Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
8 Irodalom* művészet 1983. JANUÁR 15. Majtényi Mihály (1901— 1974). A jugoszláviai magyar prózairodalom jelentős képviselője. Nagybecskereken született, középiskolai tanulmányait befejezve magántisztviselő, majd újságíró lett. 1944-től Újvidéken élt, 1949—1955 között a Híd című irodalmi folyóirat szerkesztője, majd a Magyar Szó főmunkatársa volt. Első írásai a húszas évek elején jelentek meg. Mocsár című regényével 1928-ban megnyerte a szabadkai Napló pályadíját. Igazi hangját azonban később, a negyvenes években találta meg, a két világháború közötti kisváros életének anekdotikus-derűs világának ábrázolásában. Regényeket, elbeszéléseket, számos rádiójátékot s tanulmányokat is írt. Válogatott elbeszélései 1971-ben a Remények batárján címmel jelentek meg. Koszos kis Toncsi bábu volt a hasbeszélő térdén, a hasbeszélő viszont sztár volt a cirkuszban; sztár volt még kívüle Eszmeralda a teve hátán, valamint a teve mama. És négy ló. Meg két majom. S a trapézcsalád. Meg az igazgató. És a bohóc. Ennyiből állt a cirkusz. Micsoda cirkusz volt, különösen ilyenkor ősz (küszöbén, amikor már didergett a néző a didergő sátorlapok alatt! A vadállatok elpusztultak, csak a teve bírta ki a nyomornak ezt a didergő valóságát, a lovak bordája kilátszott, mindenki éhesen tátogott, de . azért még' együtt voltaik. Mindennap hidegebb lett, és ők tisztán érezték, ha nyomorúságos truppjuk most szét- züllik, valamennyien mehetnek a szegényházba. A felszerelésük pedig az ócskáshoz vagy a hulladék- gyűjtőhöz, a teve meg talán teveszőrnek. Igen, ott integetett a szegényház, persze ha felvennék őket! Mert bekerülni a szegényházba, ahhoz községi illetőség kell, és hol van egy cirkuszosnak községi illetősége? Hol? S tetejébe még trafikjuk sem volt. Füstölnivalójuk. Koszos kis Toncsi azonban segített rajtuk, legalábbis pár cigaretta erejéig. Hogyan? Hát úgy, hogy a hasbeszélő térdén kuporogva némi nyikorgás és nyivákolás után megszólalt; — Mester! Az első megszólításra a mester, az öreg hasbeszélő rá se hederített. A gyerekek bökdösték hátulról, hogy: hallja csak, a Toncsi akár valamit. — Na mi kell, Toncsi? — szólt a bábuhoz. (Mintha nem tudná, mit akar a Toncsi, mintha nem tudná!) — Mester — nyelvelt a koszos kis Toncsi —, jobb volt azért nekünk Temesváron. — Ugyan miket beszélsz, te kis koszos, hát miért volt jobb ott? Mire a koszos kis Toncsi hangja fennen sípolt: — Mert ott cigarettát is dobtak a porondra! Igen, így segített a kis Toncsi a cirkusznak, így teremtette elő a cigarettát magának meg a többieknek. (Magának? Meglehet, hisz olyan tökéletes teremtés volt.) Egyik este azonban feltűnően kevés volt a cigaretta, mire a koMajtényi Mihály: Cirkusz szos kis Toncsi megint csak megbökte az öreg hasbeszélőt: — Mester! Mester! — Na, mit okvetetlenkedsz megint? — hasalta az öreg. — Mester, azért jobb volt nekünk Temesvárott. — Hogyhogy jobb volt, miért volt jobb pont ott? — Hát mert ott sokkal több cigarettát dobtak a porondra. Bizony. Megint csak hullt néhány cigaretta, sőt egy egész pakli, a játékok színhelyére. Mire Toncsi vérszemet kapott: — Temesvárott azért mégiscsak jobb volt nekünk, mester! — A fene egyen meg, mit akarsz folyton attól a Temesvártól! — mondta az öreg rendreutasító hangon, leintve és helyreintve azt a koszos kis bábut. Az meg csipogott, merészen szembefordulva alkotójával: — Mert ott még szivart is dobtak a porondra. A direktor a művészki járónál kissé összevonta szemöldökét, és ingatni kezdte a fejét veszedelmesen. Mert ez rossz jel volt; most ez megint beleköt majd a közönségbe, a plébánosba, a jegyzőbe, sőt a kis- bíróba! Jaj, hogy neki mennyi baja van a !kis koszossal... De aztán elérzékenyült: mégis milyen nagy szám volt ez egykor. Milyen bátor és szókimondó fickó volt. Hogy reszketett mindenki tőle, kikezdte a hatóságot, kikezdte a kocsmárosokat, a piacot. Mennyi baja is volt vele, alig tudta leszoktatni, rábírni, hogy ártatlan tréfákat mondjon csak el. S most megint kezdi, a fene egye meg, elvette az eszét a nyomorúság! Majd odasózok neki, ezt gondolta, a közönség azonban kacagta a művészt (vagyis a koszos kis Toncsit), hogy ilyen kotnyeles. És a páholyokból két gyü- rűsszivar is hullt a porondra. S ekkor.. . Ekkor a koszos kis Toncsi megint felvetette a fejét... és azt sfpozta: — Mester! Mester! Azért mégis jobb volt Temesvárott — Az ördög bújjon beléd, most megint mit akarsz?! És leste szájtátva a publikum, most, mi jön, miért volt jobb mégis Temesvárott. — Jobb volt Temesvárott, mert ott a trafikoskisasszonyt is bedobták! Erre felcsendült a zsíros nevetés, nevette a cingulusos esperes, nevette a nagv kalapú jegyző, nevette a szegénység is — a ikendős asszonyok szemérmesen, de mégis huncutul —, ez a Toncsi, jaj, ez a Toncsi! A koszos! A fergetegből, amely tetszés formájában így rájuk hullt, a hasbeszélő is meghökkent. Hogy megnevették ezt az ő régi viccét! Hogyan? Ekkora az ő humorának az ereje? Ilyen ellenállhatatlan? És kifeszítette gőgösen a mellét, nem volt többé alázatos a tekintete, úgy leste a direktorét... a mai osztozkodásnál neki lesz a legnagyobb hangja, az bizonyos. Ő még mindig nagy szám, a legnagyobb szám, hiába ágál ellene Eszmeralda meg a trapézcsalád meg a bohóc. A koszos kis Toncsi, ez a drága bábu itt a térdén, az ér. mégis legtöbbet az egész cirkuszban. De hiszen majd meglátjuk éjjel az osztozkodásnál. .. Az osztozkodáson éjjel, sajnos, nem lehetett jelen. A helybeli tra- fikoskisasszony két udvarlója megleste a hátsó kijáratnál, és úgy megverte (mert a léder életű kisasszonyon röhögött voltaképp az egész cirkusz), hogy lepedőben szedték össze. Ha ugyan lepedőnek nevezhető az a piszkos sátorponyva, amelyre társai az összevert embert rádobták. Koszos kis Toncsi nem volt vele; a kelléktárban lógott egy kampón, és újabb sikerekről álmodott. Garai Gábor: Oláh János: Könnyelműen A síneken túl Könnyelműen, akár Csattognak a kerekek a nyárfa pelyhe. keményen a téli csendben. szállj el, amerre hord a szél, Dübörögnek a vagonok ne üljön rajtad gondok üresen a téli csendben. lusta terhe, Megállók. légy testté lett szelíd Rajtam rohan az árnyék, szeszély. megrakodik nyugtalan perceimmel. Elég volt már az Hozzád igyekszem önsanyargatásból; a síneken túlra. mi rosszat hoz még holnapod? Részedet a kudarcKálnoky László: osztogatásból röptödben is majd megkapod. A fiatalokhoz Ha egy percre talán jó helyre „Születtem, elvegyültem és tesz le a bolond szél, a vak szeszély. kiváltam.” maradj veszteg, mintha így szólt a költő. Nem meggyökerezne tagadta meg. jövendőd, semmitől se félj. hogy valaha az arctalan tömeg Hidd azt, hogy kisarjadhat tagja volt, ha nem is még jövődből manipuláltan. valami jó, valami szép, „Kiváltam, mert arcomat hogy a felszín alól mégis megtaláltam.” előtör, kibuggyantva forrásvizét így folytathatta volna, némileg megalkuvástól megszűrt tisztaságod fölöslegesen, hisz mindenkinek egy arca volt, pólyába bugyoláltan. szélrózsák szirmai alatt, s mielőtt elmégv. még Ki arcát megtalálja, egyedül gyöngéden átfog csak az lesz kiváló, függetlenül egy lágy, nőnemű pillanat. életkorától, s kinccsel viselős, mit ha férfi, ha nő — Antalfy István: világra szül. „Arcáért — kurta mondás, Tél megint de velős — negyvenen túl mindenki felelős.” Hó lepi ismét a kerti fenyőt. Téli menyasszony a kert Simái Mihály: közepén. Állok az álmodozó fa előtt, álmodozó-rohanó utas, én. Sámánkodó Bettes István: (Vogul költóbarátaimnak Fogadj el... Hanti-Manszijszkba) majd fölveszem sámánruhámat fogadj el selymesen a madártollas verdesőt lombosodó álom erdőkoromban valaha könnyen viselje testem már jártam itt erdőlltem itt a köveket veszem madártollas ruhámat hóemberek kékköves szíveként itt voltam én elsőröpös szállj le rám mint éj itt voltam ingovány virága a rengetegre itt voltam hótornyos fenyő fejedelemfi medvefi fogadj el selymesen kardos és karmos — s még lombosodó álom mi minden ringó vizek öle merítsen kezemből itt pattant a szikra mélyébe s felséges fejemből az isten halak képében osonjon rám majd fölveszem madárruhámat a csend kerengek mint a kerecsen őrizze nyugalmam hajófenék közös sorsunk minden perését éje s varázsát magamra veszem Darko Slavec; A nagy fürdöző álma Apáti Miklós: A KLARINÉT „A világ összes női praktikáját férfiírók találták ki.” Ezt akár olvashattam is volna valahol, de nem... valami zavaros szerelmi történetet néztem a televízióban, így jutott eszembe. Szép, kerek, végleges mondat. Csoda-e, ha magam is megkísérlek elmondani egyet? Valaha sokat jártam vidékre, talán azért, mert elégséges időm volt, összeakadtam Annával. Mint hamarosan kiderült, Anna elvált asszony, egy fiúcskát nevel, akit klarinétozni taníttat. Erről beszélt a legszívesebben. Zajos hangszer, próbálkoztam az azonnali visszavonulással, de Anna, egészséges gömbölydedségével és beígért tárkonyos bablevesével ellenállhatatlannak látszott. Tudta, hogy nős vagyok," hogy két fiam van, de ez valahogy inkább ártatlanságomat juttatta eszébe, nem a bűneimet. Első erejével sütött ránk a Nap, tekeregtünk a buszpályaudvar és a vasútállomás közti hosszú fasorban. A gyerek klarinétórán volt. Nagyon szép lakásom van, mondta Anna egy egészen zavarosra sikeredett mondatomra válaszolva. Akkor jó, mondtam, mert arra nincs pénzem, hogy órákon át üljek a presszóban, az étteremben. Nálam is van pénz, nevetett Anna. És boldogan mesélt tovább az életéről, a kisfiáról, a klarinét csodálatos hangzásáról, és hogy milyen sokat fejlődött a játékban a kisfia. Apáti Miklós novellája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán novella kategóriában I. díjat nyert. Lám, egy elvált, asszony. Gondozott, ápolt, mértéktartóan összetett lelkületű. Gesztenyebarna, dús haja, szeretetre szomjas lénye, és e lény lakása együtt hatott meg. A férje hagyta rá a lakást, a férjek pompás fickók, a férjek akármit otthagynak egy otthagyható feleségért. A gyerekről beszéltünk. Igen, hiányzik neki az apja, az a drágalátos, de néha eljön, megjelenik, mint térítőn a folt, és elviszi Zsoltikát, egy másik városba. És miért váltatok el? Okos kis kérdés. Hogy szabadon kóricálhassak veled. Örökösen féltékenykedett, nem ülhettem le egy kávéra a barátnőimmel se. Se? Ért hűséges vagyok. És így jobb? Sokkal jobb. Talán még a gyereknek is. Nincsenek veszekedések, több ideje jut a tanulásra, a különórákra, énrám. így beszélgettünk a szép tavaszi fényben, a fű elegánsan zöldellt, egészséghozó nyár ígérkezett. Séta közben közösen bevásároltunk, megvettük a bableveshez illő füstölt húst, tejet a gyereknek, kenyeret, sört még egy kis üvegcse tömény is került a kosárba. Kevesebbe került, mint egy áttenni vacsora ital nélkül. Anna, jó lenne hazamenni, te főznél, én olvasgatnék, esetleg aludnék is egyet, amíg megjön a gyerek. Zsolti miatt ne aggódj, nagyon megértő fiú. Gyakran lát idegenekkel? Vannak barátaim. Olyanok is, akik... nálad alszanak? Nem, mondta Anna, ilyenek nincsenek. Nem is tudtam, hogy féitékenykedéssel kezded, tette hozzá keményen, szinte ellenségesen. A bableves lágy volt, hármasban költöttük el. A tárkony Vásárhelyről való, mondta büszkén Anna. Román? Zsolti kuncogva (kérdezett, szerette saját kis vicceit, tízéves, ha lehetett. Nem mondom, hogy azonnal összebarátkoztunk, de legalább beszélgettünk. Megkérdezte, elég hamar, hogy itt alszom-e? Nem tudom, valószínűleg nem, hajnalban indul a vonatom, magyaráztam. Te nem ebben a városban laksz? El kellett meséljem az apró férfinak, hogy milyen a metró, meg a mozgólépcső, s hogy igazán olyan szépek-e a hidak meg a hajók, meg a Duna, mint a képeken. Röviden összefoglaltam Budapest legérdekesebb látnivalóit, s a fiaimat is belekevertem valahogy, talán az állatkerttel, vagy a Vidám Parkkal kapcsolatban. Anna kibontotta a sört, Zsoltika limonádét kapott. Most egészen olyan, mint mikor még apu is velünk volt. Fészkelődtem a konyhaszéken, lelkesedés nélkül bólogattam, bámészkodtam. Mindenütt rend és tisztaság, kéznél tartott fűszerek, tálak, tiszta terítő és ráadásul a frissen pörgő, sürgölődő asszonytest, hátulnézetből. Elszívnék egy cigarettát, mondtam, és Zsoltika már ugrott is, hozok szivarat, és befutott a szobába. Honnan tud a gyerek ilyen szép szavakat. Romániából, onnan. Mikor fekszik le a gyerek? Anna leheletszerűen a nyakamba puszilt. Egy óra múlva, mondta különleges gyengédséggel, érthettem akár a gyerek iránt érzett majomszeretetnek is. Zsolti, kérdeztem már benn a nagyszobában, jársz klarinétórákra? Igen, mondta Zsolti. És? Milyen? Sanyarú. Nagyon nehéz. Talán nem is ez a hangszer való nekem, mondta a zenetanárnéni. Öt hogy hívják? Aranka. Aranka néni. Milyen? Blága. Nem így gon-
