Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
1983. JANUAR 8. Irodalom» művészet 9 Oláh János: A folyó Barátaipimal ladikba szálltam, és áteveatiink a holtág hínáros, iszapos vizén, oda, ahol \már zuhogó hullámokat tördel a part: egy déli folyó áttetsző-tiszta vizére gondoltunk, olyan lassan és kényelmesen úsznak ott az emberek, mint alkonyaikor, ha álomba merülnek, s hogy könnyűnek lássuk saját örömeinket, gondoltunk a kőfejtők nehéz munkájára is; milyen furcsa, hogy más munkások meg kavicsokat dermesztenek kővé, és megbonthatatlan falakat emelnek belőlük. Előre láttam, hogy a szürke víz ugyanígy emlékké dermesati eteven gondolatainkat. W. F. Poller (Ausztria): Két figura kapcsolata Lilli Promet: 1 Az öröklött hivatal A luari völgy hajlatában futó keskeny úton, a palota irányába zörgött-zötyikölődött egy furán feldíszített egykerekű kordé, amelyet két kecske húzott. Lépteikhez igazodva két férfi haladt mellettük — egy öreg és egy fiatal, egyforma kámzsában, mindkettejük jobb lábán rózsaszín, a balon sárga harisnya. A különbség csupán annyi volt közöttük, hogy a fiatal födet- len fővel járt, az öreg meg négyágú csengettyűs bolondsipkában. A4 öreg arcán, amelyre sűrű festékkel vidám mosolyt mázoltak, mélységes kétségbeesés tükröződött. A fiatalember rátette kezét a vállára, és azt mondta: — Ne ibúsúlj, apám. — Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy elmélyülhess a tudományokban, nyelveket tanulj, és elsajátítsd az előkelő viselkedés fortélyait. Képességeid szerint nagy ember lehetnél, és lám, apádat kell követned a király fő udvari bolondjának tisztségében. Ezt nem élem túl! — .Apám, köszönöm, hogy lehetőséget adtál a tanulásra, mert sikert aratni a mi korunkban csak okos bolond tud. A többi udvari hivatal ds apáról fiúra öröklődik, miért lenne rosszabb a bolondé? Ne vedd olyan tragikusan! Én nem látok különöbséget a bolond, és mondjuk a legmagasabb rangú diplomata között. Egyik is, másik is — egyensúlyozó művész, mindkettő — kötéltáncos. Vagy nem így van? Az öreg bolond felsóhaj tott. — Ó, igen, fiam, bizony ez a munka nem könnyű. De majd segít az isten. A fák hegyei fölött zömök, kerek sarokbástyák, széles, meredek tetők, csúcsíves ablakok, magas kémények tűntek föl. Már az érkezők előtt kitárt kapuban állt az ünnepi fogadtatás. Amint a felvonóhídon át, lándzsái katonák sorfala között, beléptek az udvarra, megperdülték a dobok, a vasalt ajtónál álló királyi őrség szétvált, és oldalra húzódott. Az előcsarnokból a pompázatos márványlépcsőn föltódultak a bolondok céhjelvényükkel a kézben, amelyen ez állt: „AMIT SZABAD A BOLONDNAK AZT NEM SZABAD A KIRÁLYNAK.” A koronázási játékok idején az volt a szokás, hogy a bolond mondhatott bánmit, ami eszébe jutott, ám''a király és udvari emberei nem haragudhattak meg rá. Az unatkozó főúri nép reménykedett, hogy ez a nap majd eseményszámba megy, a király bolondjának koronázási ünnepe vidám lesz elejétől végig! A király, a királyné és a két bolond elfoglalta a trónt. Az udvari nagyságok megmeredtek, mintha beleöntötték volna őket rendjelekkel teleaggatott díszruhájukba. A dámák ragyogtak tetőtől talpig a hajuktól a cipőjük sarkáig ékszerek borították őket. A törpék és a mór apródok fel- hordtók a cukros vizet, a kenőcsöket, marcipánokat és a rózsasziromból készült édességeket. Az öreg bolondot egy lyukas lócára ültették, amely az éjjelt edény tartójára emlékeztetett, utódját pedig a király elé állították, hogy feleljen a kérdésekre. A fiatalember kitűnt szép termetével, daliás tartásával, arcának, kezeinek finom szépségével. Szerényen és méltósággal viselkedett. Ez zavarba hozta a látványosság szemlélőit, csalódottságot és kíváncsiságot ébresztett bennük. — Ismeretes előtted, mit vár a király a bolondjától? — Igen. Sire. Okos tanácsot. — Nem értettél engem, én azt kérdeztem, mi a bolond kötelessége? — Alakítani a korszellemet, Sire — felelte a bolond a királyra emelve szemét, amely tiszta volt, mint a forrásvíz. — Oóh! — moraj lőtt végig a termen. — Oóh-ó! — hördült fel őfelsége is, szemöldökét felvonva. — Érdekelne bennünket, hogyan forduljon a király az ily bolondhoz? — Mindig, mint egyenlőhöz, Sire. — És ugye hasznára kívánsz lenni a királyodnak? — mosolyo- dott el őfelsége, tréfálkozni akarván a bolondon. — Olyképpen, Sire, hogy a bolond adja őfelsége szájába a szavakat, amelyekből kialakul a közvélemény, a nép hangja — a vox populi. Felkiáltott a király, mintha bögöly csípte volna meg, de eszébe jutottak a játék szabályai és az, hogy a bolondra haragudni lealacsonyító. Ezért gőgös arckifejezést öltött, s példáját követte az egész udvar. — No hát, bolond! Minek tartod magad? — kérdezte a király, már nem oly dölyfösen. — Sire, a bolond — a korszak leike. Ha nem volnának bolondok, nem volnának királyok és királyságok sem. — Arra kell következtetnem, hogy nem vagy a legmagasabb véleménnyel a királyról. — Pontosan így van, Sire. Hiszen ő valójában a nép szolgája. Csak azt nem tudom, hány millióra tehető a bére. Az udvari emberek nem tudtak kárörvendő mosolyukat elrejteni, és ezt a király is észrevette. — Hogy tetszik neked az udvarom? — kérdezte, a bolond válaszával akarván megbüntetni hűbéreseit a tiszteletlenségért. A fiatalember tekintetével vé-' gigpásztázta a termet, majd megállapodott a márkinőn, akinek kövér ábrázata egy nevezetes tájékra emlékeztetett, majd így szólt: — Sire, az oly kiválóan él, mint egér a sajtdarabkában. A választás szerencsés volt, a király felkacagott. Az udvari emberek arcáról le lehetett olvasni, mennyire sérti ez önszeretetüket. — Tehát mit gondolsz róluk? — mutatott a király minisztereire. Suttogás futott végig a termen, a szoknyák felsuhogtak. — Sire, ha megengeded, azt mondanám, hogy szeretnék megfejteni egy titkot. Mégpedig azt, hogy a középszerűségnek mely útja vezet a magasilatokra? A király már régóta elégedetlen volt a minisztereivel, és megörült az alkalomnak, hogy bolondja szavaival ezt ki is fejezheti. — Idehallgass, bolond! — kiáltott a király megvi dómodva. — És azt nem gondolod-e, hogy nincs a világon semmi tökéletes? — Nem gondolom, Sire. A király lehajtotta fejét, várva, hogy kellemes hízelgést hall a bolondtól. — A balsors mindig tökéletes, Sire. Az udvar népe gonoszul felnevetett, a király beharapta ajkát, és elhatározta, hogy felhagy a bolond kérdezgetésével. — Mit kívánsz a királyodnak? — Sire, ki, ha nem a bolond kívánna mindig őfelségének jó egészséget. A király köszönetét mondott a bolondnak, és a királynéhoz fordult. hogy meghallgassa a véleményét. Am az olyan vágyakozással tekintett a fiatalemberre, hogy a 'beszélgetést nem is hallotta, de most egyszerre tudni akarta: — Mit kívánsz mondani a királynédnak? Messziről a királyné ragyogónak látszott, ám közelről, bármely nézetből hervadt volt és szerencsétlen. A fiatalember meghajolt az alkalomhoz illő tisztelgéssel, és azt felelte: — Asszonyom, ön festői szépség az aszott, régi háttérben. A hölgyek savanyú képet vágtak. Felháborodottan csicseregtek, mint a madarak a kalitkában, őfelsége, a királyné ünnepélyesen elmosolyodott, és így nyilatkozott a királynak: — Sire, úgy látszik ez a bolond teljességgel megfelel a kor magas sz ínvonalának. A bolond ezt hallván, ismételten meghajolt a királyné előtt. — Köszönöm, asszonyom. Magam is azt tartom, hogy nem lenni, hanem látszani a fontos. A ceremónia befejezése előtt a királyné egyik udvarhölgye szemrehányást tett a bolondnak, hogy letaszította édesatyját a trónról. — Ugyan miért? — csodálkozott a fiatalember. — Hiszen manapság így tesz bármelyik iskolásgyerek. Alighogy kinő a nadrágba vizelős korból, már a zsenik, költők, államférfiak ellen fenekedik, csúfolaj őket, és követeli: „Hordjátok el magatokat, én foglalom el a helyeteket!” Felcsattant a király agg kamarásainak tapsa. Tetszésükre szolgált, hogy ezt hangosan kimondta valaki. Ezután a király felajánlotta a fiatalembernek a fő udvari bolond tisztségét, és ezt három puskalövés is megerősítette. Az öreg «bolond levette fejéről többágú. csengetyűs sipkáját, megkoronázta vele utódját, és felzokogott. Félelmetes volt és nevetséges. — Nézzétek, sír! — hallatszottak örvendező kiáltások. — Miért sírsz? — kérdezte a király. Am mielőtt az öreg kinyithatta volna a száját, az újdonsült fő udvari bolond válaszolt. — Sire, ez az öreg bolond azért sír, mert csapást mértek rá, és már soha többé nem tudja megbosszulni. Fordította; Pethő Eszter H a elhiszik, ha nem. a harminckét évemmel olykor már öregnek érzem magam. Például, amikor a szomszédom nagylánya még rendre csókolomot köszönt nekem. — Szervusz — bólintottam ilyenkor rezignáltan, mert arra gondoltam, hogy íme itt van ez a tizenhat éves fruska a maga cipőkanállal felhúzható farmerében, antik nőszobrok idomait sejtető pólótrikójában, s a világ legtermészetesebb hangján azt mondja nekem, hogy csókolom. Mi ez, ha nem az öregedés biztos jele? Am ez az időszak szerencsére viszonylag hamar elmúlt, ugyanis -a kislány egy idő óta sehogyan sem köszön nekem. Ez — fájdalom — nem azt jelenti, hogy én lettem fiatalabb, hanem annak a jele, hogy ő érzi magát — szerintem teljes joggal — felnőtt nőnek, aki méltán tartja méltatlannak, hogy egy nálánál nem is olyan sokkal idősebb (életkorom mindössze kétszerese az övének!) férfinak előre, és csókolomot köszönjön. Bevallom örültem ennek a fordulatnak, s már csupán az volt a kérdés, hogyan köszönjek én előre szomszédom hovatovább eladó lányának? E gondom azonban nemsokára megoldódott ama nagy jelentőségű rekonstrukciós fejlesztés révén, amely üzemünkben akkoriban folyt. A feljesztéssel egy időben érettFiatalodom ségizett lányok egész csapatát vették fel az üzembe. A csivitelő leánysereg jött, látott és győzött. Én a büféabláknál találkoztam először egyikükkel. Karcsú, magas, kispor- tolt alakú lány volt. Gondoltam, itt az ideje, hogy megismerkedjünk. — Kezét csókolom — köszöntöttem illendően. A szép lány rám nézett, unottan végigmért, és azt mondta: — Szia. Meghökkenve fordultam hátra, hogy vajon kinek köszönt ez a lány, de nem állt a hátam mögött senki, így hát meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy nékem szólt ez a szia. Bevallom, nem volt nehéz. A szívem sarkát melegség járta át. De még eléggé bizonytalan voltam. Másnap egy kis szőke hozta a felvételi lapját aláíratni. — Sajnos, nem írhatom alá — tártam szét a karom. Előbb még az aktalologató főosztályon kell magát nyilvántartásba vétetni. — Most mit cikizel? — nézett rám szemrehányóan a szőke. — Rajzold csak oda a neved és kész! Megdobbant a szívem. Ez már nem lehet véletlen. Lopva végigtekintettem daliás alakomon, és egyetlen határozott mozdulattal odakanyarítottam a nevem a rubrikába. Ettől kezdve naponta értek hasonló örömteli meglepetések. A lányok kertelés nélkül értésemre adták, hogy cseppet sem hatja meg őket éveimnek az övékénél némileg nagyobb halmaza. Így történhetett meg, hogy egy szép napon ne- kiduráltam magam, és óvatos, ám jól érthető sziával köszöntöttem szomszédom serdülő leányát, ö egy szemvillantásnyi ideig csodálkozva nézett rám, de azután rögtön férfiszívet megdobogtató mosoly fénylett fel szép szeme sarkában. — Szia — mondta melegen, és olyan érdeklődést véltem felfedezni a tekintetében, mint még soha. Most ott tartok, hogy az öltönyömet eladtam a bizományinak, kopott farmert és pólótrikót hordok, szépen serken a szakállam. Már azt is kiszámítottam, hogy ötven év múlva én még csak nyolcvankét éves leszek, a szomszédom .lánya viszont már hatvanhat, miszerint jelentéktelenné zsugorodik a közöttünk itt-ott még meglevő korikü- lünbség. Egyre fokozódó tempóban fiatalodom ! Sitkéi Béla Összeállította: Kékagy Ildikó Három testvér (Péreli Zsuzsa textilképe)
