művelhető zártkertjeinek egy részét a cibakházi Vörös Csillag Termelőszövetkezet. A III. számú út 28. szám alatt lakó nyugdíjas házaspár, Gere János és felesége is egy ilyen, leginkább nadrágszíj- parcellának nevezhető, keskeny földdarabot bérel. Azaz: csak bérelt, mert, ahogy az idős gazda elmondta, tavaly télen, valamikor karácsony tálán, rossz hír jutott el a bátorszőlői öregekhez: ne számítsanak tovább a földre, 1983-ban már nem szándékozik azt bérbe adni a szövetkezet. Költöttek rá, mert úgy gondolták... — Mit tehetünk? — tárta szét a karját az idős ember. — A téeszé a föld, azt tesz vele, amit jónak lát. Azt azért mégse tartom helyes eljárásnak, hogy akkor üzennek, amikor már rendbetet- tük a kertet. Még ősszel fel- szántattam, ötszáz forintomba került. Egy másik „Adyt” elköltöttem vegyszerre, hogy kiirtsam a tarackot, és lucernát vethessek. Az ám, a lucernamag is belekerült vagy hatszáz forintba! Már szépen zöldéi a here, amit ősszel telepítettem. Évente 450 forint bért fizettünk a termelőszövetkezetnek az 1500 néevzet- méter föld használatáért. Nyolc-tíz mázsa kukorica megtermett rajta. A feleségem meg az én nyugdíjam nincs havi háromezer forint, ezért tartunk most is három anyadisznót, és évről évre tíz hízóra szerződünk. A Bátorszőlő III. számú út 24. szám alatt élő, és ugyancsak a Vörös Csillag földdarabját bérlő özvegy Balogh Jánosné lánya fogalmazott a szomszédok nevében egy levelet a téesznek. Kérték, hogy ha már annyit költöttek a földre, legalább még ebben az évben hadd kapják meg haszonbérbe. Idén február 23—i keltezéssel kapott írásban, hivatalos választ minden bérlő: „A termelőszövetkezet vezetőségéhez beadott kérelmükre értesítjük a T. címet, hogy 1983. évben szántó művelésű ingatlant nem kívánunk haszonbérbe adni. Vezetőségünk állásfoglalása az, hogy a korábban úgynevezett „haszonbéres” szétszórt területeket adja háztáji művelésbe. Megjegyezzük azt is. hogy a haszonbérleti szerződésük csupán egy gazdasági évre szólt, így nem volt indokolt az említett műveletek elvégzése.” — Honnan gondoltuk volna 7- sopánkodott Baloghné —, hogy’ ebben az évben már nem fogják bérbe adni a kerteket? Hiszen ha idejében szólnak! Nem december utolján! Akkor temettem el szegény uramat, aki még ősszel felszántatott félezer forintért. Huszonöt forintos órabérért dolgozó napszámosokkal szóratott szét a bérelt földön háromszáz mázsa trágyát. Most meg csak úgy kiadják háztájinak! Olyan tagoknak, akik eddig egy kapavágást se tettek itt! „Kártérítsen” a téesz! Igaz, az sem lesz megoldás! Nekem például,, amíg az özvegyi nyugdíjat nem folyósítják, csak a hízóeladásból van jövedelmem. « A Gere János és özvegy Baloghné bérelt földjét követő parcellát á III. számú út 25. szám alatt lakó Györkesz István és felesége béreli. Ök nem a téesztől — mondták el a szomszédok —, hanem a határos településen élő Oláh Józsefnéíól. Jártam Oláhné kungyalui tanyáján is. A gazdaasszony méltatlankodott; — Hallottam, hogy Györ- keszéket is felszólította a téesz, dehát ők tőlem bérelik azt a kertet. A hét éve elhalt édesanyámról maradt rám. Évek óta beteg, járó- képtelen a férjem, nem járhatok el mellőle Cibakházára kertészkedni. És jól is jön az az évi 1200 forint, amit a nyolcszáz négyszögölért minden évben fizetnek Györ- keszék. Nem találtam odahaza Bátorszőlőben Györkesz Istvánt. Betegágyban fekvő feleségétől tudtam meg, hogy mindkettőjüknek megromlott az egészségi állapota, így a Pesten élő lányuk jobbnak látta idős apját felvinni a fővárosba, kórházba. Ágyban fekve panaszkodott Györ- keszné: — Takarmányt termeltünk mi is azon a nyolcszáz kvad- ráton. A három hízónak. Egyet a íányoméknak, egyet a fiaméknak, egyet meg magunknak neveltünk. Tudja, a disznóvágás, a disznótor az kell. összehozza minden évben a családot. No és persze konyhára valót is ültettünk, ezt, azt. Az uram 1800 forint nyugdíjából nem nagyon telik arra, hogy a piacon vásároljunk zöldségfélét. Meg aztán nekünk, öregeknek, messzire van ide a zöldségbolt is, a takarmánybolt is. Ezért jó, hogy itt van a szomszédban ez a darab bérelhető föld. Nem is hagynám én annyiban a téesz levelét! Utánajárnék a dolgoknak, ha nem lennék ágyhoz kötve! Felvállaltam, hogy az öregek panaszával felkeresem a cibakházi Vörös Csillag Tsz vezetőit. Miután előadtam a Bátorszőlőben látottakat- hallottakat, meglepő dolgokat mondott és mutatott Pintér Sándor termelési elnökhelyettes. — Mindig az volt vezetőségünk álláspontja, hogy azokat a zártkerteket, amelyekre a tavaszi hatósági határszemléig háztáji területként nem tart igényt senki, kiadjuk haszonbérbe. A bátorszőlői nyugdíjasokkal kötött haszonbérleti szerződéseink is ezért szólnak mindig június 1-től szeptember 30-ig Mert ahogy azt az említett és idézett februári levelünkben is olvashatta, mindig csak egy gazdasági évre kötöttük meg a bérleti szerződéseket. II papír és az aláírás beszél Miközben folytatta, máris rakta elém az elnökhelyettes a Geréekkel és Baloghékkal, a kertek 1982. évi használatára kötött megállapodásokat. — Természetesen amikor a határszemléket megelőzően, a háztájiként történő hasznosítás lehetőségeiről tájékozódtunk, mindig először a földeket korábban már bérlő nyugdíjasokat kérdeztük meg. Itt van Geréék és Ba- loghék 1982. április 15-én kelt nyilatkozata, mindkettőt Gere János írta alá. A stencilezett nyomtatványokon ez áll; „Alulírott kijelentem, hogy a külterületi, illetve zártkerti haszonbérben használt földet nem kívánom háztáji területként művelni.” — Persze, hogy nem — érvelt tovább Pintér Sándor —, mert akkor a korábban bérelt, de ezentúl ingyenesen juttatott kert területével csökkenne az egyébként járó háztájijuk. Azt ugye elfelejtették megemlíteni a panaszosok, hogy nem csupán a bérelt földről jutnak takarmányfélékhez, hanem a nyugdíjas tagként nekik is járó háztáji területről is? A bérelt föld plusz lehetőség, és ahogy mondták, közel volt és olcsó. Négyszögölenként egy forintot fizettek a használatáért! Ami pedig a késői fölszólítást illeti: miért kellene egyáltalán bárkit is felszólítanunk, értesítenünk? A haszonbérleti szerződések, olvashatja, minden szeptemberben lejártak. Olvastam valóban. És elgondolkodtam: íme, ez az a tipikus eset, amikor az aláírás, a papír beszél, még akkor is, ha az történetesen egy formálissá vált haszon- bérleti szerződés. Mert nem kétséges, hogy az esztendők során gyakorlattá vált meg- megújítás révén formális lett a megállapodás, és a következő évi bérbeadás biztos reményében invesztáltak a kertekbe őszről őszre a bérlők. De hát ugyan mire is lenne hasznosítható mindössze négy hónap alatt —mi több, éppen nyár elejétől nyár végéig — egy előzőleg meg nem művelt, tápanyaggal el nem látott, idejében be nem vetett föld? Vajon ha a Vörös Csillag Tsz nem alapozná meg már előző őszszel a következő évet, tartozhatna a megye jól gazdálkodó szövetkezetei közé? Csak mert idős emberekről van szó Amikor azzal is előhozakodtam, hogy értesülésem szerint Györkeszéknek semmiféle szerződésük nincs a téesszel, tehát nem járhat le, dr. Bessenyei Zoltán általános elnökhelyettes vétte át a szót. És a tőle hallottak után kiszaladt a számon: nem igaz, hogy milyen emberek vannak! — A Györkesz István által Oláh Józsefnétól bérelt föl>det valamikor a kungyalui asszony édesanyjának háztájiként mérte ki a téesz. Az ő* halála utón miért örökölte volna a lánya a használatát? Azt á kertet mi úgy tartottuk nyilván, mint amelyikre se háztájiként nem tart igényt, se bérbe venni nem akarta senki. Oláhné ezek szerint éveken át kihasználta Györkeszék jóhiszeműségét, és olyan föld bérbe adásával jutott évi 1200 forint jövedelemhez, ami nem is az övé, hanem a téesz tulajdona. Ráadásul az idős házaspár is ráfizetett, mert annak a 800 négyszögölnek a használatáért a szövetkezetnek csak 800 forintot kellett volna fizetnie. Visszafelé „sült el” tehát az őszintének semmiképpen nem mondható panaszkodás. A befektetések megtérítése, vagy a haszonbérlet még egy esztendőre szóló meghosz- szabbítása érdekében — a lejárt szerződések, a háztáji földként történő hasznosításról lemondó nyilatkozatok láttán — nem kelhettem tovább a bátorszőlői panaszolok védelmére. Dr. Bessenyei Zoltántól azonban megtudtam, hogy tulajdonképpen mégis nyitott kapukat döngettem: — Szövetkezetünk elnöke úgy határozott, hogy méltányosságból, csak azért, mert kevés jövedelmű, évtizedekig a téeszünkben dolgozó idős emberekről van szó, megtérítjük a három panaszos kiadásait. Természetesen csak azt, amit a háztáji bizottságnak műtrágyáról, vetőmagról szóló számlákkal, vagy a bérmunkában végeztetett talajművelést. szervestrágyázást tanúsító szomszédokkal igazolni tudnak. A haszonbérlet meghosszabbítására már semmiképpeo nincs mód, hiszen a vezetőség határozatot hozott a kertek háztáji művelésére. Az ésszerűbb föld- használat megvalósítása diktálta ezt az intézkedésünket, mert a korábban bérbe adott kerteknek megfelelő területet felszabadíthatunk így a nagyüzemi termelés céljára. Temesközy Ferenc % Lovas nemzet—lovak nélkül? 1983 jeles éve a magyar lótenyésztésnek. Száz esztendős múltra tekinthetnek vissza Magyarországon az ügetőversenyek, egyszersmind ötven éves az idén a budapesti ügetőpálya. Ebből az alkalomból jelenik meg dr. Fehér Dezső, a Magyar Lóverseny Vállalat igazgatójának és Török Imre régi újságíró, a hazai lósport egyik legnevesebb szakértőjének . közös műve „Száz éves a magyar ügetőversenyzés” címmel. Jubileumi nemzetközi versenynapot is terveznek, hogy az 1933-ban épült ügetőpálya fél évszázados fennállását is méltón meg tudják ünnepelni. Miért e felhajtás? — kérdezhetné valaki. Az még rendjén való, hogy sokan szeretik nálunk a lovassportot. De a szépségen túl van-e valami mérhető haszna ennek a szenvedélynek? Nos, „Lovakrul” című, híres könyvecskéjében már Széchenyi István megállapítja: „Én a futtatásnál nem tudóik jobb és igazságosabb módot, sok ló közül a legjobbikát kiesmerni. Én tehát a nyereséget teszem ki ingerül és jutalomul a lótenyésztők iparkodásának”. Köztudomású, hogy Széchenyi — angliai utazásai és tapasztalatai nyomán — vezette be, honosította meg hazánkban a lóversenyt, s korántsem csak puszta szórakozás kedvéért. Nem: éppen „a ló állapot jának” megjavítása céljából Kell-e még a lő? De vajon kell-e még a ló? . — kérdezhetné egy másik laikus, aki oly sokszor hallotta, olvasta már, hogy felesleges, hiszen gépesített az egész mezőgazdaság. Valóban úgy vélekedtünk valamikor, hogy a gépek csaknem kiszorítják majd ezeket az igásál latokat. S nem ok nélkül hivatkoztunk még 1960 körül arra, hogy a 124 ezer négylábú eltartása, takarmányozása óriási mezőgazdasági területeket igényel, holott e hatalmas térséget hasznosabb célra, élelmiszertermelésre lehetne felhasználni. Ezenkívül — ne fakuljanak az emlékeink! — valamikor még a mező- gazdaság szocialista átszervezésének időszakában az egyéni paraszt függetlenségének jelképe volt a ló. Ha ugyanis lova volt, akkor — igaz, keményen dolgozva — maga szánthatott, vethetett és a terményt is haza tudta a mezőről szállítani. De hová lettek már azok a régi idők? Hányán ragaszkodnak még a hajdani egyéni parasztok idejétmúlt életformájához? Mire felocsúdtunk, drasztikusan csökkent az ország lóállománya. Az 1958-as 724 ezerrel szemben 1970-ben már csak 222 ezer állatot számoltak össze az országban. 1975-ben 156 ezret. 1980-ban 120 ezret, s 1982 elején csupán 112 ezret. . Mit bizonyít Imperiál? Amint e számokból látható. az utóbbi években lelassult a „fogyás” üteme, s maradnak még lovak a mezőgazdaságban. Az idő ugyanis egyértelműen bebizonyította: kellenek! Még a gépesítés korában is. — Hozzávetőlegesen hetvenezerre tehető az úgynevezett munkalovak száma — mondja dr. Pál János, az Állattenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet ló- tenyésztési osztályának vezetője — Az igásállatok szerepe növekszik, főként a háztáji gazdaságokban. Egyébként e gazdaságokban található az összes állomány 54 százaléka. — 1977-től engedélyeztük az egyéni lótartást, véleményem szerint teljesen indokoltan. Így tsz-tagnak is lehet saját lova. Bizony jó lett volna, há már a hatvanas években kiszámítják a közgazdászaink, vajon kifizetődő-e. ha Zetor traktor visz el két zsák tápot valahová?! Megtudtam azt is dr. Pál Jánostól, hogy 27 termelőszövetkezetben és 17 állami gazdaságiban van törzste- nyésztés, amihez állami dotációt kapnak az üzemek. A „nemzedékváltás” azonban meglehetősen lassú, mert 11. hónapig vemhes a kanca, s az igények — lásd energia- • árak megugrása! — megnőttek a lovak iránt. S nemcsak a munkalovak kelendők, hanem a hátaslovak, sportlovaik, versenylovak is. Különösen, ha sokra képesek a sportpályákon. Adtak már a nemzetközi piacokon több millió dollárt is egyetlen apaállatért; a világ legnagyobb lóárverései Angliában vannak — a helyzet Széchenyi óta tehát nem változott. (Nálunk Bábolnán vannak csikóárverések évente, továbbá Állagon.) Mivel aligha tudunk több millió dollárt kiadni egyetlen apaállatért, igazán meg kell becsülni a hazai lótenyésztést. Már azért is, mert volt alkalma bizonyítani Széchenyi óta. E bizonyítás legismertebb példája az Imperiál nevű telivér, amely — ez is évforduló? — az idén február 14-én „ünnepelte” a 23. „születésnapját”. (Elég tisztes kor ez már egy lónál!) Amint tudjuk, az Imperiál. századunk egyik legjobb sportlova, huszonöt versenyen startolt fénykorában, s húszat megnyert közülük. Ma — még korosodva is — a kerteskői telivér ménesben hasznosítják az utánpótlás érdekében. Az egyik utódja például a Dobogó névre hallgat. s három versenyt nyert 1982-ben. Leszállt a lóról... De térjünk vissza a cikkünk elején említett dr. Fehér Dezsőhöz, a Magyar Lóverseny Vállalat igazgatójához. Ugyanis elég nagy gondja van. S nem azért, mert ezer ló, illetve hatszáz ember tartozik a keze alá — mint ve'zető, ezt már megszokta. Más ok miatt felhős a homloka. — Nem a lovakkal, hanem az emberekkel van probléma — mondja. — Ugyanis szombaton-vasáirnap nemigen akarnak dolgozni, márpedig akkor is etetni, gondozni kell az állatokat. Furcsa helyzet alakult ki, mondhatom: nyereséges a versenylótenyésztés, s mégis kínlódunk az utánpótlással... Ez valóban elgondolkodtató, hiszen azt szoktuk mondogatni: lovas nemzet vagyunk. Hát ennyire leszállt a lóról a magyar? Keresztényi Nándor Az Enyingi Állami Gazdaság ágostonpnsztai tehenészetében második éve foglalkoznak a sza- badtartásos ketreces borjúneveléssel. A borjakat három hónapos korukban kUlön-külön a szabadban elkülönített ketrecekben helyezik el. Ezzel csökkentik a fertőzési lehetőséget, és edzettebbek lesznek az állatok. Évente mintegy kétszáz-kétszáztíz borjút nevelnek ezzel a módszerrel Helyére emelték a péti saviizem óriástornyát • Tegnap helyére emelték a péti Nitrogénmüvek épülő savüzemének óriástornyát. A nagy gépi és szervezési összpontosítást igénylő munkát japán, osztrák és magyar szakemberek hajtották végié. Az üzem felépítését ugyanis a japán Sumitomo cég vállalta. s a tervezésben, valamint a berendezések gyártásában az ugyancsak japán Mitsui cég is részt vett. A csaknem 60 méter ma: gas- tornyot két részben szállították Pétre. A torony betonalapokra helyezett első felét egy héttel ezelőtt rögzítették, majd tegnap a másik fele is rövid idő alatt helyére került, s ezt követően nyomban hozzáláttak a két rész hegesztéséhez. Az abádszaléki fácánosban Mesterséges keltetés Megkezdődött az első, tavaszi tojásrakás az abádsza- lóki Lenin Tsz mesterséges fácántenyésztő telepén. A 11 és félezres törzsállomány friss apró tojásait begyűjtik, és az olasz gyártmányú ötezres keltetőgépbe helyezik el. • Az első tavaszi tojáster- mést a hét végén, a jövő hét elején rakják gépbe," amelyből május elején látnak majd napvilágot a pelyhes kis szárnyasok.
