Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
8 Irodalom» művészet 1982. OKTÓBER 2. <Smz ét) nuupftir itúrieUáibél kislány. Marika, tízéves. Haja. arca barna, szeme kék. A városi orvos azt írná róla, hogy: rosszul táplált. De a falusi ember csak girhesnek mondja. Marika már két hete a családfő. Reggel öttől este hétig. Reggel ötkor útrakel az apja meg az anyja, a nagygazda tanyája felé. Munkára járnak két hete és az „otthont” Marika kormányozza. Lehevert két szalmazsákon fekszik Jancsi, aki kilencéves, meg a hétéves Marci és Juliska, aki kétesztendös. A szalmazsákokban már csak szalmapor van, de ilyenkor hajnalban, amikor a szülék lekászolódinak róluk, csudajó, kényelmes fekvés esik rajtuk. Különösen, ha már Marika is útra kélit. Ö is eljpdul. Kis rongyait magára szedi, spárgába körülfont csizmába száll, megemeld a cink- kannát és elindul. Nagyon nehéz a cinkkanna. S az út hosszú. De reggel hatra mégis kiér a vasútállomásra. Hat órára fut be ide a pesti személyvonat. Áll is vagy tíz percet. Marika mindig pontos. Télen is időre kijut. Azaz, csak akkor, ha egyáltalán nekiindult. Mert nem mindig volt mivel és miért. Télen kétszer két hétig járt ki. Mindig olyankor, ha a szülék is munkába indultak. A szülék tehát a télen kétszer két hétig dolgoztak, de bérüket nem pénzben kapták. Nem is zsírban. Lisztben, vagy húsban. Ilyesmi nagyon régen volt. A bérüket borban fizette a gazda. Két liter bor a napszám. Mostanában így fizettek a gazdák. Négy liter bort kerestek naponta a szülék. Ebből meg is ittak jócskán, különösen, ha a házban ennivaló egyáltalán nem akadt. De Marika reggelenként a négyliteres cinkkannával, a kanna tele borral, nekiindulhatott fogadni a pesti vonatot. Cérnavékony hangja a pöfögő mozdony elé cin- cogott. — Bort tessék. Finom, friss bort tessék. De nemcsak ő várta így szepeg- ve, fázva a pesti személyt, hanem csizmás, bajuszos emberek Is rohantak a vonat elé, felszálltak a kocsikra, végignyargaltak a vagonokon, és bizony Marika csak a lépcsőkön ácsorgó, friss levegő után áhítozó utasok szeme elé telepedett. Didergett, a foga is, vacogott. Néha jobban is a kelleténél, amikor nagy-nagy emberismerete hajtotta valamelyik kiszemelt felé: — Bácsi ka, vegyen! Ez a legjobb, ez a bor . . . — Néniké, minden reggel kilúgozom a kannát. Tiszta. Vegyen ... — Csak tíz fillér poharanként. Néha öt pohárral is eladott. Egyszer a télen egy nagyhasú ember a kannából ivott. Kétoldalt lefolyt a bor, úgy nyakalta az italt. A felét kiitta és egy pengőt adott. De leginkább csak negyvenötven fillér bevétele volt Marikának. A pénzen kenyeret vett a faluban. Kilóját harminc fillérért. — No, te kis árva — mondta egyszer a pék. — Te istápolód a családot? — Én hát. De már nem sokáig. — No nézd. Hát meddig? De erre nem felelt Marika. Az apja átkozódásaira gondolt, meg a többi szegény dühödt suttogására, hogy: eccer aztán megfogjuk az urak nyakát... De ezt nem kötheti az orrára se a péknek, se senki pénzes embernek. S így, ilyen magabízó mosol.v- •lyal ment el reggelenként a boron szerzett pénzzel kenyérért. De mindig nehezebb lett az üzlet. Mert a vonaton az egyik állomástól a másikig utaztak a boros emberek. Jegyet váltottak beszálltak a vagonokba, felkeltették az alvókat, és így kínálták az italt. Az állomásokon atig-alig vett valaki valamit. Marika úgy állt a sínek mentén, a szakadó tavaszi esőben, mint az ázott madár. S csak fel- felhördült rekedten a kétségbeesése: — Bácsika . .. A gondjára bízott családra gondolt. Jancsi meg Marci meg JuGergely Sándor: Gergely Sándor (1896— 1966) a magyar kommunista prózairodalom egyik úttörője. Proletársorból származott, apja alkalmi munkás, anyja cselédlány. Tizenkilenc éves korában kikerül a frontra, s 1918- ban súlyosan megsebesül, elveszíti látását. Leszerelés után belülről ismeri meg a legelesettebbek, a háborús rokkantak ezreinek nyomorúságát. A húszas években baloldali lapok munkatársa, s egy ideig a Kék madár című folyóirat szerkesztője. Novelláskötete s két regénye jelenik meg, melyekben a társadalom számkivetettjeiről, a szegények szenvedéséről ad mélyen átélt, lázító körképet. Bekapcsolódik az illegális kommunista párt munkájába, s publicisztikáját is a pártmunka szolgálatába állítja. 1931-ben, a 200"o című folyóirat betiltása után a várható börtönbüntetés elől a Szovjetunióba emigrál. Tizenhárom éves emigrációja idején jelentős publicisztikai munkásságot fejtett ki. Részt vett a Sarló és Kalapács, az Új Hang szerkesztésében, a háború vége felé az Igaz Szó című hadifogolylap aktív munkatársa. Ezekben az években jelenik meg a Dózsa trilógiájának első két kötete, s Vitézek és hősök című drámájának moszkvai bemutatója 1939-ben az évad legnagyobb sikere. A felszabadulás után hazatér, s aktív részt vállal a párt harcaiból. A Szabadság című kommunista napilap rovatvezetője, képviselő, az Írószövetség első elnöke. Befejezi a Dózsa-trilógiáját, s több műve jelenik meg, melyek közül elsősorban önéletrajzi ihletésű regényciklusa (Rögös út, 1955, Tiltott utak, 1961) emelkedik ki. Utolsó regényébe (Felsőbb osztályba léphet) qgy kommunista munkáscsafiíd sorsát ábrázolja az 1940- es évek Magyarországán, elsősorban gyermekszereplőkkel. Liska ma se kapnak „reggeli” mellé kenyeret. S az egyórás úton a mély sárban cammogva, köhögve, le-lemaradt a többi boros mögött. Mind megelőzte. Meglett ember, asszony volt valamennyi, csak, ő volt kicsiny. De Marika ennek nagyon örült. Mert addig jó, amíg ő viszi a bont az állomásra. Ha az apja vinné vagy az anyja, ez azt jelentené, hogy elfogyott a munkájuk, s a maradék bort árulják. ők is nyargalnának hazafelé a tele kannákkal, káromkodnának, néha megállnának és nagyot húznának az italból. Mint a többiek, előtte, az úton. Máma egyetlen pohárral sem árult. S otthon karéj kenyér sem volt. A gond a fejét, a nehéz kanna a vállát, s a mély sár a csizmáját húzta. A ház előtt elszórt téglákat szedett össze. Az ajtó elé hordta, s egymásra rakta valamennyit, s rájuk állt. Csak így érte el az ablakrésen belül lógó kulcsot. Kinyitotta az ajtót. A téglákat szétrakta. Amire a szobába került, a gyerekék már ébren voltak. Ki- ráncigálta őket rongyaikból. A két nagyobbik gyerek hamarosan elkészült. A kicsit ő mosdatta. Asztalhoz ültek. Marika a kannát az asztal közepére tette. Minden gyerek elé pléhtányért, meg kanalat rakott. összekulcsolták kezüket, s a Miatyánkot mondták. — Kenyér máma sincsen — szólt rájuk ima végeztével Marika. Elharapta nevethetnék j ét, mert most újra rászedte Marcit. Ez a kis istentelen azt mondta tegnap, hogy: — Ha megint nem lesz kenyér, akkor nem mondok Miatyánkot. Kiöntötte a bort a tányérókba. A gyerekek nekiestek és kanalazták ... Juliska csak piszmogott Marika ölébe vette és ravaszkod- va, gögyögve bele-belediktálta a füstököt. Amikor végeztek: felálltak. Kicsit szédültek, tántorogtak és csuklottak. Az eső szakadt, Jancsi meg Marci elmentek az iskolába. Mezítláb, kalap nélkül: Marika elmosogatta az edényt. Ö nem piszkított tányért, kanalat. A kannából ivott mély, nehéz kortyokkal. Aztán kiment. Szédült kicsit, s tántorgott, de meg támaszkodott az ajtóban, s körülnézett az udvaron. Bóbiskoló kis húgát a karján tartotta. szomszéd ajtóba is kiállt egy kislány. Marika volt ő is, tízéves, de a szomszédék a különbség kedvéért Marikának szólongatták. — Mán elküttem őket az oskolába — szólt át hozzája Marika. — Én is mind a hármat — felelt Márika, és két öklét nagyo- san köténye alá dugva hallgatott egy kicsit. Aztán megkérdezte: — Mind fröstököltetek? — Mind. De máma se vöt kenyér. — Kenyér nálunk se vót — bólogatott Márika. — De nekem a borbul se jutott. — Kenyerem nincs, lelköm — mondta Marika. — De bort adhatok. Erre- Márika átjött Marikához. Bementek a szobába. Az asztalon állt a kanna. Márika nekiesett. Sokát, nagyokat kortyolt belőle. Amikor végzett, megfogózkodott az asztalban. — Mindig szédülök tőle — mondta ákadozva. — Mindig, ha bort iszok. — Én is. Ez meg hortyog tőle — mondta Marika, s a karon ülőre mutatott. Álltak, szédültek, és szemük borúsan, anyányi gondokkal terhelten pislogott. Bólogattak. Nehéz fejük lekókadt. Aztán lehajoltak az asztal szélére. Onnan lecsúsztak a földre. A karonülő szuszogva, fuldokolva siklott le melléjük. Marika meg Márika most már egészen elengedték magukat, és anyányi kötelességekkel terhes kis fejük álomba szédülten hullt a szalmazsákra. Bezzeg János: Idő-rianás idő-rianás hirtelen délután hisz elvérzik végképp majd világom megrepedt abla[a szó fkok aritmiás szaggatott tükörrajtuk keresztül szökik a [kép [fény arcukon kialszanak a csilami csak eltévedni jó [lagok pedig egy esély kötne még felébredni nem lesz majd [a Földhöz [álom ha meghal is minden oltsd el a fájdító tüzeket [mozdulat az se lesz mit magadra [szabnál hogy ami dal volt dalnak [megmarad nem lesz megváltó üzenet s ha múlunk is legalább a papír sebhelyes arca sorsunkhoz- volt közünk Amikor a tévészerelő — szűk derekú, mintás ingben verejtékező fiú — megérkezett, pontosan három forint húsz fillér volt Anna pénztárcájában. A dobozban, ahová a fizetést szokta rakni, és apránként, szükség szerint előszedegetni belőle, semmi nem volt, csak a csekkek. Lakásrészlet, tévérészlet. Előző napon fél óra hosszat könyökölt a harmadik emeleti ablakban, várta a postást. Talán azt remélte, ha látja, mikor kanyarodik a ház elé sötétre barnult szolgálati kerékpárján, megérkezik a pénz is. Esedékes volt már, többször is átgondolta: ha tizenkettedikén feladják itt helyben, akkor tizenötödikén már kihozhatja a postás. A két kislány a ház előtt szaladgált, mindkettőn rózsaszínű, fodros ruhácska, fehér szandál, gyenge hajacskájuk szalaggal a fejük búbjára kötve. Pillanatokra megfeledkezett a pénzről, gyönyörködött a gyerekekben, még a mozgásukat, esetlen, kaszáló futásukat is szerette. A postás megjelent a ház végében, leszállt a kerékpárról, belépett az első lépcsőházba. Anna végigkísérte a tekintetével, szinte szuggerálta, amikor az alacsony termetű, bokára csípte- tett nadrágjában öntudatosan lépkedő ember elhaladt az ablak előtt. Mégis elkerülte Annáék lépcsőházát, továbbment. Aztán, végtelennek tűnő percek után megjelent megint, visszakocogott a ház túlsó végébe, a kerékpárjához. Anna feszülten figyelte. A postás még mindig ott állt, tűnődve rakosgatott valamit a hasa elé rántott barna bőrtáskában. Aztán a kerékpár kigurult az útra, a postás beletaposott a pedálba, és a lakótömb mögé kanyarodott. Otthagyta az ablakot, olyan ürességet érzett, mintha a szeretője hagyta volna el. Ivott egy pohár szódát, és gondolatban a megmaradt pénzt osztotta be másnapra, kiszámította, mennyi kell. Ebéd, vacsora, Bandinak tízórai, cigaretta, kávé. Később előkaparta a háztartási füzetet, ellenőrizte a számításokat, szűkén, de egy napra még elég volt a pénz. Két szelet csokoládét is vett a kislányoknak, így maradt az a három forint húsz fillér. Bana,a*“ Szegyen fl II BOR
