Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-31 / 306. szám

8

Irodalom* művészet

1982. DECEMBER 31.

<S<íáz énniugijtu' nniwUáibél

Gyöngyösi András:Újévi koszonto

A szülői ház eltemet,

elítél, de befogad;

mindig van visszaút,

mulatságok romjain keresztül is

visszaszökhet a felébredő

a megölelő kezek hulló,

felszálló ívei alá.

De jobb azt mondani;

legyen, amit megérdemlek.

Ne bújj ölmeleg, kinőtt múltba,

nem fösvény a szíved,

pazarolja szer etet ét,

túláradása megszokott;

ne féltsd, akiket ellep:

úsznak bátran, kitartóan feléd.

Kolozsvári Grandpierre Emil:

Anyagismeret

ihálovicséknál már karácsony óta béke volt. Karácsony estéjén az ő szívükben is föltámadt valami rejtett melegség s valami bús szeretet egymás iránt, egymás elrontott sorsa iránt. Mélyről jöttek, sötét udvari szobákból, ahová csak tévedésből süt be néha a nap, s csakhamar megfut a legyőzhetetlen, komor félhomány elől. Nem voltak derűs emlékeik: múltjukat átitatta a piszkos ágyneműk s kapualjba tett szemeteskosarak szaga s bús ebédek kozmaillata. Nehezen jött szájukra mosoly, de annál könnyebben a nyers szó, egymást bántották a bántalomért, amelyet az élettől kaptak. De azon az estén, amikor ültek komor hallgatással a sötét szobában, egyedül, elhagyottan, sehová sem híva. senkit sem várva, karácsonyfa nélkül, gyermeki hangok nélkül, fény és öröm nélkül, egyszerre ráébredtek, hogy ezen a világon senki sincs, aki szerethetné őket, aki törődhetne velük, akinek egy csipetnyit is fontos volna az ő életük és sorsuk. Csak ők ketten ... akiket egymás mellé sodort a véletlen, egy elmúlt perc ... csak ők ketten simíthatják meg egymás kezét, kérdezhetik meg egymástól, ha nagyon mélyen fölbarázdálja a rosszkedv homlokukat, mi bajod, fiam ... csak ők ketten kíváncsiak egymásra, s vetnek néha egy-egy szánakozó pillantást egymás szerencsétlenségére .. . Mint két világtalan koldus támogatják egymást a rögös utakon, s ha az egyik gödörbe bukik, buknia kell a másiknak is.

Egymásrautaltságuk érzése anynyira eltöltötte őket, hogy egyszerre erőt nyertek elnyelni az ingerült kifakadásokat, szúrós szavakat, végeérhetetlen perpatvarokat. Egyszerre szelídek és szinte gyengédek lettek egymás iránt, s nem látták mindazt elviselhetetlennek és csúfnak, amit a másik tesz.

A szilveszteri vacsorát is szelíd, majdnem kedélyes hangulatban fogyasztották a tiszta terítővei leterített, bicegő lábú asztalon.

Nagyszerű illatú malacpecsenyébe bökdösték villájukat, s egyiknek sem jutott eszébe ráripakodni a másikra, ha a kés éles csikorgással elcsúszott a tányéron, vagy egy csöpp bor kiloccsant a pohárból. Mert egy nagy üvegben bor is állott az asztalon, és a savanykás borral mindketten szaporán öntözték a malac ropogós, pirosbarna bőrét, vékony zsírját, gyengéd és lágy húsát a gyomrukban.

A sörtés hajú, zömök Mihálovics fekete fogaival hangosan és vidáman rágcsált, s közben többször is rátette kezét a felesége kezére, mindannyiszor egy-egy kurta megjegyzéssel, amelynek végső értelme az volt, hogy együnk, igyunk, hátha holnap már fölfordulunk.

Henna szőkítette felesége meg, aki erre az estére alaposan bemásolta festékmarta arcát, édesen mosolygott, és finomkodva, röviden nevetett, lelkében talán valami pompás, zajos, zengő vendéglőben képzelve magát, ahol fehér kesztyűs. frakkos pincérek sürgölődnek körülötte, s váltogatják a tányérokat, poharakat, evőeszközöket.

Még nem végeztek a vacsorával, mikor a konyhaajtón halk kocogtatást hallottak. A koldusok jellegzetes szerény és előre is bocsánatért esdeklő koccantása volt.

— Csak nem koldus? — mordult föl Mihálovics. — A fene a pofájába, még ilyenkor sem tud békén maradni?

Mihálovicsné is kedvetlenül állt föl, hogy ajtót nyisson.

— Mit akar? — hallatszott az asszony éles hangja a konyhából, s nyomban utána egy siralmas, rekedtes hang lamentációja:

— Állás nélküli magánhivatalnok vagyok, kérem szépen, menekült, négy évig voltam a harctéren, az apám igazgató volt, kérem szépen, érettségim van, kérem szépen . . .

— Mi is szegények vagyunk — ismételte a szobából Mihálovics, aki minden szót jól hallott — menjen a burzsujokhoz, nekem nincs egy fityingem se ...

— Mi is szegények vagyunk — ismételte az asszony, mint egy sápadtabb. de engedelmes visszhang, és be akarta csapni a jövevény előtt az ajtót.

De a kis emberke borostás arcával, különös, szomorú vigyorgásával, pirosra fagyott orrával úgy állt a küszöbön, mint a cölöp, s makacs siránkozással folytatta a maga mondókáját:

— Érettségim van, kérem szépen, intelligens ember vagyok, kérem szépen, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen, ötször kíséreltem meg öngyilkosságot, de az isten nem engedi, hogy elpusztuljak, segítsenek rajtam, kérem szépen, bármily csekélységet elfogadok...

Mihálovics megunta a makacs kunyerálést, s maga is kiment a konyhába, hogy rendet csináljon.

— Nem hallja, mit mondanak?

— förmedt rá a furcsa emberkére, aki egy pillanatig sem szűnt meg szomorú grimaszával vigyorogni.

— Még vacsorázni sem hagyja az embert? Tisztességes koldus délelőtt koldul! Mit tudom én, ki maga, biztosan pálinkát venne a pénzen a legközelebbi kocsmában ...

A kéregetőnek, úgy látszik, nem volt több mondanivalója, mert szótlanul, de meg sem moccanva állt a küszöbön. Rongyos kalapján, kabátján, vállán nedves, fehér hópelyhek csillogtak.

— Süket maga? — mérgeskedett Mihálovics. — Jó lesz, ha odébbáll!

S kissé meglökte az embert, hogy az ajtót betehesse.

A lökésre az ember megingott, s foszladozó, térdén alul lógó kabátja zsebéből1 fojtott morgással egy kis tacskó dugta ki a fejét. Mihálovics szúrós szeme megenyhült, amint meglátta a kiskutyát, a fölindult arcán egy árnyalatnyi mosoly suhant át. Az asszony kíváncsian hajolt előre.

— Kutya van a zsebében — mondta az urának bamba csodálkozással.

Mihálovics arca egy perc alatt megváltozott: barátságos mosollyal nézett az idegenre s a zsebéből kikukucskáló kutyusra.

— Ez jó! — mondta mosolyogva.

— Kutyával jár kéregetni. Mutassa csak azt a dögöt...

A kéregető, még mindig változatlan, szomorú vigyorgással az arcán, megfogta kutyája nyakán a bőrt, és kiemelte az állatot a zsebéből. A kutya idegenkedve, fejét csóválva állt a konyhában. Megrázta a fülét, s fölemelte egyik elülső lábát, irrtintha visszakérezkedne a jó meleg kabátzsebbe.

— Kedves dög — mulatott a kutyán Mihálovics. — Hozza csak ki, maradt egy kis hús a tányéromon.

Az asszony, aki máskor már lóg kihajította volna a konyhából a kutyát a gazdájával együtt, most engedelmesen kihozta a zsíros tányért, amelyen egy darabka malachús illatozott. A kutya vékony, rövid vakkantásokat küldött a tányér felé; kerek, barna szeme vágyakozva csillogott. S a sült illatára a vigyorgó ember is előretartotta orrát, kidüllesztette szemét, és valami különös, panaszos, gyermeki vagy állati hangot hallatott, amely az aszszony szívéig hatolt.

— Érettségim van, kérem szépen

— dadogta elgyöngülten betanult

Sárközi György (1899—1945) a népi írók mozgalmának egyik vezető egyénisége, költő és prózaíró. Kispolgári családból származott, jogi, zenei, majd filozófiai tanulmányokkal foglalkozott.

Első verseivel a Nyugat 1917-es évfolyamában jelentkezett, s attól kezdve állandó munkatársa volt a Nyugatnak. t935-töl ’38-ig a Válasz szerkesztőjeként jelentős feladatot vállalt a népi írók mozgalmának szervezésével, s l93T-ben ö indította meg a falukutató írók szociográfiai írásait tartalmazó Magyarország felfedezése című könyvsorozatot is. A Márciusi Front egyik vezetője volt. 1944-ben munkaszolgálatra vonult be, s a balfi munkatáborban halt meg.

Sokműfajú író, verseket, elbeszéléseket. regényt ír|t, s egy drámát is Dózsáról- Novelláiban főként a fővárosi tisztviselők, kispolgárok eseménytelen, nyomasztóan sivár életét ábrázolta.

mondókáját az ember, s a szájában összefutó nyál habot vert az ajkán —, intelligens ember vagyok, ne hagyjanak éhen veszni, megfagyni, kérem szépen ...

Mihálovicsné egy pillantást vetett az urára, s a tányért félénken elindította a szerencsétlen felé. Az ura azonban durván kikapta kezéből a húsos tányért, s a maradék húst két ujja közé fogva meglebegtette a kutya orra előtt. Az csaholva fölugrott, mire a hús még magasabbra repült, majd újra és újra aláereszkedett, de az utána kapó állat fogai elől az utolsó percben mindannyiszor elsiklott. Jónéhány percig tartott ez a tánc, végül az izgatottan hörgő kutyának sikerült egy ügyes ugrással megkaparintani a rózsaszín húsdarabot. Mohón esett neki hegyes kis fogaival, s talpával leszorítva a húst a konyha kövére, félrehajtott fővel, szaporán harapdált belőle. Egy nerc múlva a kövön nem maradt más, csak egy jókora zsírfolt.

Mihálovics hangos nevetéssel, látható gyönyörűséggel nézte végig a lakomát, s mikor a kutya nagy

nyelvével körülnyalva orrát-száját, elégedetten és jóllakottan megállt, odafordult a lehajtott fővel, elkámpicsorodott ábrázattal ácsorgó idegenhez:

— Hát eladná-e a kutyát, sógor? Adok érte öt pengőt... hatot... no ... hetet...

Az idegen bús szemével ránézett Mihálovicsra, és megingatta a fejét.

— Nem ...

— Tízet. ..

S kivett a zsebéből egy tízpengőst, s meglobogtatta a levegőben. Az asszony homlokot ráncolva ripakodott rá az urára.

— Elment a jó dolga? ... Olyan sok pénze van, hogy kihajigálja az ablakon?

— Csönd ... — mordult rá az ura, és tovább lengette a bankót a koldus orra előtt Az ugyanolyan szomorú vágyakozással, kidülledő szemmel, előrenyújtott orral szaglászott a pénz felé, mint ahogyan előbb a malacpecsenye után. De a kezét nem nyújtotta érte.

— Nfem ... — dadogta sírásán —, nem lehet...

— Hiszen fölfordul éhen. maga szerencsétlen! Megdöglik a kutyájával együtt! Hát csak jobb, ha eladja ... Itt úri dolga lesz, maga meg keres tíz pengőt... Vagy kevesli?

— Nem ... — hebegett makacsul az ember —, nem .. . nem ...

S ismét megfogta kutyájának bőrét a nyakánál, visszaemelte a zsebébe.

Mihálovics olyan mozdulatot tett. mintha utána akarna kapni, s szemében tehetetlen rémület csillant meg mint mikor elveszítünk valaki nagyon kedveset. Az idegen egy pillanatig várakozó szemmel állt a konyhában, hogy talán kap valamit, s biztonságban érezvén a kutyuskát, ismét vigyorogni kezdett. De Mihálovics nyersen s eltorzult arccal rákiáltott:

— Akkor hát menjen a pokolba!... Mit akar itt? S kituszkolva őt, a konyhaajtóra ráfordította a kulcsot.

Sokáig járkált nagy léptekkel föl-alá a szobában, gyászos arccal. Az asszony vigasztalni próbálta:

— Minek magának ez a csúf kis dög? Más bajunk sincs, mint kutyát etetni!

— Hallgasson! — rivalllt rá a férje. — Ne beszéljen bele az én dolgomba !

De később, miután megivott még néhány pohár bort, hirtelen az ellenkező végletbe csapott, s odasimult, odadörgölőzött az asszonyhoz. Ezután néhány tánclépést tett, maga után vonszolván a feleségét, s hamis hangon kurjongatva:

— Jajde — csuszikeza — banánhéj...

yűgösködött az aszszony, mintha nem volna kedvére a huzakodás, s gyötörte az agyát, hogy az ura ködös leikébe lásson. De az ő agya is ködös volt — s a köd egyre mélyebb és sűrűbb lett körülöttük. Szinte megnőttek benne, mint félelmetes régi istenek, s megdermedtek, mint a reménytelen szenvedés kín torzította arcú szobrai.

Az előzményekről annyit, hogy ezelőtt néhány esztendővel a bútorgyár vezetője egyik napról a másikra elbocsátotta egyik munkatársát. A munkatárs tiltakozott, a pártszervezethez, a szakszervezethez fordult, végül az egyeztető bizottsághoz. Hiába. Mennie kellett.

Boldogult, de a tüske bent maradt a szívében. Szerette a szakmáját, szerette a bútorgyárat, s fájt, hogy másutt kell dolgoznia. Most, hogy a Duna-parton sétált, megpillantotta a vezetőt. Az is sétált.

— Á, á, Kovács szaki, hát magát is lehet látni?

— Ha olyan fontos lett volna, hogy lásson. Takács kartárs, akkor nem rúgott volna ki — felelt Kovács.

— Még mindig ezen rágódik?

— Az igazságtalanság miatt.

Takács kartárs az állát dörzsölgette, úgy kérdezte:

— Maga szerint tehát igazságtalanság történt, Kovács szaki?

Amaz bólintott, hogy úgy van, ez történt.

— És a részletekre emlékszik?

— Kérem, igazgató kartárs, én sohasem tagadtam, hogy hibát követtem el.

— Átvett egy nagy tétel műbőrt, pedig bőrt rendeltünk, s a kereskedelem is bőrhuzatos garnitúrákat várt tőlünk. Ebből rengeteg kár és kellemetlenség származott. Mindenki reklamált, nem győztünk mosakodni.

— Sajnos, az a színtiszta igazság, a hibás én vagyok.

— Nohát — tárta szét a karját a vállalatvezető.

— Csakhogy nem minden esetben könnyű felismerni a műanyagot. Különösen manapság, amikor több a műanyag, mint az igazi.

Takács körülhordozta tekintetét, majd a szeme megállapodott a Margit-hídon.

— Ha van egy kevés ideje, mindjárt bebizonyítom magának. Kovács szaki, hogy a műanyagot felismerni gyerekdolog. Emberi értelem sem szükséges hozzá.

— Bebizonyítja? — állott meg Kovács harciasán. — Hát arra igazán kíváncsi volnék.

— Akkor jöjjön velem.

— Bocsánat — mondta Takács, felmarkolt a földről néhány kavicsot, majd betért egy boltba, aztán két másikba. Még néhány perc, s a hídon álldogáltak. A víz fölött, a főpillér körül sirályok röpködtek.

— Ide nézzen, Kovács kartárs — mondta a bútorgyár vezetője, zsebéből zsemlét vett elő, a letört darabkákat a levegőbe dobálta, a karcsú, hamvas tollú madarak vijjogva vetették magukat a zsákmány után. Volt, aki elhibázta, behúzott szárnnyal zuhant lefelé, s az utolsó pillanatban kapta el a zsemledarabot, még mielőtt a vízbe csobbant volna.

— Micsoda remek akrobaták! — jegyezte meg Kovács szaki.

— Azok — bólogatott Takács —, de nemcsak azok, hanem az anyag-SS—Szilveszter