Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
1982. december is. Irodalom» művészet Adoc Manóié Gabriela: György Abert: Ikarusz Benke László: Házunk ablakában Házunk ablakában csonka ágon magányos levelet rezget a szél. Falevél, falevelek roppant lombban is idegenek! Mért csak a hullásban fognátok kezet? atzin. az egykori beűtzenész, leihatározását ^követő második hétén, miszerint a jelenlegi és közeljövőbeli csillagállás semmiképp sem lehet kedvező számára, tehát az évben már nem hagyja el a lakását — október közepe volt —, rádöbbent, hogy hibáeott: az éléskamra csaknem kiürült, s a hűtőszekrényből eltűntek a deites üvegek. Egy darabig ücsörgött a szemetes konyhakövön, gyürögette a fürdőköpeny szegélyét; házikabát helyett viselte pizsama felett. Majd levette a papucsát, is gyors, egymást követő mozdulatokkal átkopogott a szomszédba. — Tetszik parancsolni, művész úr? — Az öregasszony torkából mint lehangolódott mandolinból támadtak a hangok. — Jöjjön ki az erkélyre; — kiáltotta Hatzi n. — Már jöttén volna magamtól is — válaszolta az öregasszony, ha lehet, még erőtlenebbül. Hatzin egy kicsit meglepődött, de nem 'tulajdonított különösebb jelentőséget a mondatnak. Átkacsázott a kifli alakú előszobán, eloldalozott a mennyezetig tornyozott erősítők, hangfalak mellett, belépett a szobába. írószerszám után kutatott. A zongorán szétdobálta a daloskönyveket: tollbetétet talált, kottapapírra írta a rendelést. Kifeszítette az erkélvajtót. , A két lakást közös erkély kötötte össze, eszébe juttatván Hatzinnak az egykori négy szoba összkomfortot. katonatiszt aniát. nnviát, akinek nem volt szüksége rá. hogv munkát vállaljon, még művészkednie sem kellett, ami nem egyéb, mint megalkudni különböző zenei fórumok vezetőivel s amely neki az utóbbi időben sehogy sem sikerült. Az erkélyen deszkák, cserépből kifordult virágok hevernek szanaszét. A képzeletbeli felezőpontnál. faltó] a vasrácsig spárga lógott lazán. A túloldalon állt az öregasszony. Görbe lábbal hajlott háttal. Arcán elmaszatolódott a pirosító. Püspöklila zsákruhában volt. nyakában aranylánc lógott medállal. — Ügy élünk egymás mellett, mint az idegenek — mondta. Hatzin kezébe nyomta a papírt a pénzzel; — Ha majd lemegy vásárolni, legyen kedves, hozzon nekem is néhány dolgot; felírtam. — Igenis — bólintott az öregaszszony. — Amúgy is venni akartam egy kis tejfölt. Akkor hát bevásárolok. Magunknak — tette hozzá. — A C-vitaminokat se felejtse el! — figyelmeztette Hatzin, s viszszalépett a szobába. Lődörgött a bútorok között. Végigdőlt a vetetlen ágyon. Később cigarettára gyújtott; ezt a káros szenvedélyt megengedte magának, mert csökkentette az étvágyát. — Nekitámaszkodott a szekrénynek, keresztbe tett lábbal fújta a füstöt. Csengett a telefon. Hatzin a füléhez tartotta a kagylót. Várt. — Hangszerelje meg a dalomat — hadarta egy nő a vonal másik végén —. kérem, nagyon kérem. — Téves. Hatzin a fotelba ült. karját az oldalához, tenyerét a combjához get”. Ezzel legalizálva volt az ügylet. Az ablak légtelenítése megtörtént. Csak a víztelenítésben nem voltam biztos: a nyugvó hap fénye több lyukacskán át vigyorgott be a szobába és a szemembe. Ez azonban még mindig jobb, mint ugyanoda egy vásgolyó. Az üvegre várás öt napját egyrészt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam hinni a meteorológiai jelentéseknek, másrészt titkon a függöny mögül és nyíltan az erkélyről figyeltem az ellenség emeleti rejtekállását. A függöny mögül a következőt állapítottam meg: egy tizenéves fiúka rendszeres érdeklődéssel figyeli a fólia lötyögését. Az erkélyről egészen másnak tűnt a fiatal mesterlövész viselkedése. Ha meglátott, azonnal teljes unalmat árult el, véletlenül sem nézett a kilőtt ablak irányába, sőt sürgős elfoglaltsága miatt visszaoldalgott a lakásba. Pszichológus barátom is — akit e célból egy üveg konyak feláldozásával hívtam meg családi hadszínterünkre — megállapította: a fiú viselkedési mutatói alapos gyanúra adnak okot. A néma szembenállás odaát ellentámadást váltott ki. A papa is megjelent atlétatrikóban az erkélyen farkasszemnézésre. A távolság meglehetősen nagy a két épület között, közte üzletsor is van, így se bemutatkozásra, se kézfogásra nem nyílt módunk. Mondjuk, hogy én gratuláljak a pontos lövésért vagy köszönetét, mondjak azért, hogy nem szabadságunk első napján okozta a fiúka a folytonossági hiányt, amikor napokon át esett az eső, vagy hogy ő netán elnézést kérjen a maganevelte serdülő nevében. Aztán megoldódott a dolog. A buszmegállóban futottunk össze. Gondoltam, megkérdem tőle: egy esetleges ablakhiány milyen káromkodásra inspirálná szomszédomat, de ő taktikusan megelőzött. Közölte: kár a szemeimet az erkélyükre meregetni. Enikőt ki nem engedi oda. Ha valami mégis történne, liliomtiprásért fog feljelenteni. Kérdésemre elárulta, hogy Enikő 21 éves s a köztünk levő négy évtizedes korkülönbség ebbe a kategóriába esik. Az utolsó ablaktalan nap estéjén a fiúkát újra a függöny mögül szemléltem. Szemrehányóan figyelte a lefedő fóliát, valahogy így: mi az tata, maguknál meddig tart egy üvegezés? Nem beszélve arról, hogy rontja a városképet. .. Most újra napfényben úszik az ablakom. Eső a héten nem volt, nem is ígért a meteorológia. Csak emiatt tartottam a beázástól. A közel-keleti híreket hallgatva — miután most már van egy haragosom — várom a következő belövési. Van egy ismerősöm a gördülőcsapágy gyárban. Holnap felkeresem. Azt hiszem, hosszabb állóharcra kell berendezkednem. Tardi Gábor: Haszontalanok szorította. Számlálta a perceket. Időnként a padlóra terített térképre pillantott; a bolygók ezerkilencszázhetvenkettes állását ábrázolta. Az öregasszony a botjával kocogtatta az erkélyajtót. Bal kezét tömött bevásárlótáska húzta. — Tetszett olvasni a hirdetésemet? — kérdezte. — Semmiféle hirdetést nem olvastam — mondta Hatzin. és megpróbálta elvenni a táskát. — Hála a nagy égnek—sóhajtotta az öregasszony. — Elvakultságomban házassági hirdetést adtam fel, idegennel akartam összeadni magamat, nem kaptam észbe, hogy mi ketten már évek óta úgymond közös fedél alatt élünk, hála a nagy égnek... Köhögésj roham fogta el. Hatzin összehúzott szemmel figyelte, majd egy alkalmas pillanatban megragadta a táskát, s becsapta az erkélyajtót. A konyhában kipakolta a kalóriaszegény élelmiszereket. Maga alá húzott egy hokedlit. Zsebkésével teasüteménv méretű falatokat darabolt. Kenyeret nem evett. Csengettek. Hatzin az ajtóhoz lopakodott, kilesett: Zentai. a szabadfoglalkozású író álldogált odakint. — Mi van? — kérdezte az egyik. — Mi van? — kérdezte az egyik, a másik. —Dolgozol ? — Nem. Hát te? — Én sem. Bementek a szobába. Hatzin leült. Zentai nyugtalanul sétált körülötte. — Azért jöttem, hogy elmenjünk valahová. — A Hungária kávéházba nem megyek. A Gong presszóba sem megyek. A Tavasz bárba éppen úgv nem megyek. És a Savoyba sem. — Ha kimozdulunk otthonról, legalább esélyünk támad, hogy történik velünk valami kellemes. —- Ma semmi esetre sem — vetett egy baljós pillantást a térképre Hatzin. — Együttállás lesz. — Az meg mit jelent? — A Csendes-óceáin fölött .találkozik” a Nap és a Hold. — És mi következik abból?; — csattant föl Zentai. — Természetesen napfogyatkozás. Hatzin hallgatásba merült. „Ráadásul a Mars is ott van valahol a közelben” — gondolta. Zentai ezalatt nagy léptekkel rótta a szobát. — Mindenesetre igyunk egyet — javasolta. — Nem iszom alkoholt. — Mióta? — Másfél hete. — Akkor kérsz egy kávét? — Az meglöki a vérnyomást — mondta Hatzin. Később Hatzin nagyítóüveg alatt vizsgálta Zentai tenyerét. — Nem a legszerencsésebb — dünnyögte. Miért ne lenne az? Túl sok a mellékvonal; szálkás. Melyik hónapban születtél? — Májusban. — így már érthető. Zentai elkapta a kezét. Hatzin a televízió fénytelen képernyőjét bámulta. — Akarsz deitet? — kérdezte. — Nem. — Pedig egészséges. — Miért van szükséged az egészségre? — Zentai szélesre húzta a száját. — Hasznos ember vagy talán? Hatzin feltápászkodott, kiment a konyhába. Sokáig matatott az üvegnyitó után. Megzörgették az ajtót. — Mégiscsak áthoztam az újságot — hallatszott az öregasszony hangja —, hátha el kívánja olvasni a hirdetésemet. — Nem érdekel. — Azért tessen már egy kicsit beereszteni! — Az öregasszony úgy beszélt mint aki titkot tud. Közben Zentai kinézett az előszobába: Hatzin ajtót nyitott. Az öregasszony benyomult. — Hat esztendeje, mikor szegénv uram először rosszul lett. felállt az ágyon, és lesöpörte a falat, én akkor is ragaszkodtam hozzá, s később az orvos tudatta velem, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor „bélszín-húst” sütöttem neki, hátha erőre kap, még az ágyba is elmentem vele, nem szégyellem megvallani. Az öregasszony szünetet tartott. Zihált. Felemelte az újságot, a falhoz terítette. Megtámaszkodott: „Hatvanhét éves, jó megjelenésűnek mondott özvegyasszony társaság hiányában megismerkedne káros szenvedélyektől mentes férfival házasság céljából. Kalandorok kíméljenek. Előttünk az élet jeligére. Zeneszerző előnyben”. — Az utolsó mondat nincs az újságban — jegyezte meg Zentai. Szemével követte a szöveget. Az öregasszony elpirosodott. A padlót nézte. — Nagyobb lenne a lakás — mondta, inkább csak magának. — Nem betegedne meg a gyomra a sok hideg ételtől. Hatzin félreérthetetlen mozdulatot tett. Az öregasszony kifordult az ajtón. — Valamikor sokat dolgoztam — fújtatott Hatzin, s visszakacsázott a szobába. Zentai követte. — A szerzeményeimet játszották a rádióban, árulták a hanglemezboltban. — Akkoriban sok pénzt kerestél — mondta Zentai. — És betonozott járdán jártál. — Most nem járok betonozott járdán. — De nem a túlfejlett erkölcsi érzéked miatt. Egy ideig csöndben voltak. — Meghalhatnál — mondta Zentai. Hatzin kezében megmozdult a pohár. — Hogy érted? — Kilehelhetnéd a párádat — mosolygott Zentai. — Megszűnhetnél lélegezni. Hatzin meggyújtott egy szál cigarettát. A szekrényhez támaszkodott. térd alatt keresztbe tette a lábát. Az utcán szél támadt, port vágott az ablaküveghez. Egy szál villanydrót hintázott odakint. Időnként feltűnt a látómezőn. — S te miért maradtál életben? — Én járok-kelek — nevetet Zentai. — Fölbukkanok, ahol történhet valami. Esélyt adok a véletlennek; futtatom az agarat. Ezenkívül írok. — Az írásaid csupán a magad mulattatására jók — legyintett Hatzin. Zentai arcbőre alatt, bal szemtől az orreimpa irányában megrándult egy izomszál. — Komolyan mondtad? — Csak tréfáltam. — Nem tréfáltál — Persze hogy nem. — Hatzin elnyomta a cigarettát egy „értesítés végrehajtásáról” feliratú borítékon, anélkül, hogy a papír lánglluh István: Karácsony előtti levélváltás Eltemettük Apátokat — Nem jöttetek a temetésre Leveleimre Nem válaszoltok Több mint egy éve Drága fiam gyertek mert 6Hj [van Kórházba [terültem Nem tudom mi lesz velem Kedves gyerekem A lovat a tehenet eladtam A jószágokért Százezer forintot kaptam A malacokat is eladom És a kertet A házra is akadt vevő Ha 'tudtok gyertek — Csókol szerető Anyátok Isten legyen velünk Édesanyám megkaptuk leveled Megyünk-megyünk-megyünk Édesanyám A házat ne add oda százezerért. Ne pocsékold el Hiszen száztízezret is megér Karácsonykor megbeszéljük Mi legyen veled Addig is csókol szerető fiad És menyed ra kapott volna. — Következménye annak, hogy haszontalan helyekre jársz, és haszontalan emberekkel érintkezel. — Te meg csak a szomszédban lakó öregasszonnyal állsz szóba! Fordulópontra lenne szükséged. — Szükségünk — javította ki Hatzin. — Valamire, ami minden akaraterőnket igénybe veszi, s amitől még el is pusztulhatunk. Azután, mintha másodszor születnénk, könnyedén kezdhetünk új életet. — Mire gondolsz? — Kérdezte Zentai óvatosan. Hatzin az ablak felé fprdult; lógott a drót. Lebegtette a szél. — Napok óta itt van ez a leszakadt villanydrót. Néha megkocogtatja az ablakot. Mintha figyelmeztetni akarna; nem hiába mutatom magam neked. Nekünk! — Szerintem nincs benne áram — legyintett Zentai. — Ez egy szabadfoglalkozású villanydrót: ritkán hasznos. — Meglátjuk. — Hatzin kinyitotta az ablakot. — Add a kezed! Zentai előfordult. — Ideje, hogy komponálj valamit. — Gyere ide! — förmedt rá Hatzin. — Ülj le a zongorához, és nyomogasd a billentyűket! — vidámkodott — Egy-kettő, egy-kettő! — Majd azután. — Miután? — Ha megfogtam a villanydrótot. Közben szorítjuk egymás kezét. — És ha fut benne az áram?! — A csillagoktól függ minden. Hatzin megragadta Zentai csuklóját. és a fürdőköpeny kötőjével meztelen karjához hurkolta a kezét. — Tudod: a fordulópontra szükségünk van! A nyitott ablak előtt álltak. Belekapott a hajukba a szél. — Fázom — mondta Zentai. — Talán már nem tart soká — vigasztalta Hatzin. Mozdult a villanydrót felé. — Várj! — Mit akarsz? — Engedd, hogy én érintsem meg a vezetéket! — Szó sem lehet róla. A bőröd túlságosan durva, még nem engedné át az áramot. Ide egy zongorista keze kell. A villanydrót az arcuk előtt lebegett. — Csak nem így akarod megfogni azt a vezetéket?! — nyerített föl Zentai. — Hogy fogjam meg? — Semmi esetre sem száraz kézzel. — Felesleges bonyolítani a műveletet — állította Hatzin. — Félsz? — Cseppet sem. — Akkor vizezd be a kezedet! — Értelmetlen. entai „akkor majd megteszem én!” jelszóval meglódult: Hatzin kénytelen kelletlen bakugrásszerű mozdulatokkal követte; feszült közöttük a köpeny kötője. A für-' dőszobában némi vita után mindketten bevizezték a kezüket. Bólogatva mentek vissza az ablakhoz. — Tessék! — szólt Hatzin. •— Fogd meg! — Ügy volt, hogy te érsz hozzá — mondta Zentai. — Lemondok róla a javadra. — Maradjon csak az eredeti elképzelés szerint. Megszólalt a csengő. Hátraléptek. A csengőszó ismétlődött, ezúttal hosszabban, mint az első alkalommal. — Vársz valakit? — Kérdezte Zentai. — Senkit. — Ki kéne nézni — ajánlotta Hatzin. — Nézzünk ki! Kiszabadították a kezüket, az ajtóhoz iramodtak. Zavaros szemű, hegyes orrú férfi állt a küszöb előtt ingújjban. — Telefonálni kéne — mondta. — Az öregasszony a szomszédban. .. — Mi van vele? — kérdezték egyszerre. — Megállt a szíve. összeállította: Rékasi Ildikó
