Szolnok Megyei Néplap, 1983. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1983. MÁRCIUS 26.

I Arcképvázlat I

Eljegyezte magát az elektronikával

Furcsa históriák, tér,lengenek róla, pédául ez; a portás időnként azt látja, hogy amikor ő jön dolgozni, Deák akkor megy haza. Milyen ember az ilyen?

Deák László, 29 éves. fejlesztő műszerész a mezőtúri Magyar—Mongol Barátság Termelőszövetkezet agro- elektronikai műhelyében, az új termékek első kivitelezője. Azt mondják rá, olyan aki az újítást is megújítja Egyszerűen nem tud kész dolgokat elfogadni. Munkahelyeiről éppen emiatt ment el. Ha valaki a munkakönyvét látja, azt hiheti világcsavargó, pedig nem erről van szó... Az utolsó munkahelyén, a mezőtúri téglagyárban az automatikák szerelésével foglalkozott. Ott volt ameddig megkezdődött az üzem, a gyárban, azután karbantartóként dolgozhatott volna "tovább, ám ő fogta kis táskáját, munkakönyvét és továbbállt. Készített már célhegesztő készülékhez panelt, hazai alkatrészekből, tervei szerint átalakított elektronikával működik a mezőhéki paprikaszárító is.

Jelenleg a Magyar—Mongol Barátság Tsz egyik sikeres műszerén dolgozik, „idestova” két és fél éve. Azóta a DATE mezőtúri főiskolájától vásárolt alapműszer teljesen átváltozott. A „digitális teszter” ma már sokadik arcát mutatja a vevőnek — keze nyomán. Az E—516-os betakarítógép működését vezérlő elektromos egységet ellenőrzi ez a műszer, iránta igen-igen érdeklődik az NDK-ból a Fortschritt kombinát, a kombájn készítője. Nemrégiben — immáron sokadszor —, Deák László kis táskájával és szerszámkészletével Neustadtba utazott, hogy az ottani fejlesztőmérnökkel együtt próbálja ki a műszert. Partnerre találtak

egymásban — mondja. Üjabb adatokkal, és ezeknél is újabb saját ötletekkel érkezett haza. Legutóbb, egy NDK-beli találkozásunkkor személyesen hallottam a német szakemberek kéréseit. Pár nappal később Mezőtúron jártam, ekkor már ott feküdt asztalán a megváltozott, új formájú berendezés. Késő éjjelig dolgozott, mondván „Jönnek érte néhány nap múlva, különben >s, olyan jó csend van itt”. Szűkszavú fiatalember, de ha a munkája felől kérdezik megoldódik a nyelve.

Felesége és két gyermeke elég ritkán látja, pedig — eleitett mondatai alapján biztos vagyok benne — szereti családját. Hiába — említi — nem tud egyhelyben ülni.

Hobbija is az elektronika. Még 14 éves sem volt, amikor barkácsolni kezdett, a gimnázium után Pestre jelentkezett a Gelkához, annak reményében, hogy ott többet tanulhat és láthat. Három év következett a szegedi Gelká- nál, és ismét Mezőtúr jött. Dolgozott a Kontaktában, majd a Téglagyárban, s ezután következett a téesz.

Hetente egy-két napot Budapestre járok vásárolni — mondja —, no nem jószántamból, de a régi ismeretségeim és az áruválaszték, amely szinte naponta változik, megkívánja. Tisztában kell lennem az újdonságokkal. Nem várhatom el senkitől, hogy felismerje az IC- ket, a nyomtatott áramköröket. Nem beszélve arról, hogy minden katalógus németül, vagy angolul ír az alkatrészekről. Igaz csak a gimnáziumban tanultam angolul, a nyelv szakmai része

azonban már jól megy. A szakirodalmat állandóan olvasom, az újdonságokat, így azonnal alkalmazhatom. Nincs mit tenni, már több százszor leállhattunk volna alkatrészhiány miatt, ha nem találunk helyette mást, annak megfelelőt. Ha mégis előfordul, hogy nagy néha otthon maradok, leülök barkácsolni kicsit, elláttam már az összes mezőtúri lemezlovast fényorgonával és egyéb fényhatású berendezéssel.

Az ipari ágazat, ahol jelenleg dolgozik, az ellenőrző műszereket gyártja, szinte futószalagon. Deák László asztala sarkán azonban ott az új termék, a kisméretű berendezés már majdnem kész. Ez a legújabb készüléke az ultrahangos rágcsálóriasztó. — Érdekes kis műszer, ha beválik akkor nagyot alkottunk — mondja. Lehetséges, hogy találmány lesz belőle.

Szabad időből neki mindig kevés jutott, a pihenést a nyár jelenti, de amióta a té- eszben a műszerrel bajlódik, háromszor halasztotta el beutalóját. Az idén Bulgáriába készül családjával, „de még ez sem biztos’’ — így ő.

S, ha már különlegességekkel kezdtük Deák László portréját, végül még egy furcsaság: Említik, olykor nem érti, miért nem akarnak bent maradni, vele dolgozni, este.

éjszaka. ha „hajtás” van.

Megadja a magyarázatát:

munkában nincs barátság. Azt is mondják munkatársai, nem könnyű vele együttműködni. szeszélyes, tüskés természetű. Ez igaz, de amit

csinál, azt senki sem titulálhatja átlagosnak, mint ahogy Deák László sem egy a tucatemberek közül.

Céhládák, mesterremekek

Az 1600-as évektől működő váci céhek megmaradt tárgyi emlékeiből és kihalófélben lévő mesterségek szerszámaiból rendezett kiállítást a karcagi Győrffy István Nagykun Múzeum. A céhek feladata mindenekelőtt a szakma védelme volt. A testületbe csak a szakmájukat jól értő iparosokat vették fel, akik az inasévek után fél évig még a mester keze alatt dolgoztak, majd miután szabadulólevelüket kézhez kapták, pár évig idegenben gyakorolták a szakmát. Visszatérve mesterremeket kellett készíteniük, s ha ez jól sikerült, csak akkor avatták fel mesterré, a céh teljes jogú tagjává. A kiállításon — amely április végéig tekinthető meg — egyebek között több mesterremek, is látható, igazolván az egykori céhlegények nagy szakmai tudását.

Mesterremeknek is beillő mézeskalácsformák a múlt század elejéről (balra és lent). Fotó; T. K. L.

A céhláda a testület anyagi és erkölcsi összetartozását jelképezte. Benne tartották a céh pénzét, pecsétjét, mindenféle okmányát

Belénk zárva a mennybolt

A színskáláról pedig a zöld, világoskék, piros, aranysárga. Legalábbis így él bennünk a kép, amit kissé volt-önmagunkról is őrzünk. De vajon hiteles-e a derűs klisé? És kisajátíthatja-e a komorabb színeket, a súlyosabb érzelmeket, a felelősség ólomnehezékét az a korosztály, melyhez nehezen illeszthető az ifjonti jelző?

Kardos Tamással éppen aznap beszélgettünk, amikor megjelent a hír az újságban: a második észak-alföldi fotópályázaton a fekete-fehér képek kategóriájában elsődíjas lett, valamint megkapta a legjobb emberábrázolás különdíját. Értelmetlen lett volna magyarázni, hogy nem erre az alkalomra lett időzítve a bemutatása, aligha hitte volna el. Pedig az egybeesés véletlen műve volt.

Amolyan „jólfésült”, kellemes modorú fiatalember Kardos Tamás. És pedáns, céltudatos, de a fantáziának sincs híján. Ennyit árul el ő, és ezt erősítik a képei, melyeket egy dossziéban hoz mondandója illusztrálására.

— Ha már kínálja magát az aktualitás, kezdjük a végén: milyen mezőnyben sikerült nyernie a pályázaton?

— Ügy tudom, közel 400 fotó közül mintegy hatvanat fogadott el a zsűri. Én öt képpel pályáztam, kettőt állítottak ki s az egyik „befutott”. Persze ezek a számok nem mondanak semmit, mert volt, aki 8 képet postázott, hat a közönség elé került, de díjazott nem volt közötte egy sem.

— Akkor kanyarodjunk vissza az elejére: mikor jutott eszébe, hogy egy szempillantásra megállásra bírja ezt az illanó világot?

— Ó, nagyon sematikus a kezdet: 1967-ben a takarékbélyeg árából vettem egy Pajtás gépet. Mindaddig „lőttem” vele a családot, míg a bátyám el nem rontotta. Aztán villanyszerelő lettem, majd cukrász — viszont az első fizetésemből vásároltam egy komoly masinát. Dehát amatőr fényképész van Magyarországion, néhány millió. Az unokabátyám Debrecenben jóval előttem járt: egyszer végignézhettem, amint a saját laborjában dolgozik, ezen úgy fellelkesültem, hogy hazatérve beszereztem egy törpe nagyítót. Alighanem ez volt az első lépés a célirányos fotózás felé.

— Egyébként hány lépcsőfok vezet a kattintgató gyerektől a sikeresen kiállító fotósig?

— Azt hiszem, három: a

hobbifényképészek közül azért a szakma vonzalma kiválasztja azokat, akik intézményi fotósok, laboránsok lesznek, és az életük a továbbiakban nagyrészt sötétkamrában telik. Ez a második stáció. A harmadik, amikor valaki már aZ önmegvalósításhoz veszi segítségül a fényképezőgépet. Kiállít, s vagy sikere lesz, vagy nem.

— ön most éppen hol tart?

— A kenyerem is a fényképezés: 1975-ben kerültem a Kötivizighez laboránsnak, ami igen jó iskola volt a számomra. Jelenleg a Hetényi kórházban dolgozom fotósként.

— A kórház és a fényképezés .. .

— Igen, igen! Ha dramatizálni akarnám a feladatomat, azt mondhatnám, nálunk a születéstől a halálig egy őrült vetítőgépén szédületes iramban lepereg az emberi sors. Készítünk mikrofilmeket, fotót műtétekről, kisíil- met a kórház életéről, felvételt a betegekről — és sajnos nem eggyel találkozunk a kórbonctanon. A téma olykor a születés, olykor a halál. Az egyik megráz, a másik felemel. Mi ott a kórház laborjában háttéremberek vagyunk, de nélkülünk nehezebben menne előre a tudományos munka. Ugye, milyen nagy szavak? Pedig sok igazság van benne. Sokszor egy tanácskozáson egy segédor- vosnak nagyobb sikere van előadásával, mint egy neves professzornak. Azért, mert nagyszerű diaképekkel illusztrálja mondanivalóját. Hát ez jó! Ilyenkor minket is megcsap az alkotás szele, és ez éleszti az ambíciókat.

A 29 éves fiatalember egy 600 képből álló várostörténeti fotógyűjteményt is összeszedett az évek során. Közülük nem egy soha meg nem ismételhető eseményt rögzít. Kardos Tamás „megfogta” azt a pillanatot, amikor levegőbe emelkedett a régi vasút épülete; reprodukált képeket a századfordulóról, menti a közelmúlt „cserepeit” Szolnok iránti nagy- nagy szeretettel és olyan felelősséggel, amely egy ifjú embertől mindenképp imponáló.

— Hogyan tovább?

— Ügy gondolom, nem a divatos fotósok útját kell járni. Van, aki a kiállítások során a zsűrire szabja a képeit. Ha azt hallja, „modern” felfogású ítészek jönnek, beadja a fotógrafikát, más fotós mindig az „évszázad képét” próbálja megcsinálni. Én azt szeretném, ha valamennyi kockámból összeállna egyszer az Élet.

* * *

Dienes Eszter nehéz életét csak úgy lehet végigkövetni, ha napjainak mai derűs megnyugvását keverjük oldószerül keserű sorsához. A törökszentmiklósi művelődési otthonban, munkahelyén kerestem meg abból az alkalomból, hogy a napokban megkapta versírói munkásságáért a KISZ megyei bizottság nívódíját. Férjétől éppen hitvesi csókkal búcsúzott. Néhány perc múlva a művelődési ház igazgatójának szobájában beszélgettünk.

— Egy vallomással kezdem: eleddig egyetlen sorát sem olvastam. Kell-e ezért szégyenkeznem?

Zavart nevetéssel válaszol: — Országos lapokban csak ritkán publikáltam, így ne restelkedjen. Viszont a Néplapnak hálás lehetek, mert gyakran megjelentet; amiért nem ismeri az újságot, futólag elpirulhat...

— Sokunk mulasztását pótolandó, mondja el, hogy lett magából verscsináló ember?

— Ennek könnyesen szomorú története van. Kunhegyesen születtem, apám betűt nem ismerő kubikos volt, anyám takarítónő. Ketten vagyunk testvérek. Apámat a vonat gázolta el Török- szentmiklóson ’71-ben,

anyám rákban halt meg 5 évvel később. Nagy versmondó voltam, de semmi több. A kunhegyesi gimnáziumba jártam, ahol két- magam fabrikálta verssorral árultam el antitálentumomat. íme a fizikaórán született mű: „Óda, óda, dióda / De szép sárga diófa. — Nnna ... hát kezdetnek nem sok, de jó ideig békén is hagyott a múzsa! Érettségi után borsózott a hátam a tanulástól. Színésznő szerettem volna lenni. A felvételi nem sikerült, kihullottam Mosogatólány lettem a VII. kerületben a Flekken-tanya kisvendéglőben. Kilencszázötven forintot kerestem, ebből kétszázötven volt a vaságy egy konyhában. A pesti élettől szabályos allergiát kaptam. Kiütések jöttek ki rajtam, a levegőt sem bírtam, hazajöttem.

— Maradjunk még a családjánál: magának kifejezetten kun arca van. Lehet, hogy távoli ősei még a jurta falát firkálgatták?

— A kun ősökre én is

gyanakodtam: apám apró,

lyPh-ixó pol ácson tú ember Volt, villogó fekete szemmel. Öt Csörögi Péternek hívták, anyámat Dienes Júliának.

Anyám nevét vettem magamra, tehettem ezt azért is, mert szüleim soha nem házasodtak össze.

— A pesti „kaland” után mi következett?

— Rájöttem, hogy mégiscsak szeretek tanulni. De olyan szakra vágytam, ahol magyarból és történelemből kell felvételizni. Ez volt a debreceni tanítóképző intézet népművelés szaka. Felvettek. Az utolsó évben mentem férjhez. Már terhesen államvizsgáztam. Megszületett Attila, és innen kezdődik az én kálváriám.

— És a versei?

— Azok is innen eredeztethetek. Kezdetben a férjem szüleinél laktunk Zsákán, majd Kunhegyesre kerültem vissza népművelőnek. Szolgálati lakást kaptunk, de a férjem egyre nehezebben viselte az esti eljárásomat a művelődési házba. Elváltunk. De milyen csúnyán! A fiamat valósággal ellopta. Az első versem átokvers volt: „Ki

virágod voltam, örömíz a. szádban / Oldozz fel, érints meg, ne maradjak gyászban. / S ha vissza sem jössz, szemed másra zártad, / Szíved gyökeréig ásson le a bánat”.

— Honnan jöttek ezek a sorok, ilyen készen, ilyen szépen?

— Nem tudnám megmondani ... Ügy kiköpődött a számon ...

— Tehát volt egyszál magában, az életnek nekikeseredve.

— Igen, és ekkor Tiszabő következett — egy évnyi rossz álom. Ital, felületes ismeretségek. Az ilyet szeretné az ember tűzzel-vassal kiégetni az életéből. Ekkor írtam azt, hogy: „Édes istenem takarj be, fázom / Fázom nagyon. / Vagy adj társat, akivel a f Reszketésben ellakom.’'.

Aztán felém nyúlt egy kéz. Nyáry Laci, aki akkor a művelődési központ igazgatója volt, idevett, és embert csinált belőlem. Akkor, amikor a volt férjem azt hangoztatta, hogy alkalmatlan vagyok a fiam nevelésére, Nyáry Laci elintézte, hogy a gimnáziumban lehessek óraadó. Harmadikos, negyedikes diákokat bíztak a kezemre. Talpraálltam.

— Az élete minden téren rendeződött?

— Becsületes, derék férjet találtam. Gépész a baromfi- DeldollgozónáL. Bízom Tibiben. Húszhónapos a kislányom, Veronika.

— Neki már született vers?

— Nem. Érdekes, nem tudok. A boldogságról nem lehet verset írni. Azt élni kell, csöndesen, derűvel. Ha én nem szenvedek, nem tudok verset írni... Indulat kell a versíráshoz.

— Mi az, ami az eddigi munkásságából tapintható?

— Két nagy bőrönd, tele verssel, telt fiókok félkész Irományokkal. Annyi nyugalom kellene, hogy befejezzem. Hogy készre írjam őket, aztán előálljak velük, hát... majd.

— A mai életérzését melyik költeménye fejezi ki a legjobban?

— Azt hiszem az, amelyiknek a címe: Ezentúl. „Nagyon hittelek. / Mint aki árva. / Ezentúl teszek a glóriádra, I S hiszem, Uram, / Belénk zárva a mennybolt.”

Palágyi Béla