Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-07 / 81. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. ÁPRILIS 7. IA tudomány világa I Hunok, nemcsak Párizsban? Akadnak még ma is, akik valóságnak hiszik Attila hun -király hármas koporsójának meséjét. Ötven-hatvan évvel ezelőtt Túrkevén is elterjedt á hír, hogy a város határában, a túrpásztói határrészen, ahol egy régi folyómeder holt ága kanyarog a szántóföldeken keresztül, a gőzeke szántás közben majdnem hogy megtalálta Attila arany koporsóját. Arany forgácsokat találtak a kezelők. Az ekesor éppen az egyik száraz mederrészen haladt keresztül kísérő nélkül. Mire lehet ebből következtetni? Megszületett a legenda: ebbe az egykori folyómederbe temették el a hun királyt, itt volt tehát Attila sírja! Azóta is sokat emlegették a túrkeveiek Attila aranykoporsóját, annál is inkább, mert egy másik korábbi száj- hagyomány szerint a túrke- vei határban, a csudabalai részen fekvő kunhalmok egyikén: a Terehalmon állt egykor Attila fapalotája. Ez a szájhagyomány, melyet a város egyik néhai tudós „csodabogara”, dr. Vadász Pál is megörökített az egyik tájnyelven írt munkájában (Adalikok Qsuda-bala ttörténe'iihe') nem hagyott nyugton, és kezdtem utánajárni a szájhagyomány eredetének. Nem az aranvko porsó naiv feltételezése indított erre, hanem az ezzel kapcsolatos történelmi valószínűség felderítése. Utánanéztem a krónikaíró Jorda- nes adatainak, mely szerint Attilának a Niebelung királylány Krimhildával, vagy ahogy a'szemtanú görög követ, Priskos rhétor nevezi: „Ildikóval” tartott lakodalma 453-ban itt zajlott le, majd a következő reggel Attila halála is itt következett be. Kutatóutam során elkerültem Németországba, eljutottam a Saar-vidékre, a hunok nagy csatája: Katalaunum, mai nevén Chalons-sur- Marne színhelyének közelébe. Ezen az úton a Niebelun- gokról ugyan nem sokat tudtam meg, többet inkább a honfoglaló magyarok, emlékeiről, de még annál is többet a hunokról, a katalaunu- mi véres csatáról, amelyben Attila hunjaival szemben Aetius római hadvezér és Teodorik nyugati gót fejedelem harcosai vettek részt. Egy német tudós, dr. Herr- mann Schneider Die Hunnen c. könyvében leírja többek közt a katalaunumi csata lefolyását. Az egy napig tartó csatában a két részről ösz- szesen 300 ezer főnyi részt-, vevőből annak idején 150 ezerre becsült, de utólag a valóságban 50—60 ezer főben megállapított elesettek között volt Teoderik, a nyugati gótok királya is, akit Jordá- nes feljegyzése szerint lova a csata hevében hátáról levetett, és saját lovasai taposták agyon. A halott gót király fia, a csatában részt vevő Thorismund, atyjának holttestét a harc színhelyéről a nyugati gót hadsereg kíséretével hazájukba szállította, s így a nyugati gotokat kivonta a további harcokból. Ezáltal módot nyújtott Attila hunjainak, hogy a már körülzárt hun táborból (Camp d’Attila) zavartalanul elvonuljanak. Ez meg is történt, és Attila mozgásképes hadseregével zavartalanul visszavonult a „döntetlen” csatából. Kata- laumnál csupán a csata során megsebesült és ápolásra szorult hun harcosok és a táborhoz tartozó női személyek (hadtáp) maradtak vissza. Az utóbbiak további sorsáról találjuk Schneider professzor könyvében a következő rendkívül érdekes és eddig előttünk teljesen ismeretlen adatokat: „Amit Jordanes nem mesélt el nekünk, az a visszamaradt hunok további sorsa, a sebesülteké és a hozzájuk tartozó nőké a málhákkal. Ezek elegen voltak ahhoz, hogy megvédjék magukat, hiszen katonák voltak, körülöttük pedig csak parasztok éltek. És talán már nem is szándékoztak az életükre .törni. Ügy tekintették őket, mint hajótörötteket, akiket maguk közé fogadtak — mindegy, honnan jöttek és mi a szándékuk. Ezeknek az utolsó hunoknak tehát sikerült a nagy táborból kiszabadulni, és egy darabig a Római út mentén továbbhaladva, ott nem messze, 3 kilométernyire, s utána dél felé letérni, ahol a Vesle folyó keresztülhalad a síkságon, ahol föld és víz is volt, de ahol akkoriban még nagyon sok megműveletlen föld terült el. Mivel itt harcosok nem lehettek, parasztokká váltak, és itt a francia birodalom közepén nomádokként nem élhettek, házakat építettek. A falu .amely így keletkezett, egész Franciaországban a legfurcsább, de a legcsúnyább is: biztosan a leghosz- szabb is. Csaknem 8 kilométer hosszan nyúlik el L’Epigne szép temploma és Saint. Julien között a Vesle folyó mellett. Ez a nagy kiterjedés juttatta a tudós régészt, Boitel abbét arra a feltevésre, hogy legalább nyolcezren kellett lenniük, akik itt ietelepedtek. Ma is még több mint kétezren laknak itt a hosszú házsorokban. Ezt a furcsa falut Courtisolsnak írják, de Kurtisunak mondják ki. Boitel abbé esküszik rá, hogy a falu lakói egy borzalmas kun dialektust beszélnek, amit egy derék keresztyén francia meg sem érthet. M. Guénard Choully nyelvész ezt a „patois”-t, vagyis a courtisols-i helyi dialektust, vizsgálva feljegyezte az idegen szógyökereket. A szokások is idegen- szerűek itt, az esküvőnél éppúgy, mint a temetkezésnél. És ennek a környező champagne-i falvakkal éppen olyan kevés köze van, mint az építkezéseknél. A környékbeli falvak házai ugyanis szorosan összetömörülnek a nagy síkságon, mint a birkanyájak. A hunok nem féltek a síkságtól, első tanyáikat aggodalom nélkül építették ki a földekre, mert ki tehetett volna ellenük valamit? A hunok? Ök maguk is azok voltak, és a síkság terjedelmességét már apáiktól, ősapáiktól ismerték, mint hazájukat. A courtisolsi dialektus, ez a különös nyelvjárás az ő mongol és turk szavaival a múlt század végén ezen a hosszúra nyúló helyen még megállapítható volt. Közben azonban a már százéves _ iskolakötelezettség és a falu lakosainak az autóforgalom következtében keletkezett szabad mozgása annak csaknem teljes eltűnését eredményezte. De nem tűnt el teljesen egy hun maradvány a testnek bizonyos diszkrét helyén: a „tache mongol”, a mongolfolt, egyik rejtélye azoknak a courtisolsi lakosoknak, akik a múltjukkal és szülőfalujuk keletkezése történetével kellően nem foglalkoztak.” Nagyjából ennyit az idézett munkából. Schneider professzornak ez a rendkívül érdekes tudósítása, úgy gondolom, nagy figyelmet kelt mindazok körében, akik a hun ivadékoknak nyugaton még fellelhető 1500 éves települési helyei után érdeklődnek. Ugyanis elég nagy számban voltak és folynak még ma is kutatások ebben az irányban. Azonban különös sajátosság észlelhető a magyar kutatók, érdeklődők részéről. Örömmel veszik tudomásul a nyugati hun településekről szóló híradásokat. Ezek eddig leginkább Svájc területéről és környékéről szóltak.. Kutatásaik legfőbb gondja és célja a netalán fennmaradt hun szavak, neveknek filológiai boncdlása, magyar szavakkal egyeztetése. Nemigen kerül sor a hun etnikum esetleg feltalálható kutatására s általában a szóban forgó történeti hátterének felfedésére. A Kortárs 1981. november 11. számában megjelent Kunszabó Ferenc Hunok Svájcban? című közleménye megállapítja hirtelenjében, hogy Pannóniától nyugatra hunok sohasem éltek, s ő mégis Svájcban, Bázel környékén egy Hünningen nevű, majd pedig Zürich és Davos között egy Tarter nevű falut talált; a lakosok itt feltehetően hun ivadékok. További útja során Kölnben a Römisch—Germanisches Museumban megismerkedett az urbiak (Die Urbier) fogalmával. A múzeum prospektusa szerint ezek az urbiak a legrégibb ismert nép Köln múltjában s nyelvük semmilyen indogermán nyelvvel nem rokonosítható. Majd megemlíti a Rajna mentéről egy folyócska: Agger nevét és egy várat, amelynek Hun- wihr a neve. Felsorol a vidékről néhány családnevet, nint Hunn, Khun, Kisch, Jó- kisch, amelyek ismét csak a magyar nyelv rokonosítását célozzák. Hivatkozik Muzs- nay Jenő: Val d’Anniviers fantomja című munkájára, amely szerint Dél-Svájc határán Davos közelében fekvő — magyarul Hunvér völgy — lakóinak származását, nyelvét, néprajzát vizsgálva megemlíti, hogy a „nyugat-európai magyar nyomokat” Horváth Mihály kutatta elsőként a sza- badsárgharc utáni száműzetése idején. Jónéhány magyar hangzású helynév feljegyzésén kívül megállapítja, hogy az ottani hegyi népet egy homályos hagyomány a hunoktól származtatja. Ennek bizonyítása azonban minden történelmi adat és bizonyíték hiányában lehetetlen. Az erdélyi származású Anion Karl Fischer is foglalkozott az anniviersi völgy hun ivadékai kutatásával. Ö is főképpen a hun-magyar szó- kapcsolatok összehasonlításával igyekszik ' eredményre jutni. Hosszabb kutatásának eredményét német nyelven kiadott könyvében: Az eifisch-völgyi hunok és utódaik címen a nyugati és a hazai kutatók előtt ismerteti. Célja az érdeklődők figyelmét a további kutatási lehetőségekre felhívni. Hasztalan! A nyugatiak előtt annak bizonygatása, hogy az Annviers-völgy táján nem indo-európai népcsoport lakik, általános felháborodást váltott ki. A nyugati hun ivadékok kutatása csaknem kizárólag Svájc területére esik, és a települési helyek keletkezését semmilyen történelmi adat nem támogatja. A magyar kutatók szinte kizárólag a hun-magyar filológiai kapcsolatok keresésére szorítkoznak. Ezzel szemben — bár általánosan ismert történelmi tény a hunok nagy királyának, Attilának kata- launumi véres csatája, amelynek következményeként Attilának sikerült a csatatérről elvonulnia, tudomásom szerint senki nem foglalkozott a múltban az ott maradt hun ivadékok további sorsával. Schneider professzor fentebb ismertetett adatai tudatában most reálisabb lehetőség nyílhat a bizonytalanabb svájci állítólagos hun települések helyett a katalaunumi emlékezetes csata harcosai ivadékainak. a courtisolsi. vagy ahogy ők mondják, a kurti- sui hun-francia „patois” tájnyelvű lakosság múltjának, etnográfiai és egyéb ősi hagyományainak vizsgálatához. Györffy Lajos Szosznovij Bor, az atomváros Az építők nagy munkát végeztek. El kellett venniük a földet a mocsaraktól, meghátrálásra kellett késztetniük a tengert. 1967 július 6-án emelte ki a kotrógép az első kosár isiidet a leendő atomerőmű főépületéhez kijelölt munkagödörből. És 1974 november 5-éh teljes kapacitással üzembe lépett két — egyenként 500 ezer kW-os turbina. Mindössze 20 év telt el a világ első atomerőművének üzembehelyezése óta. De a két évtized alatt a szovjet atomenergetika nagyot lépett előre. Szigorú ellenőrzés biztosítja az erőműben, a városban és a Finn-öbölben a sugár- védelmet. A védelmi rendszerek többszörösen ismétlik egymást. így az atomerőmű közel 8 éves működése alatt egyetlen egészségvédelmi norma megsértését, egyetlen szakmai megbetegedést sem rögzítettek. Erre külön felfigyelnek az idelátogató külföldi szakemberek. A város maga, Szosznovij Bor, ahol az energetikusok laknak, hét kilométerre van az atomerőműtől. 1973-ban kapott városi rangot. Az építészek igyekeztek szinte eredeti formájában megőrizni a Az atomerőmű gépterme, 23 milliárd kW-óra energiát termel Harmóniában a természettel környezetet. Az 5, 9 és 12 szintes épületeket úgy építették, hogy minél kevesebb élő fa vesszen .kárba. Az utcák olykor szinte belevesznek egy-egy nyírfaligetbe vagy fenyvesbe. A lakóépületek úgy helyezkednek el, hogy ezen az északi vidéken a nap minél többet süthessen be minden házba. Az udvarok — természetes sétányok, s a fák koronái alatt játszóterek épültek. Igazi mesevárost találunk itt. A szabadtéri színházban állandóan telt ház van. Szosznovi j Bor lakóinak átlagos életkora 27 év, és olyan ütemben gyarapodik, hogy alig győzik építeni az óvodákat és a bölcsődéket. Ugyanez a helyzet az iskolákkal is. Az építők immár egy évtizede minden második évben átnyújtják egy- egy új iskolaépület kulcsát. A fenyvesek között épült várost gyorsvasút köti össze a Balti-tenger partjával. A vonaton 87 perc alatt lehet eljutni Leningrádba. K. R. Az ideális iskolagép A vitorlázó repülőgépekről tudjuk, hogy akárcsak a gólya, a meleg légáramlás felhajtó erejét igyekszik kihasználni a magasságnyeréshez. A földről felszálló meleg levegő csavarvonalhoz hasonlítható utat jár be, ezeken a körökön kell „megkapaszkodnia” a vitorlázó- gépnek is. Ha megszűnik a kedvező áramlás, a gépmadár fokozatosan süllyedni kezd, hacsak nem találkozik újabb áramlattal. Arra mindenkor ügyelni kell, hogy a sebesség ne csökkenjen hirtelen. mert a repülőgép, lendületét vesztve, a földre pöröghet. Van egy hazai konstrukciójú és építésű géptípus, a „Góbé”, amely kevéssé- hajlamos a „dugóhúzóra”, ha pedig ií pilótanövendék gyakorlat lansága következtében mégis előfordul ilyesmi, könnyen kivehető a zuhanás-pörgésből. De érdemes többet is megtudni erről a világviszonylatban is kitűnő gépről. Először is azt. hogy igen könnyű, mindössze 220 kiló. s ez a maga nemében világrekord. A „Góbé” váz- szerkezete zömmel alumíniumötvözetből készül, de ahol csak lehet, vászon helyettesíti a fémrészeket. A szárnyon és a vezérsíkokon nincsenek merevítőbordák: a fémfelület hullámos kiképzése pótolja őket. A kabinnak csak -a kerete van alumíniumból, és a lemezeken lyukakat vágtak: néhány dekányit így is megtakarítotfak. A rakéta - formájú repülő szárnyai valamelyest rövi- debbek és szélesebbek, mint a vitorlázógépeké általában: a viszonylag kis súly miatt képezhették ki ilyenre. Főként ennek köszönhető, hogy nagyon kis körön tud megfordulni, könnyen manőverezhet. A „Góbék” dicséretéül szolgál az is, hogy csak 1500 repült óra után kell őket nagyjavításnak alávetni, és még további 500 órát tölthetnek a levegőben a ki- szuperálásig. Képünkön az ideális kétüléses iskolagépet láthatjuk felszálláshoz készülődve. I------~-------A Góbé és a dugóhúzó
