Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

8 Irodalom» művészet 1982. OKTÓBER 9. Száz én nuujijar növxelLáilwl ogós kérdés, hogy mi­lyen asztalosok van­nak. Mert ha valaki azt mondaná, hogy van bútorasztalos és műasztalos: én azt felelném, hogy jó-jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna aszta­los és van szőke, én azzal sem len­nék elégedett. A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná elmésen valaki, hogy van falusi asztalos és van városi asztalos. Keserű Mátyás falusi asztalos volt. Növendék koromban, amikor de­ák voltam, nyáron által gyakran időztem a mester műhelyében. Szerettem őt, s nyilván ő is en­gem. A mesterség néhány titkába is béavatott. Nótát is igen sokat tanultam tőle, mert igen nagy énekes volt. Talán énekesnek még nagyobb, mint asztalosnak. Azon­kívül kedvelte a betűt is, amivel jótékonyan hatott a falusi embe­rekre. S hiába hívták Keserűnek, mert vidám volt, a maga különös mód­ján. Különben pedig .. . No, de jobb lesz, ha nem ma­gyarázom tovább Keserű mestert, hanem elmondok egy rövid törté­netet, mely az ő természetét job­ban elbeszéli. Nyár volt. Július végén. Már es­tére hajlott az idő. Csak ketten voltunk a műhelyben, s beszéd nélkül. Keserű mester ablakrámá­kat festett, okkersárga színre. Én a gyaluforgácsot kígyóztattam, miközben azon töprengett az eszem, hogy vajon minek az illa­tához hasonlít a gyaluforgács illa­ta. Mielőtt azonban kitalálhattam volna, ho"y legjobban a gyalufor- gács illatához hasonlít, kinyílott az ajtó, s hát'nagy térfoglalással egy fiatal emberke lépett a mű­helybe. Kamasz emberke volt, vé­kony szegény és szőke. A lábbeli­je poros, vastagon. A vállán háti­zsák s a fején egy gyengécske sap­ka. Könnyű volt látni, hogy a vá­rosból jöhetett, a poros úton. Ám­bár a köszönése nem városi mód­ra vallott, mert nagy hangon így szólt: — Adjon az Isten jó napot! Keserű mester rápillantott az ifjú vándorra, de csak megnézte őt egy pillantással, s oda sem vak­kan tott neki. Hanem az ablakrá­mát szó nélkül tovább festette. Látván, hogy nem fogant meg a köszönés, azt gondoltam magam­ban, hogy ezek ketten nyilván ré­gi ismerősök, csakhogy most ha­ragban vannak. S én sem szóltam semmit. A jövevény letette szépen a há­tizsákját, majd nagy tisztességtu­dással odament Keserű mesterhez, kinek az oldala mellett megállott. — A mester úrhoz van-é sze­rencsém? — kérdezte. Keserű mester erre sem szólott semmit, hanem tovább festette a rámát, mintha csak a légy dongott volna a füle mellett. A helyzet különösnek kezdett látszani. Annál is inkább, mert az ifjú emberke nem retirált, hanem to­vább folytatta a szót, mondván: — Engedje meg, hogy bemutas­sam magam: Szeder Károly aszta­lossegéd vagvok! Keserű mester erre sem hederí­tett semmit. — Szeder Károly vagyok! — nyomta meg a jövevény. De hát szó helyett ismét csen­det nyert. Az iskoláját, gondoltam magam­ban, most mindjárt bőgni kezd ez a szegény Szeder segéd. De nem gondoltam jól, mert csupán a vál­lát vonta meg, majd odajött egye­nesen hozzám, hátha a váratlan csapásról fel tudnók lebbenteni együtt a fátylat. — Süket? — kérdezte tőlem. Én megráztam a fejemet, hogy nem süket. — Hát akkor?! — Talántán — mondám neki — a szedernek még nincsen itt az ideje. . — De engemet úgy hívnak! — védekezett a segéd. Hát erre én is megvonítottam a vállamat, hogy a nevéről s az egész dologróí nem tehetek; s ilyenformán ismét csendbe borul­tunk. arru nem volt a legjobb. Láttam Szederen is, hogy bi­zony, mert rettentő szorongással nézett reám. Még a két karját is meg-megemelte néha. nehogy le- meililjön a csend mélyébe. Lát­ván e szoros béborult állapotot, na­gyon megsajnáltam a szegény jö­vevényt, s intettem neki. hogy jöjjön csak utánam. S jött. Amikor kiléphettünk a szobából, bétettem magunk után az ajtót, s ránéztem Szederre, aki így szólt: — Hát ez rémítő helyzet! — Vegyen csak levegőt, bősége­sen! — biztattam. Szeder az árnyékos helyen két­szer is nagyot szippantott a friss levegőből. — No, jobban van-e? — kérdez­tem. — Kicsit jobban — mondta. — Hót akkor ne búsuljon — folytattam —, mert segítünk vala­hogy a dolgon. Honnét jött, s mi járatban van? — A városból jöttem — vála­szolta Szeder ifjú —, s az lenne a célom, hogy Keserű mester segéd­nek felfogadjon. Mivel hát úgy hallottam, hogy segéd kéne neki. Tamási Áron: Angyalok éneke — Hely lesz, ha szót fogad ne­kem — kezdettem a tanítást. — Hajlandó-e szót fogadni? — De mennyire! — mondta se­rényen. Hát akkor hallgasson ide! — folytattam a tanítást. — Elsőbben is, amikor belép a műhelybe, ne úgy köszönjön, ahogy köszönt. Mert ugyanis Keserű mester azt szokta mondani, hogy ö nem sek­Tamási Áron (1897—1966). A 20. század egyik legeredetibb hangú írója. Látásmódját s egész művészi világát: művei­nek színes, népmeséi csillogá­sát. sajátos humorát, ízes, for­dulatokban, szójátékokban gazdag nyelvét székelysége határozta meg. Farkaslakán, egy kis erdé­lyi faluban született szegény földműves családban, s itt töl­tötte gyermekéveit. Középis­koláit Székelyudvarhelyt vé­gezte. Az első világháborúban az olasz fronton harcolt. Ha­zatérve a kolozsvári egyetem jogi karán, majd a Kereske­delmi Akadémián fejezte be tanulmányait. Rövid ideig banktisztviselőként dolgozott, majd 1923-ban. huszonhat éve­sen kivándorolt Amerikába. Távozása előtt egy novellá­jával már pályadíjat nyert Kolozsvárott, igazi írói hang­ját azonban Amerikában ta­lálja meg. Az elhagyott ott­hon képei, emlékei, hagyo­mányai, a székely népköltészet és népi mókák ihletik novel­láit, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Ame­rikából küldi haza a kéziratot, s az 1925-ben Kolozsvárott megjelenő könyvre egyszerre felfigyel a romániai és ma­gyarországi irodalom. A következő évben Tamási hazatér, s javarészt Erdély­ben él a felszabadulásig. De a romániai magyar irodalom ün­nepelt írója Magyarországon is már ekkor a legolvasottabb, legkedveltebb szerzők közé tartozik. Elbeszélései, regé­nyei, drámái jelennek meg, s a harmincas évek közepére elkészül főműve: az Abel-tri- lógia. Kétszer kap Baum- garten-díjat. Az erdélyi ifjú­ság szellemi vezetőjének te­kinti, demokratikus és népi programját a magáénak vall­ja. 1944-ben véglegesen Buda­pestre költözik. Részt vesz a felszabadulás után megújuló közéletben. Parlamenti képvi­selő. a Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsának és a Bé­ketanács elnökségének tagja. 1964-ben egészsége romlás­nak indul. Élete utolsó hetei­ben jelenik meg utolsó műve. a Világló éjszaka. Összegyűj­tött novelláit a következő év­ben adják ki két kötetben (Világ és holdvilág, 1967). El­beszélései —' legnagyobb ré­szük a székely falu világát ábrázolja — életművének leg­értékesebb alkotásai közé tar­toznak. rest.vés. hanem asztalosmester. Ér­ti -e ? — Értem kérem. — Másodszor pedig: az Istent hiába ne emlegesse, mert Keserű mester azt szokta mondani, hogy az neki eddig is sokba került. Érti-e? — Értem, kérem. — Harmadszor pedig: tud-e éne­kelni ? — Tudok! — No, akkor csatát nyertünk! — szóltam boldogan: s azzal kihoz­tam a hátizsákot a műhelyből, és Szedernek azt mondottam, hogy vegye a hátára ismét, s majd úgy jöjjön a műhelybe vissza, mintha még nem is járt volna ebben a házban soha. — Értem! — Mindent? — Mindent! No jó. én előre mentem, vissza a műhelybe, s ott Keserű mester­hez így szóltam: — Hát mester bátyám, ha most jönni találna egy magának való segéd, felfogadná-e? • — Ha nekem való jönne, azt igen — felelte ő. S abban a pillantásban meg- nyillótt az ajtó, s azon félrecsa­pott sapkával belépett Szeder. A hátizsákját egy mordulással le­dobta a földre, majd megdörgölte verejtéke» homlokát, s csak úgy általában így szólt: — Még az angyalokat is elnyeli ez a fene por, míg az ember a városból ide kijön! Látván, hogy igen jól kezdi, még adtam egy kicsi zabot a jó kedvének, szólván: — Tán előbb köszönne, ha be­megy egv házba! — Nem sekrestyéshez jöttem — folytatta Szeder —, hanem Keserű Mátyás mesterhez! No, gondoltam, igazán jó csapá­son megy a dolog: s így fűztem tovább a szót: • — Az Ür jóságos és mindnyá­junknak közös atyja: mért nem köszön hát az Ö nevével? — Én sem vagyok sekrestyés — vágta ki Szeder. — Hanem aszta­lossegéd ! — Maga asztalos?! — csaptam rá ürömmel. — De mennyire! — Helyet szeretne talán? — tu­dakoltam tovább. — Én azt — folytatta Szeder —. de csak olyan helyet, ahol a mes­ter is úgy gondolkozik, mint én. — Hát maga hogyan gondolko­zik? — kérdeztem. — Én úgy, hogy nem hiszek semmiféle hókusz-pókuszban — hirdette Szeder. — Aztán óvako­dom az alázatos .szemforgatások­tól, nemkülönben a szektárius szellemektől! Nagyokat bólogattam erre. mi­közben szemmel tartottam Keserű mestert, aki egyre vidámodva fes­tette a rámát. S folytattam is. szólván: — S mit szeret, ha szabad kér­deznem? — Én a vidámságot, s különö­sen az éneklést! — mondta Szeder, mire én rögtön megbiztaltam. hogy énekeljen egyet. Hát erre mindjárt széjjelvetette a két lábát a segéd ifjú. és kán- torosan azt a dalt kezdette éne­kelni. hogy: Ha férfi lelkedet egy nőre feltevéd .. . Midőn a dal végét jól kiterítet­te, akár a páva az o farkát, intet­tem neki. hogy a kabátját vesse le. s az inge ujját tűrje fel. Sze­der ezt meg is cselekedte gyorsan, mire én odavezettem őt Keserű mesterhez, akihez így szóltam: — Mester bátyám! — No. mi az, fiam? — kérdezte Keserű mester. — Adja hát oda az ecsetet en­nek a legénynek! Oda is adta rögtön. zeder pedig a kezébe ragadta az ecsetet, s miközben egy új dal­ba kezdett, úgy fes­tette tovább az ablak­rámát. mintha esztendők óta eb­ben a műhelyben dolgozott volna. Én magam, s Keserű mester hát­rább húzódtunk, s onnét néztük a kellető munkát. — Milyennek találja. Keserű bátyám? — kérdeztem végre. — Istentelen fickó, de jól dolgo­zik — felelte Keserű Mátyás. — Hát akkor felfogadja segéd­nek. ugye? — Fel én' Több szó már nem is esett, ha­nem belé állottunk mi is a dalba és énekeltünk. Együtt, mind a hárman. S' boldogan és nagy örömmel, ahogy csak az angyalok tudnak. Brasnyó István: őszi este Csukott ablakú szobákban Egyre halkabb az óraketyegés. Az őszi virágok fehér port lé.legzenek És hangos szuszogással korán elalszik a háznép. S odabenn egyszerre minden nagyra nő, A bögrék tarka máza pattogni kezd, A régi könyvben énekre gyújt az ábra. Ahogy a mennyezeten jöttmentek kocsikáznak, S fajankó nyergeit a mestergerendát. Suba a szélre akasztva. A fában rágni kezd a régi féreg. Pincében szirmot bont a pincevirág. Kéményben csöpögő, fekete korom. Ki úton jár, összeborzad. Hideg kutaknál inni próbál. de nem mer. A szobrász drámája F. B. emlékére A műteremben, akárcsak a temp­lomokban. egyenletesen világos volt virradattól sötétedésig. Kele­ti fekvésű lévén, egész nap nem tört be eieven napfény. A tágas, magas helyiségből egy kisebb leválasztott részben tartot­ta az agyagot, samottot, gipszet, drótokat, deszka- és lécdarabokat, mindazt. amiből a szobrok lelke is lett. Afféle oltár mögötti zug volt ez. ahová a papok a leesett fejű. letörött kézíejű szenteket, madonnákat. angyalokat dobták, ahol ;T felmosórongyot, gyertva- csonkokat. az évente egyszer hasz­nált betlehemi jászolt tartották. Ma már kevés ilyen műterem van. a szobrászok mosókonyhák­ban. garázsokban. bérelt kertek­ben. mindenütt dolgoznak, olyan helyeken, ahová tetszés szerint be- kukueskálhat. sót beronthat a nap. buján, hamisan, csábítón, kibil­lentve a művészeket alkotó álla­potukból. A szobor, akárcsak a növény, a fény felé hajlik: mondhatnánk: deformálódik. Ugyanígy a művész is — a klasszikus. Az. aki kezdet­től hiszi, nem alkothat mást, csak tökéleteset. Épp a fény megzabolázására az ablakok fejmagasság fölött nyíl­tak. A magas belső párkányon olyan gipszvázlatai álltak.- amik­ben furcsamód épp a hibát, példá­ul a far siket illetlenségét, a váll torz voltát vagy a mellkas silány­ságát szerette. Olyanok voltak, mint a természet baklövései — noha valódiak, nem igazak: nem egészségesek sem formájukban, sem lelkűkben. Mégis némi szé­gyenérzettel keveredett erős szere­tet fűzte hozzájuk. De arra soha nem gondolt, hogy ezeket még ha csak magának is. bronzba öntesse. Égy kis fotelban gubbasztott. Az ablakpárkányon sorakozó ..falu hibásait", „falu bolondjait" nézte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom