Szolnok Megyei Néplap, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
8 Irodalom* művészet 1982. NOVEMBER 27. cS záz én maqijur n ú ml lá ib é t Sinkó Ervin (1898—1967) a jugoszláviai magyar prózairodalom egyik legkiválóbb képviselője. Szabadkán született, közép- iskolás korában a munkásotthon könyvtárosa volt. Részt vett a Tanácsköztársaság küzdelmeiben; a budapesti Szovjetház vezetője, majd Kecskemét katonai parancsnoka volt. A fehérterror elöl Bécsbe emigrált, majd sokfelé megfordult; élt Jugoszláviában, Párizsban, Svájcban, 1935 és 1937 között a Szovjetunióban, majd 1939-től végleg Jugoszláviában telepedett le. A háború idején az olasz megszállók internál ótáborba zárták. Az olasz kapituláció után csatlakozott a népfelszabadító hadsereg egységeihez. A felszabadulás után Zágrábban dolgozott. Széles körű tudományos és irodalmi tevékenységet fejtett ki, az akadémia levelező, majd rendes tagjává választotta, s addig kiadatlan művei sorra jelentek meg horvát fordításban. 1959- ben egyetemi tanár, az újvidéki egyetem magyar tanszékének vezetője lett. Első írásai a Tett, a Ma és az Internacionálé című folyóiratokban jelentek meg, majd a Nyugat, a Korunk, a Századok közölte munkáit. Sokoldalú alkotó: verses-, elbeszélés-, esszé-, tanulmánykötetei, drámái jelentek meg. Irodalomtörténészként elsősorban a magyar felvilágosodás irodalmával foglalkozott. Szépírói érdeklődésének középpontjában az 1919-es proletárforradalom élménye állt, ennek szentelte legértékesebb művei egyikét. Optimisták (1953) című regényét is. (E regényből részletek különböző nyelveken már a harmincas években megjelentek. A kézirat sorsát beszéli el Egy regény regénye című naplóidban. mely moszkvai tartózkodásának napjaiba ágyazva a személyi kultusz és a moszkvai perek légkörét is felidézi.) Elbeszéléseit Aegidius útra kelése (1963) címen gyűjtötte össze. Bármily különösen hangzik -:r ezzel a szelítj lénnyel kapcsolatban. bizonyos értelemben rettenetes ember volt. Kora tavasszal, a kórház udvarán láttam először. Fekvőszékében olyan gyengéden húzogatta végig lelógó kezét a sarjadzó /old fiivön, mint aki hunyt szemmel egv kedves fejet simogat. H;:*.y felnézett rám, világoskék szeme sajátságos erős fényben csillogott. X:- esi volt, mintha nem is volna még felnőtt, arca vékony és megnyúlt, s nem láttam még fehérebb, szebb fogakat, mint az övé. Szakmaja szerint, ha jól tudom, esztergályos lett volna, de csak rá kellett né ni a fehér kezére: ez a kéz mar hosszú évek óta nem csinált semmit. Legföljebb a füvet simogatta. Leányt, asszonyt nem, mert ahhoz valamivel több tüdő kell. mint amennyi ebben a sípoló mellkasban még élt. És különben is. csak pár hete, hogy Párizsba került, hozzá sem jött látogató. Mindebben semmi rendkívüli, mindez egyszerűen megfelel a szabálynak: szegénység, rossz tüdő, idegen nagyváros, kórház. A rendkívüli, sőt rettenetes ebben az emberben az ő természet- ellenes érzéketlensége volt aziránt a legelemibb szükséglet iránt, mely a kezdet után folytatásra és folytatás után befejezésre, az eredményre vár. — Akkoriban egy idő óta minden vasárnap találkoztam egy párral. Nyilván ők is ott laktak abban a külvárosban, ahol én — mesélte például egyszer a maga mindig majdnem rajongó, kissé Sinkó Ervin Ez minden suttogó hangján. — Az a fiú, szürke ünneplő ruhájában, mindig narancssárga nyakkendővel; a lány "bokáig érő, tengerzöld ruhában, fején az olcsón ondolált fürtökön piros posztósapkával. Igaz, a fiú nyakkendőjében még egy nyakkendőtű is volt: egy nagy négyle- levelű lóherét ábrázolt. Minden rajtuk külön és együtt mindenki más számára kész katasztrófa, de ők, s ez volt. a gyönyörű, kéz a kézben élvezték egymást sr az egymás díszbe öltözött szabad vasárnapját. Néha leültek valamelyik kávéház teraszára, s akkor sem engedték el egymás kezét, ha történetesen szájukhoz emelték poharukat. És egyszer este is találkoztam velük. A hosszú, széles külvárosi utca egész, kihalt volt. ök mentek, kéz a kézben, egymás mellett, egymáshoz simulva, és nem beszéltek egy szót sem, csak fogták egymás kezét, és úgy mentek ketten. Mentem utánuk. — És azután? — kérdeztem. Ö. mint aki^ álomból költöttek fel. kissé zavartan mosolygott, s világos szemét rám nyitva felelte: — Ez mindén. — De miért mesélted el. mit akartál ezzel mondani? — Azt hittem — válaszolta menteget őzve. — hogy téged is érdekel. Én mindig örültem velük, de különösen azon az estén, hogy egymás mellett mentek, ők ketten, a hosszú utcán. Több ilyen elbeszélésre emlékszem. Természetesen felvetődött bennem, hogy talán egyszerűen csak korlátolt intelligenciájú emberrel van dolgom. Hogyan lehetne különben megmagyarázni, hogy látszólag meg sem érti a csalódásnak azt az érzését, amit sokat ígérő hangján, lelkesen elkezdett történetei keltenek? Mert minden története lelkesen kezdődött. Néha azonban kérdéseket is intézett hozzám, mivel egyedül én beszéltem a nyelvét. Egyszer például részt, vett a kórház kápolnájában tartott istentiszteleten. — Te tanult ember vagy — szólított meg aznap- este, — magyarázd meg nekem, miért dicsérik a hívők olyan nagyon az Istent azért, mert minden embert szeret? Ez a legkevesebb, amit tőle elvárhatunk. Vagy nem? Az ilyen kérdések mégis arra vallottak, hogy nemcsak ösz- szefüggéstelen apró emlékeket őriz a fejében, hanem gondolkodik is. Róla magáról mindvégig nem tudtam meg többet, csak azt, amit következtetések formájában • a szeszélyes, csupa-töredék történeteiből levonhattam. — Az anyám német nő volt — mesélte egy alkalommal. — Nagyon szép, magas, karcsú nő volt, nem olyan kicsi, és nein is olyan vékony, mint én. Korán özvegy lett, és hivatalba járt. Szeretett énekelni. Olyan szépen értekeit, hogy néha este az emberek megálltak az ablakunk alatt hallgatni. Nagyon szerette a szép ruhákat, csak nem telt a keresetéből. De én egyszer Milánóban, egy kirakatban megláttam egy fekete selyemruhát. A fekete szín nagyon jól állt az anyámnak, még szőkébbnek látszott benne. — No és? — kérdeztem sürgetve, mert mindig magával ragadta az embert nem annyira az elbeszélés, mint a hang és az élénk arcjáték. — Ez minden — hallhattam ismét. — És mi történt a ruhával? Mintha szemrehányás ellen kellene védekeznie, úgy mondta: — Azt nem tudom. Még sokáig volt a kirakatban. Ügy rémlik, hogy széles, fehér csipkegallér is volt rajta. Sokáig azt hittem, hogy semmit sem tud betegsége természetéről. Sokszor beszélt arról, hogy ha majd elbocsátják a kórházból, nem marad Párizsban, mert ez a nedves klíma nem tesz jót neki. Egy napon kivitték az ágyát a közös betegszobából. A folvosóra tették ki, a spanyolfal mögé. — Mert itt több a levegő — magyarázta meg nekem, mintha nem tudta volna, hogy a kórházi haldoklók állomására érkezett. A haldoklók azonban rejtélyes lények. Nem tudott semmit, s mégis, ekkor kezdett egy elbeszélésbe; ez így hangzott: — Amikor börtönben voltam ... Csak ekkor tudtam meg. hogy öt évet börtönben veszített. De ö mintha nem tartaná elég íontos- . nak a kérdéseimet, amiket meglepetten — Miért? Mikor? Hogyan? — föltettem. — Afféle politikai ügyről volt szó — felelte félig türelmetlenül, félig szórakozottan, sőt ki is mondta: — Ez most. már mindegy. De Giuseppe, aki velem volt bezárva, az is tüdőbeteg lett ott. Ott is halt meg. Én akkor megfogadtam, hogy amint kiszabadulok, igazi harcos leszek, megbosszulom Giu- seppet. Nagyon szerettem Giusep- pet. Ö már öbeg volt, hát meghalt, de én fiatal vagyok, én még megérem a győzelmet, gondoltam. Én megint beleestem abba a hibába, mely a szándékhoz a tettét, az eredményt, a vágy után a beteljesülés hírét várja. S mert ő elhallgatott, megkérdeztem. — És aztán ? Felvonta szemöldökét, mintha jobban meg akarna nézni, s egy mozdulatot tett; ezt semmi sem fogja emlékezetemből kitörölni. Magára akart mutatni, de vékony karja már nehezen engedelmeskedett, nem tudta felemelni, csak a keze mozgott. Így mutatott magára. Aztán azt mondta, s ezúttal nem mosolygott: — Ez minden. — Nem. nem! — kiáltottam, s ahogy ilyenkor már szokás, meg akartam győzni arról, hogy majd meggyógyul, és majd akkor, akkor . majd ... De ő elnézett a fejem fölött, s nem szólt semmit. A takaróját kezdte csupálni. Csanády János Békéreszántan Békére-szántan élünk itt mind s zúg a hadiipar — Elő napfényben tapad az ing s zúg a hadiipar — Balaton és tenger hulláma ring s zúg a hadiipar — Iskolába mennek gyermekeink s zúg a hadiipar — Vannak már védett berkeink s zúg a hadiipar — Vétlenek védett otthonaink s zúg a hadiipar — Hova érkeznek újszülötteink s zúg a hadiipar — Kibírjuk zsúfolt útjaink s zúg a hadiipar — Karmester pálcája int s zúg a hadiipar — Történelmünk mindent kibírt s zúg a hadiipar — Az egész földgolyón Nessus-ing s zúg a hadiipar. Deák Mór A csend esztendeje (In Memóriám Z. Z.) talán valami mást kellett volna talán nem felnőni s úgy játszani a halottakkal is kacagva mintha játékbabákat ölelgetnénk vagy kiállni az esőre az ég zuhanyrózsája alá s a tengerré duzzadt temetőben fejfákat tűzni a gomblyukba talán akkor is valami más kellett volna talán egy tücsökhegedű márvány alól is összezenélni a széteső világot — s az örökkévalóság szünetjeleit átkozva leszolgálni a csend háromnapos esztendeit Dorkovics Ágnes magyar bajusz diszmagyarban bús magyar: nótás kedvű öregapám, ihajlik a csutkahaj? .., kinek a fekete lelke az én ingem vagy gatyám? hujjogatva baltahegyre uszítgat a cimborám. legyek birka, hóka, róka, v ásárfia-ördögöcske? virágzik az akasztófa, nekem húzza az a szöcske!.., kunkoponyák hümmögetnek. körmük hegyét kidobolják, csontjukat vetik ebeknek. Herceg Árpád El a vitorlás egekbe Csontmorzfoló fagyokba zárva bezárva ködbe kőbe és csak néha tulipánba ölelve panel-karokkal általában szemezve ördöngős lakattal bambán a ninccsel e foghatatlan zárral — Mint illik magam maradtam megnyílt egy földi katlan sörök és borok savanyodván állnak várnak az üvegek alján egy elhagyott őszi kertben kell egyszál ingben elheverednem — Szemem mezejéről kiszakadtál lettél szív tüdő száj sebe te templomszolga ki ' felravatalozván megmossa két kezét és eltűnik a napfény-behavazta utcán — Most a királyságnak hallgatás az ára csönd-birodalom tékozló királya zálogba csapja minden ígéretét rábízza magát az árvaságra — S mikor majd minden összetörve szilánk a jóbarát a cifra bögre elszállok el a vitorlás egekbe — Szalai Csaba Az ujjaim, kik esküt tettek Ha már szívemre gyűlt okos vád a kétségbe vont bizonyosság, hogy láttalak, feledd el úgy mind azt a tíz titkos tanút, az ujjaim, kik esküt tettek kebled hegyén, sohase leld meg nélkülük majd a vesztőhelyet, ahol a kéz fejét lehajtva a mély sötéten bújt, alatta már sima testeden kitévedt a büszkeséghez (miért találta arcod is meg?), elítélted. Lakatos Menyhért Csak Indulást sürgetve berregett a csengő, három kipirult arcú, nem a legújabb divat szerint öltözött cigányasszony kapaszkodott fel a lépcsőn. Csúcsforgalom előtti nyugalom volt a villamoson, ülve vagy állva utazhatott mindenki tetszése szerint. A kocsi hátsó ajtajánál jól öltözött fiatalember szórakoztatott két hölgyet, vidámságukból ítélve nem lehettek túl a diákkoron. Könnyedén gátlástalanul nevettek, ahogy azt húszon alul mindenki megengedheti magának. A későn jövő tarka szoknyás menyecskék egymásba préselődve várták, hogy utat kapjanak a kocsi belseje felé. Am a fiatalember mintha szórakozottságában nem venné észre, kényelmesen, szétterpesztett lábakkal elzárta a feljáratot. Beszélt, jól begyakorolt arcmimikája szinte duplázta a hatást. Kimondottan jól állt neki. Porcelánfehér arcához illett a fekete, oldalra fésült frizura. Kis csoportjának megnyerő külseje és a lányokból áradó vidámság magára vonta a villamos hátsó ajtaja körül utazók figyelmét. Mellettük két fiatalember állt, merev tekintettel, hosszúra növesztett hajjal és szakállal. Olyan átlagfigurák voltak, akikkel lépten- nyomon találkozni lehet. A lépcső közé szorult asszonyok görcsösen kapaszkodtak egymásba. Az ajtó a másik oldalon nyílt, lassanként megtelt a kocsi, de még mindig akadt ülőhely is. A lányok közelebb húzódtak a fiúhoz, huncutkás mosolyukból'látszott, hogy valami tréfára készülnek, amikor az egyik asszony erőltetett udvariassággal megszólalt. — Eresszen fel bennünket,, fiatalember, mert a szigetnél kiesünk. — És mi van olyankor? — kérdezte. — Az van, hogy szeretnénk tovább utazni.
