Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
8 Irodalom* művészet 1983. MÁRCIUS 12. Száz m mmmair tiaaelLáibál togott zománcú lábas volt. S most, hogy leemelte a fedőjét: szinte színig telve volt félig aludt vérrel. Piros, kissé már sötét színű vérrel. Szerettem volna, ha gyorsan letakarja, de nem: úgy tartotta el azt a fedőt, mint a bűvész, aki titkokról veszi le a fátylat: — Tetszik látni, öt liter. Nincs nagyobb lábosunk. Pedig ha megsütjük, alig marad a negyede. — Hát sütni viszik, kalács lesz belőle? — Kalács, kalács — bólogatja —, csak egy kicsit sós kalács. Tetszik tudni, már hajnali kettőkor indultam érte. így jutottam ki ötre a Közvágóhídra. Hogy ott mennyit bőgnek, rínak azok az állatok — megborzongott —, de az ember mégis odaadja a lábosát, és jól telemerik. Egészen langyos lesz tőle a lábos. Aztán jövögélek vele haza, és délre megsütjük. Semmibe se kerül, csak hatórai gyalogutam- ba, és megebédelünk belőle öten. Ha itt tetszene maradni, összetalálkoznék a Tamásinéval. Az még nagyobb lábossal hoz, pedig csak egyedül él. Hanem olyan apró pogácsákra szaggatja, ha kisütötte, és kétfillérjével árulja őket. Vagy ha ideje engedné, s eljönne egyszer a téglagyár elé hajnalban, láthatná, mennyien indulunk.. . egyik a másik után. Megyek már mögötte, s csak hallgatom, hogyan kelepeli el élete sorát, azt, hogy nem keres vagy kétszáz ember semmit, mert a gyár leállt. De a súlyos szavak közben is vígabban megy az anyó, mert már én fogom a kezemben a szatyrát. Ügy szabadkozott, nem akarta engedni, féltette a ruhámat — de nekem meg jólesett vinnem az anyó véres szatyorját. S miikor az utca végén elváltunk: egy pillanatig megkísértett, hogy nekidűlök a saroknak, s bevárom a karaván tagjait. Megpihentetem őket magamnal egy percre, megvárom azt a vén Tamásinét, aki már boltot is nyitott az ötliteres fazékra alapozva. Meg én, a mezítlábas kisfiúkat is, ebben a sáros novemberben, s megkérdezem tőlük: mi lesz belőled, kisfiam? . .. Jól öltözött kisfiúkat hallottam már felelni erre: miniszter, orvos, pilóta, katonatiszt.. . Hát te csöpp, te kis sápadt, mit mondasz, amikor apró fazekadat cepeled? ietnem kellett. Pénzről volt szó, s pontos időre ott kellett lennem. így aztán a vágyamat — hogy részt vegyek sivár lakomájukon, s megkóstoljam eledelüket —, lássam, mint szedi a vén Tamásiné a kétfilléreket a kis fekete pogácsákért — elcsöndesítettem, eltemettem. De az egyjáratú utcákat is elkerültem, mert ha itt vérvivő öreg- anyóval volt találkozásom, amott az a zilált ember, ki tudja, mit cipel. Legjobb sietni, senkire se nézni, mert az utcák olyan csudálatosak és fájdalmasak máma, s úgy föltárják az ember szívét és gondolatait. Gelléri Andor Endre (1907 —1945) a munkásélet kiváló, egyéni hangú ábrázolója, a XX. század magyar novella egyik legnagyobb művésze. Óbudai munkáscsaládból származott, s az ipari iskola elvégzése után maga is a munkások nehéz, viszontagságos életét élte: volt lakatossegéd, kelmefestő, s gyakran munkanélküli. Az Est-lapokban tűnt fel írásaival. Nagymosoda című regénye díjat nyert a Magyar Hírlap pályázatán. Első novellás kötete (Szomjas inasok, 1933) nagy visszhangot keltett, a legjobb kritikusok üdvözölték, Baumgartner-díjat kapott. Alakjai óbudai kisemberek, munkanélküliek, szállítómunkások, kelmefestők, lumpenproletárok, általában a társadalom peremén tengődök. Írásainak a szegényekkel való együttérzés, a kisemmizettekhez való hűség az egyik fő jellemzője, a másik a reális ábrázolás és az álom, a poézis különös ötvözete. (Kosztolányi „tündéri realiz- mus”-nak jellemezte Gelléri stílusát.) Később realista színei erősödnek, ugyanakkor a hangja elkomorodik. 1941-től munkaszolgálatos volt, 1944-ben Németországba hurcolták. Felszabadítását csak néhány nappal élte túl, legyengült szervezete nem tudott megbirkózni a kiütéses tífusszal. Életében négy no- velláskötete jelent meg, önéletrajzi regénye az Egy önérzet története csak halála után látott napvilágot. Pislog, s nagyokat sóhajt. — No, mondja már. — Hát vért viszek, fiatalúr. — Oszt milyen vért? — A vágóhídról. Egyszerre másfelé fordul az érdeklődésem. Tehát nem gyilkosság, a szatyorban nincs elvágott nyakú férfi- vagy női fej .. . tehát a vér a vágóhídról. — És minek viszi? Nem erre felelt: — Nemcsak én hozom, ha várni tetszik, jönnek majd többen is ilyen vénasszonyok meg kisgyerekeik. Gelléri Andor Endre: VÉR Már élénkebb lett, beszédesebb, látta, hogy panaszkodhat nékem. Én meg szinte kisürgettem belőle a panaszt. — Ne haragudjék, nénike, de mutassa meg nékem ezt a vért. Valahogy ezt nem akarta. Aztán mégis lehúzta a fekete rongyot, amivel le volt terítve egy lábas. Kék, patietnem kellett. Ö- budán jártam, de olyan ósdi utcába kerültem, ahol csak az egyik oldalon fut keskeny járdaszegély — ezekről az utcákról mondják: „Elől megy a sváb, utána a felesége”. Ketten együtt nem férnek el. Azonkívül pocsék egy sár volt. S a lábamon véletlenül új cipő. No — gondoltam, amikor megláttam egy vénasszonyt magam előtt ballagni —, most aztán kitartás, kitartás. Talán vagy harminc méterre voltam tőle, de máris kivettem: a lehető legvénebbek közül való, kétrét hajlott, bot az egyik kezében, a másikban pedig nagy, puha, fekete szatyor, ösme- rem az ilyen véneket. Sápadtak, fogatlanok, erőtlenek, s picire szűkült, félénk szemecskéjük van. Sóhajtva kelnek-járnak; az ember kifordítaná nekik az utolsó fillért is a zsebéből. Ha például ennek a sarkába lépek, szinte űzöm, anélkül, hogy szólnék hozzá: megretten majd, és ijedtében még lelép a sárba. S az ilyen vénasszonyok cipője: elől egy kis talpacska, középen valami ötrétes papírbetét, aztán úgy a sarka felé szétáll a kettős talp és sarok: teljesen elkopva. Oldalt pedig a sok tűzéstől már nem fog a bőr: és a suszter- cérna mellett folyik be a víz. Istenem — gondoltam —, hát várnak még rád, inkább kiböjtölöm lassú léptekkel ezt az utcát, úgy bizony. Közledetem. De most az anyó megállt, s valamit művelt. A szatyrot letette a földre, a fogóján keresztüldugta a horgos botját, aztán így megakasztva terhét, újra nekiindult. Az anyón viseltes, szürke férfikabát volt. S a szemei megvillantak. A szívem is megdobbant. Mi az, mi az ördögöt visz ez az anyó? — mert, amint ment, men- degélt, egyszerre a háta kezdett véres lenni, s amint óvatosan közeledtem hozzá: láttam, hogy terjed, mint a ténta az itatóson, az anyó kabátján a vérfolt. Már a szoknyájára kezdett lefolyni, sőt, nagy vérnyomokat hagyott maga után. Az ember ha vért lát: mindig elborzad, rögtön detektív lesz, kíváncsi, miféle vér ez, honnan való? — Kérem! — kiáltottam rekedten. Erősen összerezent, egész vénsé- gével együtt megijedt az anyó. S az arca: sárgás, hegyes álló, fogatlanságtól besüppedt ajkú, ráncoktól hálózott szemű ... mindez ellenszenvessé tette előttem. — Mitől véres a háta? — mondtam neki, féloldalt nézve rá. Pityeregni kezdett, majd (ez egészen furcsán hatott rám) leguggolt a maga óvatos mozdulataival, leengedte a szatyrot, aztán egyik kezével a hátához nyúlt, és ijedten tapogatta végig. S nézte előttem az ujjait. Véresek voltak. No — gondoltam —, elfogtam valami gyilkost. Ej,' éppen nékem kellett ilyesmire rájönnöm. Legszívesebben elfutnék, idehívnék valami rendőrt, intézze az el. — Hát — mondom — mit visz maga abban a szatyorban? Garai Gábor: Tulipán törvénye Fagyott hórögök guggoltak a földön, alattuk a tetszhalott tulipán gumója várt, hogy szára fényre törjön sűrű fekete évszakok után. Érezte, egyszer vége lesz a télnek, és lesz a hó-páncélból híg latyak, és körülötte a fű is megéled,, és újra meleget ragyog a nap, nem csak az ég szegényén sápadozva csüng fakult éremként, de lángra kap; és már a virág reményét lobogta a didergő rost a rögök alatt. Mert él a törvény! S úgy kell, hogy beteljen sűrű fekete évszakok után. ahogy szirmát duzzasztva fényre lebben szürke sárból a vörös tulipán Bodnár István: Pislog a csillag Pislog a csillag hűvös az este halász a hálót te még ne tedd le Figyeld a Hold is utadra vigyáz hamvadzó vízben ezüst hal cikáz Levél-ladikon vízililiom alszik a komp már fodros vánkoson Pécsi Gabriella: Önarckép, füst mögül Gyakran és szívesen hazudtam, hogyha kellett, de mégse hidd, hogy méltatlan vagyok. Azért a bátorságra és szerelemre tellett, s a kínra is: milyen batyut hagyok. Hazudtam fecskefűt, hazudtam fénynek árnyat, (segített még a kedves képzelet), tar ágnak levelet, tunya teknőcnek szárnyat, friss hónak azt, hogy felhőn lépdelek. Bizonytalannak bizonyost, halványkék árnyat a fáknak, színleg-tétova röpülést mézszínű, álnok darázsnak. Viráglépők — hazudozók ölében ríva találtak, adtak tejfölös kenyeret, markomba tőrt a halálnak. Szűcs Imre: Mikor a szép lány... szép lány ment a hídon tündökletes fölnézett rá a folyó s összezavarodott utána fordult az ég és tüstént kiderült a szép lány meg csak ment ment a hídon s mire által ért az egész városban kitavaszodott Hornyik György: Vasszegekkel veretel Szombaton délután háromkor érkezett a távirat: „Értesítjük, hogy Balog Ferenc, született 1898-ban. Pacséron, folyó hó 3-án elhunyt. Temetése e hó 7-én a kórházból”. Tartotta kezében a sürgönyt, állt, nézte a kihordót. A konyhában fütyülni kezdett a kukta, összerezzent. Hajához nyúlt, megigazította, aztán aláírta az elismervényt, köszönt és becsukta az ajtót. Bement a konyhába, félrehúzta a kuktát, betette a lefolyóba, és megnyitotta a hidegvizes csapot. Leült és még egyszer elolvasta a táviratot. „.. .Temetése e hó 7*én a kórházból.” Felállt, elzárta a csapot, kinyitotta a kuktát, és kitette a teraszra. Megtörölte a kezét, kilépett az előszobába, és fölvette a telefonkagylót. Háromszor tárcsázott, mire szabad vonalat kapott. Fáradtan letette a kagylót, s megindult a konyha felé, amikor a férje belépett. — Táviratot kaptunk. Meghalt a kórházban — mondta, és a szeme megtelt könnyel. A férfi nem szólt semmit. Átölelte a heverőhöz vezette, leültette. — Szegény — köszörülte meg a torkát. — De hát... Tudod magad is, hogy már nem volt segítség. — Tudod. De miért csak most jelentették. .. — Hát mikor halt meg? — Harmadikén. Szerdán. Hallgattak. A férfi megmozdult. — Akkor még ma ^1 kell mennünk. — Mennénk.. . — tört fel a zokogás az asszonyból. — Mennénk, ha lehetne. Holnap reggelig se autóbusz, se vonat, megkérdeztem. Töpörödött, báránybőr süveges öregember igazította őket útba. A templomig betonjárda vezetett, aztán szabálytalan téglalépegető, végül a tégladarabok is elmaradtak. Egymásba kapaszkodva mentek a sóderrel behintett latyakban. A sár felcsapódott a lábukra. Kiemelkedtek, a cipőjük minduntalan leragadt. Zárt kapu mellett haladtak el. Az úton elhúzott egy-egy kocsi, de mintha mérhetetlen messzeségben lettek volna, a motorzaj csak tompán ért el hozzájuk. Az egyik alacsony, nyitott ablakból meleg, savanyú dunnaszag áradt A főutca végén, a falu szélén jegenyék közt állt. a kórház épülete. Vastag falaiból sötéten ásítottak az ablakok. Csengő nem volt a főikapun
