Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)
1983-02-19 / 42. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. FEBRUÁR 19. I Arcképvázlat I Késve indult - nem maradt le Az embernek a felszabadulás előtti időkről mesélt történetek jutnak eszébe, amikor Antal János felnőtté válásának éveiről hall. Pedig az ő sorsa később, 1956-ban fordult úgy, hogy az ötödik osztály elvégzése után kimaradt az iskolából. A gondokkal küszködő nyolctagú család nem engedhette meg munkára korántsem érett, dolgozni azonban már képes fiának az iskolapadot koptatni. Szükség volt azokra a forintokra is, amit a földdel, lóval bíró szomszéd fizetett a minden nap „segítő” gyereknek. Antal János 14 évesen ;kü- lön engedéllyel) már munkakönyvét váltott, hivatalos kereső és családfenntartó lett. Rövidesen — persze a kapcsolatok nem szakadtak meg — messzire került a családtól : Székesfehérváron, az építőiparban dolgozott kubikosként, segédkezett karbantartók és villanyszerelők mellett. Mert egy szakmához sem értett, mindenes lett. És ez nem is volt olyan rossz, érdekesnek találta az építkezéseket, a keresettel is elégedett volt. Egy szomorú véletlen miatt szakított az építőiparral: amikor egyik társát munka közben halálos áramütés érte, visszajött szülővárosába, Törökszentmiklósra. — 1965-ben ott még nem örvendeztek különösebben az üzemek, ha valaki felvételre jelentkezett. Nekem is rengeteget számított, hogy egyik bátyám már az öntödében dolgozott és rábeszélte a kollektívát, engem vegyenek fel. A magkészítők mellé kerültem besegítőnek az öntödébe. Igaz, nagyon fiatal, alig húszéves voltam, de már tudtam, hogy csak akkor fogadnak be, ha megállóm a helyem. Én pedig azt akartam, hogy fogadjanak be a közösségbe — szeretek tartozni valahová. Már csak azért is vágytam ittragadni, mert közben igen megtetszett az öntők munkája. De nemcsak az öntő szakma egyre erősödő vonzása kormányozta Antal János életét. A volt osztálytársak, a gyermekkori barátok egyre gyakrabban kérdezték, miért nem tanul, miért nem fejezi be az általános iskolát? Ahogy elmesélte, ezek a beszélgetések az elevenébe vágtak: — Az „elfecsérelt évek” — ma így nevezem azokat az időket, pedig tudom, ' csak óriási szerencsével alakulhatott volna másként a fiatalságom — alatt is éreztem, legalább egy szakmát meg kell tanulnom, hogy önmagam előtt becsületem legyen. Székesfehérvárra is az ipari munka kedvéért mentem, úgy gondoltam, ott több a lehetőség. Végül azután mégiscsak az öntödében szántam rá magam a tanulásra. Talán azért, mert láttam, itt mások is elvárták a nyolc osztály elvégzését. Már nemcsak az önbecsülés ösztökélt. Nem véletlenül tartottam fontosnak a körülöttem dolgozó öntők véleményét, tekintettem őket mércének. Akkor titokban már ezt a szakmát választottam. Antal János jeles eredménnyel végezte az általános iskolát. Nem volt könnyű a tankönyveket a fárasztó öntödei munka után kézbe venni, de akkor már világosan látszott a cél. „Gyermekként sem voltam rossz tanuló, felnőtt fejjel tanulni azonban, a nehézségek ellenére is, köny- nyebbnek éreztem. Tudtam, ha akkor mulasztok valamit, talán örökre lemondhatok arról, amit nem megvalósítani restelltem volna”. Az általános iskola után természetesen következett a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése. Hogy az ehhez szükséges tudás elsajátításáért is mindent megtett, azt nemcsak az 1975-ös záróvizsga jó jegyei bizonyítják. Néhány év múlva az ifjú szakmunkások versenyének országos döntőjébe is bejutott Antal János, sőt a verseny gyakorlati feladatait ő oldotta meg a legjobban. — Ez a verseny csak amolyan kellemes közjáték volt. A jó helyezésre büszke voltam, a munkatársak is gratuláltak, a pünkösdi királyságnál azonban sokkal fontosabb volt, hogy az öntöde formázói — közöttük dolgozom ma is — szakmunkásként is befogadtak. És ami még ennél is többet jelent: érzem, jól választottam, érdemes volt tanulni. Szeretem a munkámat, pedig formázónak lenni, a fekete homokot naphosszat lapátolni, döngölni, a súlyos szekrényeket emelgetni egy csöppet sem könnyű. Ráadásul a mi öntödénk öreg, elavult, gépek alig segítenek. Egy szakmát talán soha nem lehet tökéletesen megtanulni: Antal János az ősztől szakközépiskolában szeretné tudását gyarapítani. Azt mondja, ez elkerülhetetlen, hiszen a Mezőgép öntödéjének korszerűsítését nemsokára megkezdik — az új technika pedig csak a fizikai munkát könnyíti meg. A beszélgetés közben azonban az is kiderült, nemcsak szakismereteit, általános műveltség gét is gazdagítani akarja. Az utóbbi időben egyre több társadalmi feladatot bíznak rá —: 1975 óta szocialista brigádvezető, belépett a pártba, néhány hónapja az üzemi pártvezetőség munkájából is kiveszi a részét — ehhez” nem elég „öntvényekben gondolkodni”. — A társadalmi munkásnak kevés csaik azt mérlegelni, hogy — a családra, a munkára és természetesen a szórakozásra is gondolva — jut-e ideje, ereje a közösség megbízatásainak teljesítésére. Azt is el kell döntenie ké- pes-e mások gondjait a magáénak vallani és enyhíteni. Én örülök a megszavazott bizalomnak, nem tudtam volna azt mondani, hogy nem vállalom. Az öntödének rengeteget köszönhetek. Igyekszem magam alkalmassá tenni a rám bízott feladatok megoldására. Harmincnyolc évesen erre kell, hogy jusson erőm. V. Szász József Abádszalók határában az Crfű-csatorna végén új szivattyútelepet alakítanak ki a Köti- vizig dolgozói. A berendezések az érfűi területen összegyűlt csapadék- és belvizet emelik át a Tisza II. tározóba Építészek és városuk Miért akarsz az építészekről írni? Egyáltalán mi a célod ezzel a cikkel? Kérdezte a gyakorlatias észjárású iparművész barátom, aki nyilvánvalóan mindig pontosan tudja, hogy miért tervezi szögletesre vagy gömbölyűre. kicsire vagy nagyra, fából, acélból, vagy bőrből azt a fotelt — amire végül- is biztos, hogy ráülnek. A hírlapíró ennyire sohasem biztos a dolgában. Most, amikor igyekszem a lehető legpontosabban felidézni a beszélgetéseket, számba ven- ■ ni és szembesíteni a tervezőiroda igazgatójának higgadt nyilatkozatát, a normáknak, szabályoknak engedelmeskedő tervező véleményét a megszállott, makacs, Szolnokon is az európai építészetben gondolkodó kollégájának érveit, és a kompromisszumok fontosságát hangsúlyozó nagy építőipari vállalat vezetőjének szavait — egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ..erre a székre végre rá lehet „ülni”. Csak beszélni lehet és kell róla. Ebben biztos vagyok. Szidjuk, dicsérjük az építészeket, de nem tudjuk, hogy mennyi múlik rajtuk a környezetünk formálásában, abban, hogy a ház esztétikus látvány, legyen, hogy harmonikusan simuljon környezetébe, hogy tökéletesen megfeleljen funkciójának, hogy jó érzés legyen ránézni bénne ölni vágy dolgozni. Nem tudjuk, hogy csupán ők felelősek-e azért például, hogy idegesek leszünk á nagy lendülettel és hosszadalmas előkészületek után megépült szolnoki városközpont beton és üveg kocfca- ,kolosszusainak sivár, huzatos zugaiban. Amire azt mondja a szakember. Szabó László, a Szolnok megyei AÉV igazgatója, aki építész- mérnök: — Az Ybl-díjas tervezők épületei önmagukban jók, de együtt irritáló- ák. Amire akt mondja Fenyvesi József, a városi tanács elnöke: — Elhibázott város- rendezés. Nem ilyen volt az eredeti elképzelés. A tervező tervez... A városrendezési tervek nem ott készülnek, ahol megvalósítják őket. Nem a Szolnokon élő és dolgozó építészek formálják a várost, hanem központi mammut tervezőirodák szakemberei. A tanács elnöke úgy véli: — önmagában nem ez a baj, hanem az, hogy nekik a város csak egy precízen feltérképezett területet jelent. A város hangulata, történelmi hagyománya, kultúrája és arculata, az itt élő emberek mentalitása, szokása nincs a térképen. Az együttműködés lehetőségét pedig nehezen tudjuk megteremteni, és ezért mi is hibásak vagyunk. Nem mondtuk meg pontosan, hogy mit akarunk. Nem csupán a város fejlődését, képének alakulását hosszú távon meghatározó rendezési tervekről beszélek. Azt mondtuk például a debreceni tervezőknek, hogy egy 8 tantermes általános iskola kell. A kész tervek ismeretében derült ki. hogy a helyi építőipar más technológiára van berendezkedve, vagy hogy a helyiségek kialakítását, az épület belső elrendezését tulajdonképpen nem úgy akartuk, ahogy megtervezték. Mit lenet ilyenkor tenni? Vagy kidobunk az ablakon ötszázezer, egymillió forintot, amit a tervekért fizettünk. vagy a tervek szerint megépül az épület. Megépült. És mit mondanak a SZOL- NOKTERV-nél? Min múlik, hogy a vállalat huszonkét építésze beleszólhasson a város formálásába? — Elsősorban azon, hogy igényt tartsanak erre a város, a megye vezetői. — Kádár Zoltán igazgató summás véleménye nagyon kézenfekvő. Ám rögtön utána elhangzik az első logikus DE. — Általános rendezési tervek készítését nem tudjuk vállalni. Nem vagyunk rá berendezkedve. Nem az a döntő, hogy hol készül a rendezési terv, hanem az, hogy hogyan. Ebben az esetben nélkülünk vagy velünk együtt. Korábban egyértelmű volt a mellőzöttségünk. Da a múlt miatt kár berzenkedni. Sokkal fontosabb, hogy mi van ma. Véleményt kérnek tőlünk az általános rendezési tervek készítői, a részletek kidolgozására pedig egyre több megbízást kapunk. Ránk bízták, milyen legyen a Tabán, s azon az oldalon a város- központ. Nem lenne szerencsés, nem is igényeljük, hogy Szolnokon és a megyében csak mi tervezzünk. De azt igen. hogy véleményt, alternatív javaslatokat kérjenek tőlünk. A vállalat műszaki gárdájának szaktudása, tapasztalata, még azt is mondhatnám, hogy lokálpatriotizmusa a garancia arra. hogy a lehető legjobb megoldást keressük. Összehangolt csoportmunka — Gondolom, a vállalatnak is az az érdeke, hogy minél több megbízást kapjon. Különösen most, a beruházások csökkentésének időszakában. — Egyelőre nem kell tartanunk attól, hogy nem lesz munkánk. Van bőven. Egyébként sem nyereség- centrikus a vállalatunk. Nem érdekünk, hogy drága épületeket tervezzünk. Ha nincs is még igazán konkurren- cia. tudjuk, hogy bőséges választási lehetőségev van annak, aki terveztetni akar. Éppen azért örülünk annak, hogy a város képét döntően befolyásoló, fontos épületek tervei a mi építészeink keze alól kerülnek ki. Ami azt is jelenti, hogy átlagon felüli képességű tervezőink is vannak. — Ezen is múlik, hogy milyen munkát vállalnak? — Igen. A huszonkét építész nem kaphat egyforma feladatokat, mert nem egyformák a képességeik. Vannak tervek, amelyek elkészítéséhez pontos, mesteri munka kell. De nemcsak jó építészre, jó csapatra is szükség van. A tervezés kollektív munka. Az a jó építész, aki a csoport munkáját képes emberileg is, műszakilag is tökéletesen ösz- szehangolni. Ö az agy. — Tehát elsősorban. vagy mondhatjuk azt is, hogy kizárólag rajta múlik, milyen lesz az épület? — Sok minden befolyásolja, az ipari háttér, az anyagok, a technika, a pénz, az építő hozzállása, igényessége, de alapvetően az építész szemléletmódja, szaktudása a döntő. Ugyanezt kérdeztem az építésztől, Dúsa Istvántól, aki huszonhat éve él és tervez Szolnokon. Szerinte borzasztó nagy hibaforrás a kivitelezés. Csak egy jó példát tudok az ellenkezőjére, és ez a karcagi kilencemeletes épület. A legjelentősebb és a legkedvesebb munkám. De ehhez a városhoz fűződik a legbosszantóbb feladatom is: két foghíj beépítésének a megtervezése. Harmadszorra dolgozom át. A kivitelező, kénye-kedve szerint. — Ezeket (ahogyan mondta, nem túl gyakori) a bosz- szantó megbízásokat leszámítva elégedett a feladatokkal, amit kap? Elégedett a munkájával? — Nem. Valahogy nem tudtam megvalósítani elképzeléseimet. — Mi akadályozta? A megannyi szakmai szabály, szabvány az előregyártón szerkezetek, a megrendelő szüklátókörüsége, a pénzhiány okozta szűkmarkúsága? — Nem is tudom. Normák. szabványok, szerkezetek? ... Az az igazság, hogy már észre sem veszem, de én is ezekben gondolkodom. Kollégájának, Deák Lászlónak más a véleménye: — Persze, hogy vannak normák, előírások, megkötések. Az épületben fűteni, világítani kell. A tűzbiztonsági szempontokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hozzátartozik a munkánkhoz, és kész. A tervekért az építész vállalja a felelősséget, és ez jó. Nagyon jó. Csakhogy ellentmond a hivatalnoki munkarendünknek. Az építészire ráhúzható a felelősség egy olyan 120—200 millió forintos beruházás terveiért, mint amilyen például a szolnoki Centrum-sarok Ugyanakkor abban nem bíznak, hogy fegyelmezetten is dolgozik. Blokkolnia kell minden reggel a portán, s percre pontosan betartani a munkaidőt. Holott a szakmaszereteten, vagy ha úgy tetszik, a megszállottságon, az igényességen, a szakmai hiúságon kívül semmi sem ösztönzi az építészt átlagon felüli teljesítményre. Ez nem panasz, ez tény. — Nem is hiszem. hogy van oka panaszra annak az építésznek, aki olyan horderejű feladatokat kap, mint Deák László. Ez idő tájt Szolnok belvárosában három szem előtt lévő sarok épülete. épületkomplexuma olyan lesz amilyennek ő képzelte, tervezte. (SZÜV- székház, Mikszáth Kálmán úti szövetkezeti lakások és a Centrum-sarok.) Egyikmásik körül viharos vita támadt. A szövetkezeti lakásokat például túl drágának tartják. A városkép is kötelez — Valóban, költségesebbé teszi az építkezést az igényesebb homlokzat. De az a véleményem, hogy aki a belváros meglehetősen exponált helyén akar lakni, az nem spórolhat a városkép rovására. A pécsi Ifjúsági Tervezőirodában eltöltött tíz év alatt hozzászoktam a viharokhoz. Hallatlan szerencsém, hogy ott és akkor, a hetvenes évek elején lehettem kezdő építész. A gondolkodásomat, a munkámat egy életre meghatározta. A pécsi társaság túl akart és túl tudott lépni a sémáikon. A funkció, szerkezet, forma tökétetes összhangjánál többre törekedett, Azt mondtuk, hogy ami a terveink alapján épül, annak az embert kell szolgálnia. Az épület külső megjelenésében is a magyar hagyományokat kövesse és harmonikusan alkalmazkodjék a környezethez. Akármilyen tökéletes is egy ház akárhová nem lehet felépíteni. Vétek lenne az építészet élvonalában lévő finnek, dánok, brilLiáns épületeit másolni. Magyar házakat kell ékíteni. Félreérté ne essék, nem csak népit Remélem, felismerhető! lesznek ezek jegyek í SZOV-s/.ékházon és a Cent rum-sarkon is. — Ezek a tervek a szó húsosnál több időt, figyel met, energiát igényelneI építésztől, kivitelezőtől megrendelőtől. És természe tesen több pénzt is. Nen csodálkozom, ha vitát ka varnak. Ön pedig meglehe tösen makacs építész híré ben áll. — Makacs vagyok, de tizenhatéves pályafutáson alatt szerencsére a végered mény gyakran bebizony tóttá, hogy érdemes vol bármilyen vihart is kiálln érdemes volt a munkába, vitákba, az érvelésekbe bár mennyi energiát fektetni.,Kovács Katalin
