Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
1982. NOVEMBER 13. Irodalom» művészet 9 Huh István; Őszi vers A szél hang)a szjtszegős Sápadt beteges a fűszál Ökörnyál fátyolos égre Felhőt terelget az ősz Temetkezik a természet Föld alá levél alá Moccan s feslik a fészek Mintha az ágra az enyészet Szállt volna rá Még egy darázs nagy sietite Végigpásztázza, a tájat A fűszálon egy tarka lepke Álmodik arany-szárnyat Semmi baj Semmi baj csak holnap is legyen Az asztalon kenyér Semmi baj csak piros ne legyen A hó maradjon fehér Semmi baj csak holnap is legyen Piros rózsa a hajnal Semmi baj csak a nagy veszedelem Ne jöjjön bajjal Semmi baj csak holnap is legyen Szőlő és napraforgó Semmi baj csak járja végtelen Ütját e drága bolygó Semmi baj csak holnap is legyen Szerelem és öröm Semmi baj csak a kontinenseken Maradjon kő kövön Semmi baj csak holnap is legyen Lakat az atomfegyveren Semmi baj csak a lenni nem lenni mérlegen Többet nyomjon az érlelem Szikszói Károly: Egy szoba emlékkönyvébe mint amikor egy régi képkeret kiválasztja képét megváltoznak a színek a barna barnább és a száj emberibb ne keresd a megszokott arcot a bárzenéhez szokott szempárt ne keresd azt a mosolyt ami letagadja az embert napszemüvegek törését mintha eltalálta volna a Napot halántékomhoz szögezve az óra ne keresd azt a napot csupán egy régi képkerát megtalálta képét Czilczer Olga; Egy rövid időben Egy rövid időben a védtelen [világon szabadon garázdálkodva a szél megborzol az úton egy tócsát Amirtc a munkából hazaér ruhát vált a nő kötényt kanyarít fáradt dereka köré Ott ahová elért már az este kibontakozva az ölelésből megvillan majd egy arc aztán a '•fest maga egy percre ruhátlanul ármányt a gyár kocsiján vitték haza. A furgonban volt keményfa ülés is. A rendész hangos csattanással zárta be a kocsit, s az utas egy pillanatra megborzongott. A félhomály máris úgy ölelte magához, mint a börtön mélye. Még a kisablakot is rács borította. Sármány egyszer nagyon régen beteg volt, akkor érezte először ezt a különös, bódult állapotot: mindent pontosan látott, hallott, mégis mintha vastag álomfal mögül figyelné a világot. Hallotta, amint a gyári nyomozó megkocogtatja az üveget, s a furgon nekilódul az útnak. Tovatűnt a textílgyár betonkerítése. Kísérője zömök, fekete ember volt, izmos nyakán 'törökös fej ült. Rágyújtott egy cigarettára, egy pillanatig tűnődött, megkínálja-e őt, de aztán eltette tárcáját. Sármányt megcsapta a füst, orrcimpája megremegett, úgy tett, mintha kifelé bámulna. Az utca zavarosszürke folttá keveredett benne: az árnyékos szélre húzódó járókelők, a lomhán igyekvő úthengerlő kocsi, a rendőr fehér vászonkabátja, az üzletek széltől dagadó napvédői. A kísérő ránézett. — Szóval a harang utcában lakik? Sármány bólintott, majd önmagának is furcsának tetsző, rekedt hangon tette hozzá; — A víztorony közelében. Újra hallgattak. Az utas félig leeresztett szemhéja alól a gyári nyomozó rozsdaszínű kabátját must- rálgatta. Hirtelen gyerekesen elmosolyodott. Tulajdonképpen először viszik haza a gyár kocsiján. Akár az igazgatót, — Jól vezet — intett a sofőr felé. A másik végigmérte, s nem szólt Semmit se. Aztán a csönd mind báin- tóbban telepedett közéjük. Sármány emlékezetében újra lepergett a történet. Egy órával ezelőtt a portás rámutatott; — Sármány, maga menjen be a motozóba. Ott, abban a kis helyiségben, inge alól tíz méter bélés vásznat húztak ki. Forognia kellett, amíg a derekáról leoldódott a vászon. Állt félmeztelen, várta, hogy most mi tesz. — Vegye fel mar az ingét — szólt rá az ellenőr, és ő zavartan öltözködni kezdett. — Mióta lop? Sármány megrezzent, laposan félrebámult, a vaskapura, melyet széles ívben nyitottak ki egy teherautó előtt. — Mi az, szaki kám, olyan régóta csinálja, hogy már a dátumra sem emlékszik ? A kedélyesen hangsúlyozott gúny csípte Sármányt. Indulatosan felelte; — Ma először. A kérdező nevetett, erőteljes, g'urgulázó nevetéssel. — Nem azt kérdeztem, mikor csíptük el. — Ki vele! Hány métert vitt már eddig el? Sármány összeszorította ti száját, de a remegés, mely valahonnan a gyomor tájékáról indult és végigfutott rajta, nem akart megszűnni. Megértette, ebben a pillanatban értette meg, hogy mostantól kezdve nincs joga bizalmat kérni másoktól. — Nos? Némán álltak egymással szemben. Az ellenőr hangjából nem érzett türelmetlenséget, csak fölényes, bizalmatlan tekintete, égette. A vászon ott hevert az asztal szélén, félméternyi darab ernyedten Katkó István; Az asszony előtt csüngött lefelé. Bámulta a vásznat. Szívesen eltüntette volna ezt a libegő sárgásfehérséget. A bűnjelet. Az ellenőr most előredőlt. Hangja valahogy szelídebben csengett. — Miért lopott? Mit mondjon? Az elhagyott raktárfolyosón jutott eszébe az egész. Hirtelen, egyetlen erőteljes kézmozdulattal szakította le a vásznat a végről. Pillanatnyi ötletből. Aztán a mellékhelyiségben csavarta a derekára. Olyan lett tőle, mint a sebesült, akit a túlbuzgó ápoló sokszoros pólyával tekert körül. Csak akkor kezdett valami motoszkálni benne, amikor keresztül vágott az udvaron. Mereven, furcsán tartotta a testét. Az volt az érzése, hogy a szembe jövők átlátnak az ingén. Aztán a portás elé ért. Vajon észreveszi-e? Odaszólt az öregnek mint máskor; — Na ennek a napnak is vége. Különös. Mintha valami nyugtalanságot fedezett volna fel a portás tekintetében. Akkor már tudta; lebukik. A portás rábökhetett volna Kálóra is, aki mögötte baktatott, és éppen a fülke előtt trombitált bele a zsepkendőjébe. A míg Sármány a válaszon töprengett, a válaszon, mely a jegyzőkönyvbe kerül, az ellenőr felegyenesedett, aztán odalépett hozzá. — Szóval, miért? Úgy bánnak vele, mint az iskolás gyerekkel. Vállat vont. — Mások is csinálják. A gyári rendész, mintha akart volna valamit mondani, rámeredt, de aztán sarkonfordult. az asztalhoz lépett, tenyerét a jegyzőkönyvre fektette. — Rendben. Kimegyünk, körülnézünk egy kicsit a lakásán. Amíg a kocsiért telefonált. Sármány a nadrágja szegélyét babráj- ta idegesen. Házkutatás. Egyszer egy bűnügyi filmét látott. A nyomozók az egész lakást kiforgatták. A szekrényekből ruhákat dobáltak ki, a falakról levették a képeket, sőt az, ablakpárkány szegélyét is fölfeszítették. Amíg a kocsi robogott, újra és újra arra gondolt mit szól majd Róza, hogy az ő hasas befőttesüve- geit is lerámolja ez az ember, pedig a polcokra szép színes papírszalagokat rajzszögezett. A szekrényben is rendben lógnak a ruhák, az ágynál vastag faliszőnyeg. Á pasas ezt is leszedi majd. Rózának ott kell állnia a szoba közepén, és eltűrni, hogy egy idegen kajtasson a holmijuk között. Ez a tíz méter bélésvászon ára. Az asszony bizonyára elfordul, hogy egyikük se lássa szemében a könnyeket. Szerencsére a gyerek ma délután tréningen van, csak késő este jön haza. Idáig jutott el a gondolatban, amikor újra felemelte a fejét. A sorompónál voltak. Még három sarok, és megérkeznek. Hirtelen nyugtalan lett, és megmarkolta a fapad szélét. Szeretném valamire megkérni. — Tessék. — Mondjuk az asszonynak, hogy maga.. . az én barátom. A másik úgy tett, mintha nem ertené. Homloka boltozatára kérdőjel szaladt fel. — Miért? Sármány most már nevetségesnek érezte a kérését. A rendészeket nem olyan fából faragták. Ez még a szomszédokhoz is átmégy. A kocsi már megállt, Sármány már nyitotta volna az ajtót. — Várjon. Mondja csak el nyugodtan, szakikám, hogy mit akart maga kérni tőlem. Nem volt visszakozás. — Azt mondanánk az asszonynak. .. mármint a feleségemnek, hogy csak úgy feljött hozzánk. Látogatóba. — Értem — mosolygott elnézően a kísérő. — Mindenhová betekinthet, ahová csak akar. Csak ne mondja, hogy házkutatásra jött. A rendész bólintott. — Mehetünk. Róza a fényes levelű fügét locsolta. amikor beállított a két ember. — Szervusz, mami. A barátom feljött egy kicsit beszélgetni. — Pongrácz. — .Tessék, fáradjanak be a szobába. Előresietett, hogy a függönyt széjjelhúzza, és az utolsó pillanatban megigazítsa a térítőt az asztalon. — Együtt dolgoznak? — E-együtt. — Igen, ugyanabban a gyárban dolgozunk — mosolygott Pongrácz, Róza sajnos tovább kérdezősködött; — A nagy szövődében? — Ott is. Sármány erőre kapott. Sietve közbeszólt; — Te, Róza, szaladj le a Körösihez, hozzál egy kis bort. — Köszönöm nem szükséges — mondta szigorúan a rendész, s amikor észrevette az asszony gyanakvó pillantását, mókás grimasszal tette hozzá; — Tudja, a gyomrom ég a boroktól... ha nagyon kívánom, csak szagolgatom az üveg száját. Ezen nevettek valamennyien. Pongrácz észrevette a fiuk fényképét a tükrös kis szekrényen. . — Izmos kölyöknek látszik. — Az is — mondta büszkén az asszony. — Bolondja az atletizálás- nak. Most is tréningen van. — Valamikor én is sportoltam — mondta Pongrácz. — Tizennégy métert is dobtam súlylökésben. — Minél barátságosabban beszélgetett az asszony és a gyári rendész, Sármány annál nyugtalanabbul fészkelődött a helyén. — Te, Róza — szólt. — A kis satu Sebestyénéknél van. Áthozhatnád. Az asszony indult volna,, de Pongrácz újabb kérdéssel visszatartotta: — Mit vásároltak az utalványra? — A fiamnak egy inganyagot, nekem pedig flanelt pongyolának. Sármány dühös lett. Elhatározta, hogy kipakol mindent. — Nézd, mami, Pongrácz elvtára azért jött, mert ma... A nyomozó közbeszólt; — Ma éppen ráértem. Aztán már régóta ígérgetem, hogy el jövök egyszer. Látom, nagyon szép virágai vannak. Én özvegyember vagyok. Egyedül élek. nekem a kaktusz a mániám. Tele van az ablakom. — Nem szeretem, mert szúrós — mosolygott az asszony. Pongrácz Sármányra sandított. — Csak érteni kell, hogyan nyúljon hozzá az ember. — Hozok egy kis süteményt — mondta Róza, és kiment a konyhába. Sármány felpattant a helyéről. — Tessék! Nézzen be a szekrényekbe! Pongrácz . nagy nyugalommal cigarettára gyújtott. — Minek? — Nem hallja? Itt a lakásom. Kezdje el a kutatást, legyek túl rajta. — Ne idegeskedjen, öregem. Nincs ebben a lakásban lopott holmi. — És ha van? És ha tele van vele a szekrény alja? rendész elgondolkodva bámulta a gyufa lángját. — Akkor ez volna életem legnagyobb tévedése. Nézze, szakikám, amikor maga a kocsiban'előadta ezt az ötletet, már tudtam, hogy maga tényleg először lopott. Előrehajolt, s barátságosan, évőd- ve mondta: — Tudja, miért nem akartam, hogy a féleségét elküldje? — Miért? — kérdezte esetlenül a szövő. Pongrácz egy pillanatig fürkészte, pillantásával mintha a veséjébe akart volna behatolni. — Büntetésből... Nehogy máskor is eszébe jusson... Az ajtónál megjelent Sármányné, kezében alumínium tálcával. Megy- gyes lepényt hozott. Vasárnap sütötte, de azóta még omlósabb lett. Összeállította: Rékasy Ildikó Mai irodalmi oldalpárunk képeit Szenti Ernő grafikáiból válogattuk. S most recsegett a hangja: