Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)
1983-02-19 / 42. szám
8 Irodalom» művészet 1983. FEBRUÁR 19. (Száz én magijar núiwlláikál Sándor Kálmán (1903—1962). A szocialista próza harmincas években induló nemzedékéhez tartozott. Tanulmányait Budapesten végezte, kereskedelmi tisztviselő, majd újságíró lett. Első írásai — elbeszélések, esz- szék — a Nyugatban, a Népszavában és a Pesti Naplóban jelentek meg. Első, formanyelvében avantgardista kisregénye, az Ártatlanok (1935) a munkásélet sivárságát mutatja be. A legsoványabb tehén esztendeje című regénye — melyben realista eszközökkel, s nagy leleplező erővel ábrázolta a társadalom számkivetettjeinek reménytelen sorsát a gazdasági válság idején — csak a felszabadulás után jelenhetett meg. A mindig baloldali, radikális gondolkodású író tapasztalatai hatására a szocializmus híve lett. 1944-ben a dachaui koncentrációs tábort is megjárta; évekkel később ott szerzett súlyos betegségébe halt bele. A háború után egy ideig külföldön gyógyították. 1946-ban tért haza, s jelentős szerepet játszott az újjászerveződő irodalmi életben. Tolvajok kertje (1949) című regénye Németország amerikai megszállási övezetének életéről ad jellemző képet az író személyes élményei alapján. Szégyenfa (1951) című — több kötetre tervezett — regényében a Tanácsköztársaság leverése után újraszerveződő kommunista párt nehéz munkáját mutatta be. Drámákat is írt, s több elbeszéléskötete jelent meg. Két ízben kapott József Attila-díjat, 1953-ban A harag napja című drámájáért Kossuth-díjjal tüntették ki. Összegyűjtött novellái Éjszaka Európában címmel jelentek meg 1965-ben. A kopott, sárgás, rettentően hideg keramitkockák esténként vissz- hangosan koppantak a kulcsos távozó, bakancsos léptei alatt. A harmadik folyosó utolsó homályos beszögellésén feküdt a bal csillag 28. Helyrajzi szám. Négy fal, egy ablak, öt ember és egy csomó elveszett év helyrajzi száma. .. . Nős, római katolikus vallású, büntetlen előéletű, 39 éves pékmester volt, mielőtt hatévi fegy- házra ítélték szándékos emberölés kísérlete és súlyos testi sértés címén. A középső kemencét nedves venyigékkel tisztára söpörte, azután alágyújtott és szakajtani kezdte a tésztát. Akkor a külső ajtóban csörrent a kulcs. Magas, hajlott hátú ismeretlen ember jött be, mögötte a főfoglár. A többiek, a másik négy kemence szolgái már az ajtónyikorgásnál abbahagyták a munkát, és vártak, ö valamit még babrált a tésztával, azután felpillantott. Azonnal megismerte. A háta még egyenes volt, amikor utoljára találkoztak. A nyakát is furcsán tartja. Rossz bőrben van, megöregedett. Hogyan került ide? Valami elszakadt benne, remegett, ökölbe szorított kezét kinyitotta és várt. A főfoglár körülnézett az alacsony sütőben, azután előre tuszkolta az új embert és őrá nézett. — Háromszázhatvanötös — mondta lassan —, magának egy hónap múlva telik le az ideje. Ez az új ember — mutatott a magasra. — Maga betanítja. Maguknál, a 28-ban lesz az ágya is. Két hét múlva átveszi magától a harmadik kemencét. Pék volt kint — fejezte be csendesen. — Tudom — gondolta —, pék volt. Az én első segédem volt — akarta mondani, de egy hangot sem tudott kierőszakolni a torkán. A fogát összeharapta, és tisztelettudóan meghajolt a főfoglár előtt. Azután megint dongva csikfar- dult az ajtó, és magukra maradtak. Az új ember tétovázva, félszegen várakozott előtte. — Hány év? — kérdezte most a sarokból az életfogytos, a második kemence szolgája. — Hat — mondta tompán az új ember, és maga elé meredt. — Sejszdrauf! — szólt vigasztalan az életfogytos. — Annyi időre nem is érdemes itt berendezkedni. Csönd. Érezte, neki is szólnia kell már a jövevényhez. Megtörülte a homlokát. — A hármadik kemence lesz a magáé, segéd úr — mondta fojtott és remegő hangon. — Sokat nem kell magyaráznom, dolgoztunk már együtt. Maga jó munkás, segéd úr. Elhallgatott. Az új ember lassan felemelte a fejét és az ismerős hangra ránézett. Tekintetében nem volt meglepetés. — Maga itt van — ezt mondta. Suta mozdulatokkal, szinte egymás előtt is szégyenkezve fogtak munkához. A teremben kezdett fojtogató lenni a “hőség, egy szál alsóra vetkőzve sürögtek a tészták: a fegyház kenyere körül. A háromszázhatvanötös lopva figyelte a jövevényt. — Hát ez lett belőle — gondolta —, csont és bőr. Hajlott a háta, vékony, száraz a karja, hat év előtt, hat éve, uramisten, mikor ott a melle közepén megszúrta, egész zsák lisztekkel dobálózott. Kis, szőke bajuszkája volt, gömbölyű arca, nem csoda, hogy az asszony megbolondult tőle. Most meg csak úgy lézeng a munkánál, mintha elszokott volna tőle. Az új ember félszeg, hosszú karja szinte ügyetlen mozdulattal rakta a nagy, liszttel beszórt lapátra a tésztát. Látszott rajta, hogy ez is nehezére esik. És a melle közepén halvány vörös vonal a sebhely, ha feléje fordul, nem udja levenni róla a szemét. Délben megszakították a munkát, a nagy teremben szótlanul, mohón kanalazták a sárgásbarna levest. Délután külön sütnivaló akadt. Lassan, vontatottan múlt a nap. Egészen estig semmit sem szóltak egymáshoz. Este lehajtott fejjel bandukoltak hatan a pékműhelyből a hideg, visszhangos folyosókon vissza a zárkájuk felé. Mögöttük az őr bakancsos lépte koppant. Becsapták utánuk az ajtót, és kettőt fordult a kulcs. Hat fegyenc, négy fal, egy vasrácsos ablak és egy csomó elveszett év. Lomhán cihelődtek lefekvésre. Az új ember ágya szélén ült, és mereven nézte, a cipőjét. Valahol egy toronyban rekedt kongással hetet ülött az óra. — Lefeküdni — mondta az életfogytos, a zárka örökös szobaparancsnoka. A villany hunyorogni kezdett, azután elaludt. Vaksötétben motoszkált még valaki az ágya körül, azután ez is megszűnt. Hat ember nehéz lelégzése töltötte be a zárkát. Messze, a csillag második folyosóján egyhangú, kopogó léptekkel járt a soros foglár. Onnan a jobb sarokból, a jövevény ágya felől furcsa, bugyboré- . kóló, elfojtott hangok érkeztek. A segéd úr sír. Mindenki sír a fegy- ház első éjszakáján. Kikászálódott az ágyból. Óvatosan lépett le a hideg kőre, és az új ember ágya felé tapogatózott. — Segéd úr — suttogta —, segéd úr, ne sírjon, nem érdemes. Csönd lett. — Segéd úr, alszik? — kérdezte bátortalanul, bele a sötétbe. Közelebb lépett, és óvatosan leereszkedett az ágy szélére. A keze elindult arrafelé, amerről a sírást hallotta. Tenyere alatt nedves arcot érzett. A sírás megszűnt, a jövevény felült az ágyban. — Mit akar, főnök úr? — kérdezte. — Menjen a fenébe! A háromszázhatvanötösnek ösz- szeszorult a torka. — Nézze, ne haragudjon! Megszúrtam magát a mellén. Ez tény. Meg akartam gyilkolni a feleségem miatt, most hat éve. Na és? A segéd egészen előrehajolt az ágyon, s megint csak azt mondta: — Mit akar? Menjen a fenébe. — Haragszik? — kérdezte a három száz hatvanötös. — Nem haragszok! — mondta az új fogoly. — Én szerettem az asz- szonyt, ő is engem. Akkor maga megszúrt, aztán idekerült. Én felgyógyultam, és hát összeköltöztem az asszonnyal. — Hogy ment az üzlet? — kérdezte némi hallgatás után a háromszázhatvanötös. — És Mariska? — Az üzlet jó — mondta a segéd. — Fióküzlet is van a Tavaszmező utcában, új első segéd is van, Magának, főnök úr, új kisfia is van az első segédtől, most azzal él az asszony — mondta és hüppögni kezdett. — Ne hüppögjön — mondta a háromszázhatvanötös, s kis csend után ezt kérdezte: — Maga?... Maga miért került ide? Mit csinált? A másik így szólt: — Éltem az asszonnyal. Az új fióküzletet én csináltam. Szépen megvoltunk, csak mióta maga, főnök úr, megszúrt engem, egye meg magát a fene, én nem voltam a régi. Köhögtem, soványodni kezdtem. A zsákok egyre nehezebbek lettek. Jött az új segéd, szép, egyenes, fekete ember, erős, bajusza volt. Rajtakaptam az asszonnyal. „Mariska! Hagyd abba!” — mondtam. Semmi! Kidobott! Jött a tél. Munka sehol, nem is nagyon bírtam volna. Én meg egy délelőtt bementem az üzletbe. Hosszú kés volt a kabátom alatt és megszúrtam. — Az asszonyt? — hördült fel a háromszázhatvanötös. — Az új segédet — felelte a jövevény. Ültek egymás mellett. A háromszázhatvanötös ezt mondta: —r- Az asszonyt kellett volna leszúrni, nem az első segédet. Visszament az ágyába. Többet nem szólt. Különben is világosodott. Aznap hajnalban őrségváltás előtt egy fegyenc a pékműhelyből szökést kísérelt meg'. A háromszázhatvanötös számot viselte. Közvetlenül a külső kerítés előtt fogták el. Huszonkilenc napja volt hátra. Ezt a néhány napot nem tudta volna elviselni? Senki nem értette, mi oka lehetett éppen most a- szökésre, hat év után. .. . Csak az egyik öreg fegyenc' a pékműhelyben, a bal csillag 28- ból, egy bizonyos életfogytos mormolta maga elé az ő szokott módján: — Huszonkilenc nap. Hm. Az ember sokáig él. Néha háromszor annyi év is túl kevés. Azután egyszerre elengedte a nagy lapátot, és átszólt a hármas kemencéhez, a hajlott hátú új fe- gyenchez: — Kevés vizet használsz a svöll- hoz. Korom ne maradjon a fenéken, hé! Sándor Kálmán: Bal csillag 28 Sárga ház Béke, öröm Garai Gábor: Lényeg Csak a bálvány szomjazik áldozatra; ember embernek adjon, ha szeret, magából egy falatnyi lényeget kéretlen, ingyen s tisztán felmutatva önnön mélyeiből, s ne is kutassa, mit ér, mit a másik ad ehelyett; kincseik összemérhetetlenek, nem latolhatók súlyra, se tucatra, épp ezért egyenlő esélyűek, ezért váltható valóra a szándék — ha igazi —, hogy kölcsönös ajándék legyen a józanság s a szédület, mit az emberszabású társulás ad: egymás tükre a lényeg és a látszat. Keresztury Dezső: Szembe Mindig a széllel szembe, vad bár, éles vagy enyhe, csípi, legyezi arcom: elébetartom. Mindig szembe, akárcsak a megpihenő sirályhad, a hit, mely úgy győz, hogy fittyet hány a halálnak. Szembe a vad kutyával, az elhanyatló nappal, szembe a puska csőrét rámszegező rajjal. Dienes Eszter: Válóper 1. Te csaltál meg, vagy én lettem hűtlen? Az árulás sortüzét ki rattatázta? Világos fejjel hazudhatunk ilyen sötéten, arcunk egymás arcába mártva. Egyik fülemtől a másikig terpesztett lábú csend sikít. 2. Nem lakják szemed. Nem álmodtál az éjjel. Én meg kicsi vagyok, feltartott kézzel. 3. Megtudtam, hogy mi vagyok. Hogy a MIENK — a vagyonod. Tied az ágy, tied a ház, szemed vizén a vágyakozás sodrában gally vagyok. Vagyok? Voltam. Maradok. 4. A Bíró ott ül a Pulpitus túlon-túl oldalán s nekünk a védelem már mindig szükségeltetik. Huh István; Kezdődik fényzsongás Hámozza magáról a föld A fagyos telet Mint kés a krumpli héját A megsebzett Világ felett Harsognak szél-szirénák Nem oldódik a rettenet Száz erdőt fellármáz Fénytüskés fényszálkás Szétverte rezzenet Hólejtőn hóvirág Bujdosó holdvilág Kezdődik égkongás Zuhogó fényzsongás A fűz a fűz a fűz a fűz A víz fölé hajol Kíváncsi rá a mély Mit dalol mit dalol Pipiskedik a nyárfa Égverő koronáján A mindenség ragyog Mint arany húrok a hárfán Zizegnek levél-tisillagok
