Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

1983. MÁRCIUS 5. : Irodalom* művészet 9 ' Dorkovics Ágnes: Rilke panasza hűs pára száll: s a lélek csendesebb, tudom: ma jó voltam megint, hisz én is menteném a lelkem, ha akad rá egy kis esély. íme, az önzés, lecsiszolva, s hogy üdvözöljük, tán elég. ha kell, hát bukott angyalok szagolhatják a lábnyomom. « de kit imádjak, mélységes egek, hogy ne legyek már így bezárva! lidércfényt táncol föl az éj, s Dtvinó hegyein csillagok kaszálnak. "S? Pegazus ÜJSÁGHÍR: „Különleges esemény tartja iz­galomban napok óta a főváros né­pét. Vasárnap a galopp-pályán ugyanis szenzáció történt, amit még nem jegyzett fel sem a bio­lógia, sem a sporttörténelem. A harmadik futam (Stojkowich-díj) befutójában az egyik ló váratla­nul szárnyakat kapott, vagyis szár­nya nőtt, és a szó szoros értelmé­ben berepült a célba! Félretéve a dolog biológiai vonatkozását, ér­dekes kérdést vet fel a soha nem tapasztalt eset. Neveztesen azt, hogy értkelhető-e ez a győzelem, vagy sem? Mert a szabályok elő­írják, hogy a lovas (és persze a ló) nem vehet igénybe semmiféle se­gédeszközt a verseny során. De vajon segédeszköznek minősül-e az állat testén váratlanul kinőtt szárny? Egyelőre még nem szüle­tett elöntés, hogy szükséges-e a diszkvalifikálás. A lósport szakem­berei biológusok, sporttörténészek és sportetikusok bevonásával még üléseznek. Az eredményről holna­pi számunkban tudósítunk”. (A ZSOKÉ) — Hogyan lett zsoké? — Hát úgy, hogy egészen kicsi koromban már nagyon szerettem a lókat, mivel nekünk otthon nem lehetett, hát... ja és még szeren­csémre, de eztett csak idézőjelbe, nem nőttem túlontúl nagyra, és így­— Az állatot ön gondozza? — Hát én. — Sohasem vett észre rajta sem­mi rendkívülit? — Mármint milyen rendkívülit? — Hát úgy értem, nem tűnt fel önnek, hogy ez egy különleges ló? — Nem volt ez sose különleges ló, megmondom őszintén. Sőt, ez egy egészen gyengécske ló volt. Megmondom őszintén. — Mégis furcsa, hogy csak úgy egyszerre szárnya nő,.. — Hát furcsának furcsa. — ön nagyon meglepődött? Egy­általán, hogyan zajlott le a dolog? — Mármint milyen dolog? — Hát amikor verseny közben kinőtt az a bizonyos szárny? — Kettő nőtt ki. — Na igen, természetesen. — Kérem. A célegyenesben érez­tem, hogy nagyon fárad a ló. Mondok csatk így magamnak: még ha nem is nyerünk, akikor is gye­rünk. Pontosan eztet mond­tam, eztet a kis versfé­lét. Akkor gyött a szám­ra. Erre alig hogy kimondom, érez­tem, mintha gyorsabban menne a ló. Meg mintha suhanna, vagy mi... meg mintha kicsikét fel is emelkedne .. . Oldalra nézek. és látom, hogy kis fehér szárnyak nőttek az oldalain! Hát mondok, a szentségit!... Nem is, eztet majd törölje, hát mondok, a mindenit. ez mi a lóf ... éloldalain? De mi­re kimondom, már nyerünk is. És most kérdem én itten a nagy nyil­vánosság előtt: miért akarnak megfosztani a győzelemtől? Erről ki tehet, hogy kinőtt a szárnya? A ló? Én? ... — Bizony most törik a fejüket a szakemberek . . . — De kérdem én: ki ebben a szakember? Na ki? Nem mondom, hogy enélkül is nyertem volna, az már igaz. De ez a szárny ügy most alaposan felkavarta a viha­rokat. Legalábbis szerintem. Fel. (A BIOLÓGUS) Sokat vitatkoztunk mi már ezen. És végül abban állapodtunk meg, hogy pegazusok nincsenek. Persze, persze, mi is nagyon jól tudjuk, hogy mit is mond az ókori görög mitológia. Hogy mindössze a te­hetség és a költői ihlet jelképe, de mi nem nyugodtunk meg. Kerestük a valóság^alapját. Azt a kiinduló pontot, ahofiflan meg tudnánk kö­zelíteni a problémát. Sokszor ta­nulmányoztuk át a szakirodalmat Darwintól Brehmig, de nem jutot­tunk semmire. És erre tessék, most itt született meg a szemünk láttá­ra az élő cáfolat. És ez máris kér­dések sorát veti fel. Melyik osz­tályba tartozik? A madarak közé? Az emlősök közé? Egyáltalán mi hozta létre az új mutációt? És va­jon spontán, vagy indukált mutá­ció-e ez? És hogyan szaporodik, tojással, vagy elevenszülő? Hát igen, szeretnénk mikroszkóp alá tenni, persze csak képletesen, hehe! (A SZPÍKER) — Igen, azt a mérkőzést, jajj, mit is beszélek, futamot közvetí­tettük. Igen, pont én. Hogy mit éreztem az ominózus pillanatban? ■Nehéz lenne megfogalmazni. Vala­mi földöntúliságot. Valami lélek­bemarkoló emelkedettséget. Mint­ha elpattanna valami húr, és utá­na többé nem történne semmi, csak egy nagy csend telpedig a világ­ra, és a mozgások lelassulnának, és az a ló meg csak suhanna, su­hanna, hátán az átszellemült ar­cú lovasával, az égi lovassal, kö­rülöttük csillagok, meg ködszerű (képzelt rádióriport) gomolygások... Hogy mit mond­tam? Nem emlékszem. Nehezen találtam szavakat. Talán valami olyasmit: Kedves hallgatóim, itt most valami rendkívüli történik! Az egyik lónak szárnyai nőttek! És ez a mesebeli lény most suhan át a célvonalon! Győzött), miért győznie kellett! Valami ilyesmit.... (SZEMTANÜK) — A véleményemet kérdezi? Nincs véleményem! Mindig is tudtam, hogy vannak előre eldön­tött futamok, de hogy ilyen nyil­vánosan ... — Kérem, én egy öreg asszony vagyok. Csak két helyre járok, a templomba, meg a lóversenyre. De ilyen csodát még nem láttam se itt se ott! Térdre borultam és imád­koztam. Sokan csináltak így. — Ja igen, az a szárny ügy. Em- lékszek. Mondták, hogy ez reklám­filmbe lesz, igaz ez? — Legjobban azon röhögtem, hogy mellettem az öreg Kulacsnak, csak így hívjuk, Kulacsnak a tor­kán akadt a vodka, hehehe! — Kit érdekel az a szárny? Csak egészség legyen, njeg jó tipp! Az a fontos! (A HIVATALOS SZEMÉLY) — Nem mondok semmit! Még a végén kifacsarják a szavaimat! Tegye el nyugodtan a mikrofon­ját! „Tegnap döntés született a va­sárnapi lóverseny ügyében. A bi­zottság úgy döntött, hogy a har­madik futamot (Stojkowich-díj) meg kell ismételni a bonyodalma­kat előidéző ló szárnyainak szak­szerű eltávolítása után”, (EGY ILLETÉKES) — Örülök,. hogy végre megoldó­dott ez a probléma is. Ügy érzem, igazságosan. Mi a legmesszebbme­nőkig figyelembe vettük az állás­pontokat, melyeknek sokrétűsége is tükrözi, mennyire bonyolult fel­adatot kellett megoldaniuk. Végül, úgy hisszük, sikerült elfogulatla­nul ítélkeznünk. Hisszük, hogy a szárnyak eltávolításával sok kel­lemetlenségnek vesszük elejét. Mert ezek a váratlanul, és talán megkockáztatom, illetéktelenül nőtt szárnyak nem túl kedvezőek. Ügy érezzük, így igazságos, így tisztességes. És a jövőben is keres­ni fogjuk a legtisztább utakat (SPORTSZERKESZTÖNK MEG­JEGYZÉSE) — Ügy legyen! láttam, hogy erősen leromlott ál­lapotban van. Zömök, esztergált lábait szú rágta, finom barna furnérlemeze több helyen felpú- posodott, és hasadozott, rojtos volt a furnérlemez, s a komód tetején hosszú, szürke repedés vicsorgott. Karcsú, kecses komód, mesteri munka, csak rossz bőrben van. Végül az ebédlőbe szorítottuk be a tálaló mellé. A tálaló alig negy­venéves, tehát nem régiség, ko­runk vonalait viseli, s a komód úgy áll mellette, mint egy múlt századból itt felejtett szegény ro­kon. Nem mutat, elvész niellette, még a kulcslyukakat övező rézdí­szek isi halványabban ragyognak, mint a régiségkereskedőnél. Nincs mit tenni, meg kell javítani a ko­módunkat. Mivel hálószobánk a legtágasabb, felszedtük a szőnyegeket, s a szo­ba asztalosműhellyé változott. A mester szorgalmasan enyvezte, csiszolta, gyalulta és fényesítette a komódot. Napokig kopácsolt a la­kásban, a gáztűzhelyen enyvet főzött, nagy türelemmel a szúlyu- kakat is betömögette. Szinte felki­áltottunk a meglepetéstől, amikor elkészült, a komódunk megfiata­lodott és megszépült, mint amikor a mesében gyönyörű' királykisasz- szonnyó változik a csúf boszor­kány. Visszaállítottuk a tálaló mel­lé. A komód csillogott, vibrálva úszó fények sugároztak belőle, mintha glória venné körül. A korszerű, zömök, fiatal diófa tála­ló egészen elhomályosult és jel­legtelenné vált a fényétől. Mi ta­gadás, a megújult biedermeier ko­mód nyugtalanítóan hatott ránk, teljesen feldúlta az ebédlő össz­hangját. Vonzotta a tekintetet. Ki­vált a környezetéből, hatni, káp­ráztatni akart. — Nem élhetünk így vele — je­lentette ki a feleségem —, a ko­mód társat kíván, megfelelő kör­nyezetet keres. Addig nyugtalanít majd, amíg nem -gondoskodunk számára méltó környezetről.. . — Sosem hittem volna, hogy egy biedermeier bútordarab formabon­tó lehet. — összeráncolt homlok­kal töprengtem. — Tudod, ez az Duba Gyula: A biedermeier komód utolsó tiszta stílus, amely a for­majegyeiben még önálló. Klasszis kus stílus, s mégis széttöri a for­mákat. Micsoda nyugtalan ko­mód ... Tény, hogy a komódnak korban és stílusban hozzáillő társat kell keresnünk. — Élettársat — hu­nyorítottam a feleségemre huncu­tul. Jártam a régiségkereskedéseket, és mohón szimatoltam antik asz­talka, biedermeier vitrin, esetleg karszék után. A feleségem apró- hirdetéseket böngészett, de sokáig csak menyasszonyi ruhákra, szál­lítható garázsokra és éremgyűjte­ményekre, meg harminc család méhre bukkant, de ezekre nem volt szükségünk. Mégis neki lett szerencséje, néhány hét múlva ap­róhirdetés útján vásároltunk egy biedermeier ebédlőasztalt hat rézveretes székkel. Fiatalabb bú­tor a komódtól, mégis jobbarr megrágta a szú, hanyag gazdái lehettek, csupa lyuk és repedés. Az asztal lapja foltos, görbe és dudoyodott, de a lábai dúsan fara- gottak, fénylöek. Kétségkívül kései biedermeier stílus, reneszánsz ele­mekkel keverten. Asztalosunk azonnal felgyűrte az ingujját, ahogy meglátta új szerzeményünket, és a politúrra előleget kért. — Szépek a régi bútorok, de nagy hátrányuk, hogy azonnal ja­vítani kell őket — állapította meg a feleségem —, ha nem kellene azonnal javítani, sokkal szebbek lennének. — Helyes észrevétel — komoly arccal bólogattam — de..', benne vagyunk, mit tehetünk? Az asztal­ról mindenképpen el kell tüntetni a szúlyukakat, mert az elmúlás gondolatát sugallják ... s nekünk most lelkierőre és életkedvre lesz szükségünk —. de ezt már csak magamban gondoltam. Az asztalos nem filozofált, ' ha­nem fütyörészve kaparta le az asz­tal lapjáról a felpattogzott gla- zúrt, s közben mérgesen füstölgött: — Belakkozta a kontár — doho­gott az elődjére —, micsoda fuser, egyszerűen belakkozta a csibész! Talán nem is ismerte a politúrt! Hetekig kopácsolt és enyvezett a hálószobában. De amikor készen lett, felkiáltottunk az ámulattól: a faragott lábú asztal lapja úgy csillogott, hogy borotválkozhattam volna a tükrében. A székek réz­szögei szikrázva ragyogtak és a faragások frissen politúrozott, ne­mes vonásai túlszárnyalták képze­letünket. Az asztalt is az ebédlő­be állítottuk, és köréje raktuk a székeket. Egyszerre mintha min­den bútor megsemmisült volna a szobában lényegtelenné vált, jellegtelen, ócska kacatnak ha­tott. Az eddig hetyke tá­laló rozoga nyúlólnak, a régi ebédlőasztalunk viharvert hokedli­nek, a mahagóni heverő pedig szegényes vacoknak egy-éjjeli me­nedékhelyen. Néhány régi bútor­darabot pánikszerűen eltávolítot­tunk az ebédlőből. Még így sem érvényesülnek — nézte a szobát a feleségem —, be vannak szorítva, nincs elég he­lyük ... Igaza volt, a megifjodott öreg bútorok nem nyugodhattak, teret követeltek maguknak. Szétnyom­ták maguk körül a falakat.-— Levégőt akarnak — helyesel­tem —teret követelnek a vona­laiknak. Nem szokták meg, hogy egy szövetkezeti lakás nappalijá­ban összezsúfolják őket. Ilyen bútoroknak tágas, szellős helyisé­gek kellenek, hogy szabadon meg­valósíthassák önmagukat, és. teljes pompájukban gyönyörködtessék a tekintet. Szinte hallom, ahogy só­hajtoznak: Teret, levegőt! A helyzet akkor romlott le tel­jesen, amikor vettünk még egy empire bronzasztalkát és hozzá egy faragott karosszéket. Ahogy a komód mellé állítottuk őket, az ebédlő falai érezhetően megre­megtek, miptha fáznának, borzong- nának. Akkor már óriási volt az antik bútorok nvomása, a tér hiánya fojtogató feszültséget idé­zett elő, nyilvánvalóvá vált, hogy mai formájában a lakásunk többé már nem megfelelő a számunkra. — Az ebédlő és a dolgozószoba között le kell bontanunk a válasz­falat — javasolta habozva a fele­ségem, aki mindig kezdeményezőbb volt ilyen helyzetekben —, tenni kell valamit, hogy érvényesülhes­senek. Milyen nyomasztó itt a le­vegő, megfulladok! Elmentem a lakásszövetkezet ve­zetőségéhez, de nem egyeztek be­le, hogy falat bontsunk, mert le­szakadhat a mennyezet, és az an­tik bútorainkkal együtt maga alá temet. Nyughassanak, intettek'szi­gorúan a vezető emberek, tudato­sítsák, hogy nem kastélyban lak­nak. Boldogan a homlokomra csap­tam és elrohantam. — Megvan!... Áldásos ötlet! Egyedüli megoldás, hogy kastélyt veszünk!. . . A feleségem, aki nemcsak kez­deményezőbb, de gyakorlatiasabb is, nem nagyon lelkesedett az öt­letért. Gondolod, hogy kastélyvásár­láshoz is ad kölcsönt a bank? Kissé elbizonytalanodtam. — Nem tudom, talán ... de nincs más lehetőségünk, benne vagyunk a pácban, most már kastélyt kell vennünk, néhány nagyobb terem­mel, különben a bútoraink tönk­retesziek az életünket. A bútorok talán értették a be­szélgetést. A biedermeier komód mintha nekifeszült volna a falnak, hogy tágítsa a szobát, s a rézgom­bos székek türelmetlenül topogni látszottak. Eladó kastély után kezdtem _ ér­deklődni az* ismerőseimnél. Egye­sek gyanakodva néztek rám, má­sok zavartan .nevettek, és hirtelen elköszöntek, cinizmusáról ismert barátom pedig hidegen azt taná­csolta, hogy legjobb lesz, ha tata- roztátom Beckó várát, és odaköl­tözöm a bútoraimmal, de talán az is elég lesz, ha felmászom a rom­vár csúcsára, és a mélybe vetem magam. A feleségem sem tétlen­kedett, újra az újságokba mélyedt, és apróhirdetéseket böngészett. Polgártársaink sok mindent elad-' tak: parasztházat, fáskamrát, csűrt és dohányszárítót, víkendháznak használható kutyaólat és üzemké­pes vízimalmot, még második vi­lágháborús bunkert is borpince céljaira, de kastélyt egyet sem. Kisebb vidéki kúriát sem talál­tunk az újságban, csupán egy nemzeti bizottság hirdetett eladás­ra valami magtárépületet és tűz­oltószertárt. — Várnunk kell — intettem tü­relemre a feleségemet. — Mindent eladnak manapság, kell, hogy kas­télyt is áruljanak. Nem . bírtuk megállni, hogy ne vásároljunk még néhány bútor­darabot, hiszen olyan szépek, de a gondjaink tetemesen megnöveked­tek velük. Lesütjük előttük a sze­münket, és éjszakákon- át töpren­günk a megoldáson, szenvedünk. helyzet tragikus. S a A feleségem még nem tudja, ami egy különö­sen gondterhelt éjsza­kán 'eszembe jutott. Kastélyt veszünk, rendben van, beköltöztetjük a búto­rainkat, ... kitűnő,' de ki fogja takarítani a termeket? A takarítás most is gondot okoz, mi lesz még a tágas, nagy termekkel? Aztán egy kastély el sem képzelhető sze­mélyzet nélkül. Honnan kerítünk szobalányt, szakácsnőt és lovászt? Nem is szólok az új problémákról a feleségemnek, minek szaporítsam a gondjait? Csak a komódot kér­dezgetem: ki takarítja majd a ter­meket? De a biedermeier komód közöm­bösen hallgat, nem felel. Irodalmi oldalpárunk képeit Reich Károly rajzaiból válogattuk Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom