Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
Irodalom* művészet 1982. DECEMBER 4. (Szán éo nuuft/tit' tnwelláilwl Kodolányi János (1899— 1969) a népi írók csoportosulásának egyik legerőteljesebb egyénisége. Hanyatló középosztálybeli családból származott, az Ormánságban nőtt fel. Fiatalkori környezete, tapasztalatai erős nyomot hagytak életművén. Érettségi után szakított családjával, a fővárosban telepedett le, s nagy nélkülözéseket vállalt, hogy írói hivatásának élhessen. Rövid ideig kapcsolatba került a forradalmi munkásmozgalommal. A harmincas években a szerveződő népi írók táborához csatlakozott. Szembefordult a fasizmussal, de ekkor már a forradalmi átalakulás útját is elvetette. Elbeszéléseiben, regényeiben az egykézö ormánsági nép anyagi és kulturális nyomorát ábrázolta, a naturalizmus sötét színeivel. Hasonló, könyörtelen látással dolgozta fel saját ifjúságának történetét is (Süllyedő világ, 1940). Történelmi regényei a magyar középkor életét, a tatárjárás és a honfoglalás korát elevenítették meg nagy tárgyismerettel. archaizáló nyelvművészettel. A felszabadulás után hoszszú ideig elzárkózva, magányosan élt és alkotott: mezopotámiai és bibliai mítoszokat feldolgozó újabb művei nagyrészt csak 1956 után jelenhettek meg. Évtizedes hallgatás után válogatott novellas kötetével (Éltek, ahogy tudtok. 1955). és Vízválasztó (1960) című regényével tért vissza az irodalmi életbe. Fiával, ifj. Kodolányi Jánossal közösen írt munkája (Baranyai utazás. 1963) szülőföldjének változó életéről ad képet. Utolsó művében (Visszapillantó tükör, 1968) irodalmi emlékeit dolgozta fel. assan, álmosan haladt a vicinális az őszi délutáni ereszkedő homályában. Kint csöndesen esett az eső. Finom, vékony fátyol borult a síkságra, tejszínű köd takarta a lombja vesztett, elszórt vadkörte- és tölgyfákat, melyek magányos bánattal gyászolták a nyár múlását. Messze-messze kék erdők vonala ködlött át a vízgyöngyös ablaktáblákon. Egyhangú ütemben ringott a szűk vagon ezen a vadvizes, sáros, színtelen és már-már sötétbe vesző tájon. Az ég is egyhangú, végtelen esőkkel terhes szürkeség volt csupán. Bent. a kocsi fapadjain sáros csizmájú, vizes kabátú Darasztok és vastag pamutkendőbe burkolt, piszkos biklájú asszonyok ültek. Maró pipafüst, ázott birkabőr- és fokhagymaszag töltötte meg a szűk. alacsony helyet, fullasztó hőség vont hályogot az ablaküvegekre. melyek a ritmikus döcögősben meg-megzörrentek. De a hőség ellenére- sem vetette le senki a kabátját. sem a kendőiét, sőt a fehér lenvászon, áll- és homlokkendő is ott simult két örea ráncos arcú szüle ezer ránca körül. Mindenki beszélt, a sok rekedt, kiabáló, éneklőn hangsúlyozott mondat zagyva zúgássá olvadt öszsze. Néha egy-egy káromkodás, harsogó zörej, szenvedélyes ellentmondás bukkant fel érthetően a zűrzavarból, s ilyenkor egy kampós bot is le-lekopoant a köpésekkel borított padlóra. De aztán folyton hullámzó folyammá vált ismét a beszélgetés, a vonat döcögőse. az eső egyhangú kopogása álmos morait vegyített közé, és az est lassan-lassan ráfeküdt a torzonborz bajszokra, báránybőr süvegekre. kendőkre és az ölben tartogatott kosarakra. Nyílt az aitó. s himbálózó, sárga fénvű lámpással a kalauz lépett be rajta. A kocsi közepére ment. meggyújtotta a mennvezeten levő kerek olajmécsest, és most egyszerre derengő, finom, sáoadó fény vonta be az embereket, kosarakat, a hál.vogos ablakot. Egyszerre elült a zai. Mindenki a hosszú, mosolygó kalauz felé fordult — Edeje vót má. kalóz úr — kiáltotta egy deres bajuszú. süveges férfi —, ha má fizessünk, lássunk is érte! Egy öreg szüle a kendővel bekötött kosárba rftv.ett. — Ejnye, kalóz úr, de meleg van ett! — szólt reszkető hangon. — Mire Pécsre érgyünk, megfúnak a tikjaink. — Má meleg. Nem iába csak sok a pézi az államnak. Fűt is bezög. — Rosseb egye ütet. Van a mi bőrünkön. Ló. fúrt emeli a tarifát. Méltatlankodás futott végig az embereken. — Azóm. Igaz. Rosseb egye ükét. A kalauz letette a lámpát cigarettát csavart. — Hja bizony. így van. Drága máma minden — szólt nyugodtan. — Má az — mondta az egyik fiatal férfi és köpött. — Az én lányom is, a Juli, addig szekérozott Kodolányi János: Útközben egy nyakláncér, míg a múlt hétön vettem egyet Pécsön. Tuggyátok, mit attam érte? Ötven pengőt. Azt. Az asszonyok sopánkodtak. — Hej, hej! Ötvenet! Még ejent! — Maguk tehetik — szólt a kalauz, s meggyújtotta a cigarettáját. — Mért lám, ha drága a ruhaféle, drágán adják a búzát. A búza. .. Egyszerre éktelen lárma kerekedett,. Fölzúdult a darázsfészek. Az asszonyok visítottak, fejüket ingatták, a férfiak hadonásztak. — Hát! Persze! Mindég azt verik a pógár fejéhő. — Csak a pógár! Mindég a pógár! A fiatal férfi felugrott, öklével hadonászott a füstben, hangja szenvedélyesen rikácsolt. — A búza! Mindön a búza miatt drága! Hát a posta? Hát a vonat? Hát az adó? Az sömimi? Mindég csak a pógár. a buta paraszt? Vaj, ki öteti azt a sok ingyenélő városi népet? Ki szánt, vet, arat. kapál a hasikér? De gvünne csak kapáni egy is. elhanná az úri formája! — Az! Mikor nagy munkatévő idő van! Az öregasszony reszkető, éneklő hangon beszélt: — Lá, a petrójom is milyen drága, meg a só is, hogy fönment. Sose hittem vóna. hogy ejent érgyünk. .. — Múlt hétön Vaiszlóba egy kis portékát néztem az Ádlerná — mondta sebesen egy menyecske—. osztón biza nem adta húsz pengő nékün méterét. Hát akkó hutyan adhassunk mink egy tojást tíz fillérért annak a lafancos városi naccságának? A kalauz csak mosolygott, és szívta a cigarettáját. — Senki sem hibás. Senki sem oka. Mink meg éhen döglünk. — Hát aki itt éhen döglik, az dögöljön is! — kiabálta ismét a férfi. — Menjön mindönki szántani. vetni, dógozni. majd nem döglik éhön. De lá. csak a pógárt akari nyúzni minnyá. Hohó, azt nem lőhet! Ma má nem! — De nem ám! Annak vége. Nincs má buta paraszt! — hagyták iá a többiek bólogatva. Egy pillanatig csend volt. vastag kék füstfelhőt eregettek a lámpa sárga fény golyói a. felé. Köpések csattantak a padólra. Kint egészen besötétedett, már. finom esőcseppek kopogtak az ablaküvegen, s végigperegtek rajta. A vonat döcögve futott. — Mi van a kosárba, anyám? — kérdezte a kalauz az öregasszonyt. Az dióbarna szemével ismét a kosárba tekintett, a kendő alá. — Tikot vigyünk, kalóz úr, tikot. Lá, mondtam a menyemnek — s ráncos arcát, a széles menyecske felé fordította —, gyüjj bé, Márikám. mondok, osztón vigyünk bé Pécsre egy-két tikot, tojást, vajat, túrót, kapnak azok rajta, meg osztón meg is fizetik, hót osztón így békinlódjunk. ni, peeg igön-igön keserves evvel a sok kosárral bajmolódni. De lá, azé csak megéri, mer ha drága is a vonat, de megvesszék az ejent áráért... Hej, biza, biza, én má csak elűnék otthon ni, ejeri törődött magamfajta. .. gyeröke nincs a menyömnek. . . Az uram.. . A vonat hirtelen zökkenéssel megállt, úgy, hogy az emberek a falnak vágódtak. A kalauz az ajtónak esett, a kosarak lehullottak a polcról. Mindenki felugrált. Bambán meredtek egymásra. — Mi az? Mi történt? Há értünk? — kérdezték összevissza. — Jaj npköm! Tán katasztrófa! — siránkozott a menyecske. Kint sötét volt. Esett. Az ablak alatt emberek futkostak, s egy kalauz lámpája villant meg elmenőben. A kalauz felkapta a lámpáját, s ajtót nyitott. — Megnézem — szólt —, még nem lehetünk Okorágon. — S kiment. A fiatal férfi utána. A nyitott ajtón hűvös, nedves levegő áramlott be, s felkapta a füstöt. — Nyílt pályán vagyunk — szólalt meg egy öreg paraszt a pipája mögül. — Vaj’ mi lőtte a gőzöst? — Mekkorát zökkent! Kínos várakozásban teltek a percek. Kimeredtek az ablakon, de semmit sem láttak. Végre bejött a férfi, a csizmájáról letoppantotta a sarat, kabátjáról lerázta a vizet, s az ajtót becsapva, szólt: — Láttatok má ejent? Az okorsági Sánta Zsuzsa elgázoltatta magát. — Hőjnye.. . Ne beszéjj... — Az. Már későn vették észre. Ott feküdt a sínön. Osztán így járt, e. Leült. Mély csend borult rájuk egy darabig. Majd megszólalt az öregasszony: — Aaaa, aaaa. hát osztán az zökkent vóna... Vaj, mér tevött az ejent. . . Egyes Ián vót. megvót mindöne... Mejen kabátokat vevőit az apja. cipőt, láncot... — Aszondik, az uraság kocsisát szerette — szólt a menyecske lassan. — A bolond. — Hát rosseb a bolondját ! — mondta a fiatal férfi. — Az kee neki. Mast ett van. Három fertájjal ne szeressön kocsist. — Mindöne megvót. — Meg annak... ípolás hallatszott, a vonat lassan elindult ismét Aztán egyenletes döcögőssel sietett az akorági állomás felé. Bent a kocsiban megint megszólalt az öregasszony: — Meg kell má itatni a tikot.. Tisztára elpillennek. Embörök, keetök szoktak egy kis italt vinni útra üvegbe. Adhatna valamék, hadd itatnám meg a tikomat... — Nem horgyunk mi vizet! — nevetett az öregember lassan. — Nem ám — kiáltotta a fiatal —, aggyatok bort neki, hadd rúgjon bé! Van még a hegyön ölég! Hangosan, jóízűen nevetett rá mindenki. S a vonat Okorágraért. Galsai Pongrác Merénylet T. J. geológus elbeszélése Angéla a feleségem nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy valami nem az övé. így kerültem én is a tulajdonába. „Ne sírj — mondta előző feleségemnek. — Lásd be, hogy nyolc évig éltél vele. Én pedig még egyetlen napig sem. Ez nem igazság”! A nászutat Olaszországban töltöttük. Megmutattam neki a Doge-palotát, a pisai ferde tornyot, a Via Venetót, Michelangelo Mózes-szobrát és a tűzhányókat. De Angélát a sok látnivaló csak elkeserítette. Ennyi szépség, s ő semmit sem vihet magával. Az Uffizi termeiben már attól féltem. hogy sírva fakad. ..Hagyj békén! — mondta, amikor egy Rubens-kén előtt a reneszánsz idomokról beszéltem neki. — Ne légy ízléstelen!” Azzal kibúit a cipőiéből! és selyemharisnvás lábuiinit nvomoratva. a teremért kezdte nézegetni. Vajon az ő megszerzésére lennének-e esélvei? Lettek volna. Ez kissé jobb kedvre hangolt^ n feleségemet. De a milánói kutvakiállításon már egy remek dán dogot akart megszerezni. Könvörgött. hoav kérdezzem meg az eb elővezetőiét: nem adná-e ajándékba a kutyáját? S amikor a térdnadrágos angol végigmért bennünket, feleségemet Olaszország sem érdekelte többé Nemsokára hazautaztunk. De Angéla mentségére mondom, hogy e gyűjtőszenve-Tamási Lajos: Ködös este Az a nap rossz volt, ideges volt, az utca fáradt és szeles volt, néztem a várost: a hideg záporos ködben semmi jel, csak vártam, hogy valaminek, valaminek történni kell. Csak az az este múlna el. — Jóestét — mondom — kedvesem, csillag süt a tenyeremen, olyan sötét az esti város, jósolj egy szép napot nekem. — Jóestét neked is — felelte —, s én azt gondoltam olyan asszony ő, kinek hangjában a lelke, akinek száján a zenét egy boldog isten hangszerelte. — Jóestét — szóltam csendesen, jósolj egy szép napot nekem. Neked tudnod kell hogy van az, mikor az idő nem halad, miikor az óra szinte áll s csak vár az ember, mire vár, mikor a gondnak nincs neve, mégis rohannod kellene, el kell jutnod valahova innen, csak nem tudod hova, csak ahol vagy, csak ónna l el, csak ez az óra múlna el csak ez az este múlna el. Neked tudnod kell, azt hiszem, jósolj egy szép napot nekem. Nem kérdem, hogy nyugalmat adsz-e, mondtam, hogy holnap megsiratsz-e, mellettem boldogan virradsz-e, eljössz-e messzire velem. csupa füst és ködfény az este jósolj egy szép napot nekem. Annyit hogy este van, meleg van, didergő csillagom veled van, mondd azt hogy könnyű jó kedved van s hogy régen lesett felelet van számomra nyelveden. Jósolj egy szép napot nekem. délyben se erkölcsi, se anyagi érdek nem vezeti. 0 önzetlenül akar mindent eltulajdonítani. Csupán a szerzés öröme kedvéért. Egy amerikai farmtulajdönosra, egy világítótoronyra, egy szépen bekötött cseremisz szótárra vagy egy szobafestő csákójára ugyanolyan mohó tekintetet vet. Aztán, ha a vágya teljesült, nem gondol többé velük. Tavasszal, amikor sas-hegyi otthonunkba költöztünk, feleségem kijelentette, hogy márpedig a lakást újra kell festeni. Különben hazamegy a nevelőapjához, vidékre. Ahhoz azonban ragaszkodik, hogy mindegyik fal más színű legyen. Vagy meszeltesse be az egészet fehérre? Mi a véleményem erről? Én szelíden megjegyeztem, hogy falban a világossárgát szeretem. „Úgyis minden úgy történik, ahogy te akarod!” — sóhajtotta a feleségem. És az egész lakást befestette schweinfurti zöldre. A szobafestő öt napig dolgozott nálunk. Angéla becsavarta a lámpát a nagyestélyi stólájába, fölhintette a padlót az okmányaimmal, és öt álló napig a mestert csodálta. Hatvankét éves, és még mindig milyen ügyeske! Angélát roppant szórakoztatta a fürge kis öregember, amint föl-le szaladgál a létrán, s különböző vödrökbe különböző színű folyadékokat töltöget. De a szobafestő lépegetni is tudott a létráiéval. Ami egészen tűzbe hozta a feleségemet. „Józsika — biztatta —, most járjon gólyalábon!” És a Józsikának becézett öregember, karjaival a levegőben pilótázva, vagy tízszer körülsétált a szobában. „Ezt csináld utána!” — nézett rám a feleségem, kissé becsmérlően. Akkor öt napig parízert vacsoráztunk papírból. Az ötödik napon, amikor a festő eltávozott, Angéla lejött elém a kert aljáig, és egyenesen a fáskamrába vitt. — Nézd — mondta. — Ez mind a miénk. Mit szólsz hozzá? A fáskamra sarkába a festő agyonhasznált, részeg létrája állt a falnak támasztva. Foka csak kettő volt. S egy spárga lógott le róla. Mellette három bádogvödör, az aljára ülepedett, maszatos festékragacscsal. Arrébb meg, a szénkupacra vetve, a mester munkagöncei: egy penészes, rothadt pulóver, egy rozsdás ing, egy mészfoltos klottnadrúg, s két papuccsá széttaposott megkövesült félcipő... — Ezt mind megvettem — mondta Angéla. — Ugye, jól tettem? — A papírcsákót is? —kérdeztem. — Azt is. Hallgattam. — Tudod, ha egyszer gyermekünk találna lenni — folytatta Angéla —, majd szépen eljátszadozhat vele. — És orrát kedvesen a fülemhez dörzsölte. — Nagyszerű — feleltem. — Látod, ezt szeretem benned. Ezt az előrelátást De. akkor eszembe jutott, hogy a szobafestő talán alsónadrágban futott hazáig. — Mit nevetsz? — kérdezte Angéla. Majd apránként elmondta a részleteket, ö először csak a három vödröt akarta megvenni. Arra gondolt, hogy a kályha körül hamar lepattogzik á fal, s akkor a hibát házilag is helyrehozhatom. Igaz, a festék szinte teljesen elfogyott. De feleségem
