Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
e Irodalom, művészet 1983. ÁPRILIS 23. Az ismeretlen ismerős Amikor kezet fogott valakivel, elsőnek a kézszorításának keménysége tűnt fel. Kidolgozott, inas. paraszti munkában is edzett keze volt. S a szorításában ott éreztük az üzenetet. Régi korszak nagyjainak kézmelegét közvetítette: Babitsét, aki fiaként szerette, örökösének tekintette; Kosztolányiét, akinek műveit ő adta ki, s látta el nagyszerű előszókkal; Szabó Lőrincét, akihez mély emberi barátság fűzte; Németh Lászlóét, akivel együtt melengették és dolgozták ki a nagy tervet: a népfőiskolákét, amelyekben megfelelő körülmények között tanultak volna a legtehetségesebb parasztfiatalok. Természeti ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nem menekülésképpen tette át székhelyét a jobb idő beállta után Tihanyba, hanem mert ott találta meg! azokat az élményeket, amelyek képzeletében az ifjúság derűs egeit idézték. Amikor az őszi hidegek elől visszahúzódott rózsadombi otthonába — ez volt az a ház a Jó- zsef-hegyi utcában, ahonnan kitekintve elgyönyörködhetett a cse- repezők lármájában, akikről egyik emlékezetes versét írta — s hatalmas sétákat tett. Alkonyi fények úsztak már a város felöl, s ő még mindig rótta az utcákat. melyek mind otthonosan tárultak ki előtte, s megmutatták rejtett titkaikat, tavaszi készülődésüket. Azok közé a ritka magyar művészek közé tartozott, akiket természetes és ölelő gesztussal fogadott be a nagyvilág. S ő azt a hatalmas tekintélyt, mely személyiségét és költészetét övezte, arra is felhasználta, hogy szállás- csinálója legyen irodalmunknak. Igazi „nagykövet” volt, a szellem küldötte, elegáns és bölcs, aki meg tudja becsülni az őt ért kitüntetéseket. de zsigereiben érezte, hogy annak a kis országnak a küldötte, melynek szellemi felemeléséért írt és dolgozott. Gőgösen dacolt a múló idővel. Lélekben maradt fiatal. Újra meg újra körülvették a fiatalabb pályatársak. A felszabadulás előtt a Magyar Csillag szerkesztőjeként — ez a folyóirat lett Babits Mihály halála után a legendás Nyugat folytatása — megvalósította azt, ami addig senkinek sem sikerült: összefogta az irodalom legjobb erőit, s olyan szellemi végvárat teremtett, amelynek ostromlott falai mögül eredményesen vívta harcát a fasizmus térhódítása ellen a jobb, tisztább és iga- zabb emberségért. Később — immár megváltozott történelmi-társadalmi körülmények között — útiiíyés Gyula örökségo jára indította a Választ, ahol ismét ő lett a mérték és a példa, a fiatalabb lírikusok tanítómestere. S ahogy múltak az évek. lassan megfogyatkoztak mellőle a régi társak, de mindig megmaradtak a fiatalok, akik tőle várták az útmutatást. Amikor Illyés Gyuláról az első könyv megjelent, szerzője. Gara László, ezt a címet irta fölé: ..Az ismeretlen Illyés”. Mert Illyést valóban nehéz megismerni, s még nehezebb fölmérni, mit jelentett ő maga és mit jelentett mint irodalmár a huszadik századi magyar történelem számára. Nemcsak irodalmi jelenség volt ugyanis, hanem egyenesági örököse azoknak az igazán nagy és korszakjelző művészeknek, akik tudták, hogy tehetségükkel szolgálniok is kell, népük, nemzetük javát kell előmozdítaniuk. Illyés Gyulát nem az irodalom, hanem a történelem méri, amit írt, csak eszköze volt egy nehezen vállalt küldetés meg- valósitásá bán. Ezért is lehetetlen a róla akármilyen gondosan vagy futó kézzel felrajzolt arcképvázlatban elkülöníteni az egyes műfajokat, melyeket kivétel nélkül magas színvonalon müveit. Illyés egy és oszthatatlan, a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentékenyebb alakja, az igazi nagyok örököse. Mint az igazi, a jó tanítómester, mindig feladta a leckét. Megmutatta a példát, aztán ránk függesztette tekintetét, kicsit ironikus várakozással. hogyan sikerül beteljesíteni a művet. S ami igazán nehézzé teszi a feladatot: most, halála után úgy kell élnünk, dolgoznunk, alkotnunk, hogy megfeleljünk ennek a várakozásnak. Meri éppen ő figyelmeztetett rá. hogy a halál a lét természetes kiegészítője. s magát a művet, a kezdeményt nem zárhatja le. Az üzenetnek tovább kell hatolnia és tovább kell termékenyítenie a gondolkodást. „Talán itt az ideje, hogy megmondjam: szeretem és csodálom ezt a költőt, ezt a nagy költőt. Mint a bátyámat. Mint a céh mesterét. Mint egy vezetőt, aki megvilágítja az emberek útját”. Ezeket a szavakat nem magyar költő írta Illyésről, hanem francia: Jean Rousselet. S kivételesen jóleső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy Illyést, a magyar költőt a világlíra legnagyobbjai közé sorolja egyenrangú társként. Azt az Ily— lvést, aki a Tanácsköztársaság alatt vöröskatona volt. majd amikor menekülni kényszerült, rövid bécsi tartózkodás után Párizsban telepedett meg. s kétkezi munkásként kereste kenyerét, miközben a kor legnagyobb művészeivel került szívélyes, baráti kapcsolatba. De akkor is így írt: „Zsellérek fia vagyok én. az vagyok. sose szégyenlettem. — bennem forr örökre mit emiatt nyeltem”. s a tékozló fiú gesztusával tért vissza övéi közé. hogy őket szolgálhassa, hogy nekik adja tehetsége gyümölcseit. Ritka, ha egy költő rezzenéstelenül tud számot vetni az elmúlással. Illyés ezt is megtette a Kháron ladikján című könyvében. S bár verseit áthatotta az elmúlás szomorú tudata, a halálra az életet rímeltette. mintegy azt bizonyítva. hogy az egyedi ember létével nem szűnik és nem szűnhe- tik meg egy ország élete és léte, s az annál szebb és gazdagabb, mennél többet tettek érte gyermekei. A költő, akit oly szívesen fogadott testvérévé a világlíra, nem egy kiemelkedően nagyalakja tudott hihetetlenül, a gyémánthoz hasonlóan kemény is lenni. Amikor úgy érezte, hoqy népe nevében kell szólnia, mindig vállalta ezt a nem feltétlenül hálás szerepet. Azok közé tartozott, akiknek hangját meghallotta és tudomásul is vette a népek nagy családja, aki ha szólt, annak súlya, tekintélye volt. Ezt a tekintélyt csak egy következetesen megvalósított, egységes élet szavatolhatja ... Mégis olyan volt, mint egy szigorú. kemény és bölcs apa, aki jól tudja, csak akkor lehet eredménye a nevelésnek, ha követel is gyermekeitől. Illyés emberségei, becsületességei, hűséget követelt, s azt követel ma is. A „remény99 szó alighanem a végső kicsengése költészetének, amint Bernáth Aurél egy képe alá írt versében olvashatjuk: „A legnagyobb bátorság a remény”. Ezt a kivívható, szorgalmas munkával és önneveléssel, az igaz értékek megbecsülésével és jellemszilárdsággal valóra váltható reményt sugároz- tatja. Ezért is fejezte be egyik legszebb kötetét, a Dőlt vitorlát ezzel a sorral: „mennyi vár tennivaló még reátok”. Világosan, egyértelműen jelölte ki, mit kell még tennünk hogy beteljesüljön, amiről ő is, költészetünk más nagyjai is álmodoztak. Rónay László Szomorú béres Porhanyó kenyerem, kiszít la a nap. Italom langyos, langyosuló vérem Lassítja a nap. Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt Köröttem némán fordul a mező - Dél van. Erdő jenekén alszik a szél s a jövendő. Kasznár hintája gördíti. Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom, Por temet engem, hamu és pernye. Ökreim tekintete érleli szivem. A por mögött, a fák mögött. I el hők terekéi ye, por lombjai mögött. Amerre egykedvűen eltántorog a nap, I ávol városok, élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt. Vannak, tengerek, aszó szigetek, égő aranyhegyek, Mindenről tudok. én. I elve van a föld. telve van az ég, de én Tanácstalan ülök. idegen mezőben, Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével Ki csépelt kazal árnyékában ősszel I langfatannl fordulok a közönyös földbe. tgzü Dőlt vitorla Recseg, megdől a rúd. Árboc s vitorla, nézd., ii hosszú vitorlarúd. előre mikor repül kaszálja szinte a habot. leggy űzte sebben ? Amikor legmélyebbre dűl! míg a bárka - fut! u)Ó4 Falusi fölvonulás Ballagnak vaskos prózát itt a végén a férfiak. Verses mondókák. szökelését nyüzsgik ott elöl az iskolások. fis újra s újra föd próbálkozik élűiről cérnaszélű nótaszó el-elnyúlva, félrecsapódva, ahogy rég sárkányt eregettünk. Megiratlanul, de nem vigasztalanul vonul a járda-szélén álló hű tanú szikesedő szivében történelmével a szívós nép. 10 71 Dózsa György beszéde a ceglédi piacon Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszú útról, mikor elmegy, mikor megjön, sír a paraszt kint a földön. Ha a nemes lakomázik, ugrál vígan, parolázik, lódít serleget a falra, a paraszt jajául föl arra. Ha a nemes szomorkodik, halálról ha gondolkodik, térde zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak, akár búsul, akár vidul. lány után ha kukurikul, kezesíti kösöntyűkkel, fizetni a parasztnak kell. Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak újra új adót akasztnak. ■ Még akkora, mint az arasz nyögi terhét már a paraszt, ér alig tizenkét tavaszt, érzi ustorát a paraszt. Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, míg csak a föld hátán lépdel, rajtunk .jár sok háznépével. Atkát hoz még halottan is, lopó, csaló, rabló, hamis, a paraszt fizeti azt is. Kis sorsomból magas polcra léptem én világos dombra, szertenéztem, hogy ott álltam, mást se láitam a világban. Nyitott szájunk jajpanaszra? dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant. o torokba rekedt a szó, fojtogatva. Na, nem értjük a beszédet'. Elég is ennyi, testvérek, balta, csép, már hadarólap magyarázza igazunkat. Vérszopó, dög, elégennyi, farkasféreg valamennyi, testvéreim, — hajiokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segít. Krisztus minket! Elképzelem, így szólt a nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. Homlokán a harag rőt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen, szörnyű mocsaradba, magyar történelem, S mint egy barát írta harcairól szólván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán. 1931 Illyés Gyula hitvallásaiból Sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. íróvá az. erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén. nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektív harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport. meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgáink * * * Itt állok proletár-paraszt származásommal. írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdon képpen életemben nem is írtam mást. mint népről szóló műveket .. . Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyug tatod az idegeket! A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerékre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak. ;iz js munka volt, elvégeztek valamit- Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigyeltem a szobrászokat, festőket, akiknek anyaguk van legalább, önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. * * * Magyar költőnek lenni mindig is most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyöt- relmes tisztével. * * * ' . . . nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot — ez szinte sok is. * * * A versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le! * * * Olyan dolgokat mondtak el íróink. ami elsődlegesen nem esztétika., A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. * * * Ha egy közép vagy negyed tehetség elviseli, hogy eltartsák, szinte semmiért, az nagy baj. Erkölcsi felelőssége van mindenkinek. Meg kell szolgálni, amit a közösség ad. * * -f Hogy az idő hűtlenül gyorsan halad, hogy nem köti magát a hajdani megállapodáshoz, tudomásul. veszem. Unom, de ráhagyom a rigolyáit, a gyors számolási bűvészkedéseit; a fizetőpincérek ceruzavillámlásait sem ellenőrzőm. Megbízhatatlan ügyfélnek tartom az időt, de altkalmaz- kodom gyanús algebrájához, hogy annál jobban megvethessem. Elménk minél pallérozottabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörtelen ellenség, szemben véle az ösztön áll, még könyörtelenebben. Summásan elutasítja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában vagyunk képesek elnézni az elmúlás csárdái tréíálkudásait, ordenáré bizalmaskodásait testünkkel. + 1- 1 Meg logok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely". Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne kapassa- lok el. Ni- kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort. de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám. elestem is.
