Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
1982. OKTOBER 16. Irodalom» művészet 9 Ágh István: Herceg Árpád: Reggeliznek a Egyetlen igét madarak Március jő Ez a korai ablak Lassan tavaszodik nagyon lassan rám tár egy péter-páli hajnalt, madaraim kimaradtak az égből. Mit kezdjek jégcsapujjaimmal akár telefonszámos naptáramból Mit kezdjek jégcsapujjaimmal halottaim, kereszt f-re, Hová rejtsek most csillagokat minden madár a földön, Hogy őrizzek egyetlen igét is billegős galamb sétál, a rigó hármat ugrik, az a kis szeleburdi Bottyán Kiss Mihály: veréb is köztük szürkül, sürgős reggelizés, amíg teázgatok, Hogy várunk Állunk aközött ami elmúlt száz rózsaszín kukaccal lett feketébb az udvar, a macska kefe-sámli. És ami jönni fog aztán meg törpe párduc hátulról a galambra, Mindenki annyit tesz micsoda kedves ragadozás! Amennyit éppen muszáj dúlás, ölés, falás. Félálomban szendergő világ egészségetekre! föl a fára! Egy-egy jelzötűz s velük emésztenek a fák, de nagy békére van kilátás! Máglyának áll harangszóig a szél is áll. Mint Váci Mihály Mester Attila: A kvarcóra Ma reggel, munkába igyekezvén észrevettem, hogy áll az órám. — Bocsánat! — lépek közelebb egy csillogó karórát viselő hölgyhöz a buszon. — Megmondaná a pontos időt? — Hét óra tizenöt perc, huszonöt másodperc — olvassa fel habozás nélkül az óráján látható számokat, s érdeklődéssel figyeli, hogy szerencsétlenkedam tél la bon!, táskámmal térdem s könyököm között, amíg beállítom öreg ke- tyegős Vosztokomat. — Máért nem vesz -kvarcórát? — kérdezi jóindulatúan a hölgy, míg a hirtelen kanyarban többször is nekiütődöm. — A tizedmá- sodperceket Is mutatja, és soßem kell felhúzni. Ó, az órahúzás szertartása! Apám -tűzhúnytával felállt a nyikorgó vesszőfoteliból, leakasztotta a szögről ökölnyi zsebóráját, és prrr-prrr-prrr, mintha a tücsök ciripelne. Erre a hangra ragadt le a szemem. Az időt is erről az óráról tanultam meg leolvasni. Ez a kismutató — magyarázta apám —, emez meg a nagy. öt óra, fél hat, háromnegyed hét- Ha így állna, rrtennyi vol'i>a ? Most már ezt sem kell tanulni. A kvarcóra számokkal írja ki, hogy: hétóra tizenötperchuszonötmásodperc. * * * Tudok egy játékos kísérletet. Kérdezzék -meg barátjuktól, menynyi az idő, közvetlenül azután, hogy megnézte az óráját. Meglepődve fogják tapasztalni, hogy újból megnézi, mielőtt válaszolna. Bizony, bizony. Ha az ember a régi Vosztokjára pillant, nem fogalmazza meg, még gondolatban sem, hogy: hét óra tizenöt perc, huszonöt másodperc. Ehhez egy pillantás nem elég. Áhhoz viszont igen, hogy tudja, az a -lány már nem jön el a randevúra, s -lassan az utolsó vonat is elmegy. Mert tulajdonképpen sohasem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány óra van. Mindig csak arra: időben vagy-nuk-e még, vagy -behozhatatlan -késésben immár- Ezt pedig egy nagy- meg egy kismutató (hol van már róluk a foszfor? és hol apám. aki először megnevezte őket?) hamarabb megmutatja, mint a digitális óra zölden villogó számsora* * * És azok a megfoghatatlan tized- másodpercek. Mi közöm nekem a -tized-m|ásodpercekhez? Mit is kezdhetnék velük, amikor éveket fecsérlek etl? — -Bocsánat! — lép egyszer majd mellém is valaki. — Megmondaná a pontos időt? Én akkor még egyszer utoljára rápillantok az órámra (amit éppen az imént néztem meg), és -nem szólok, mert akkor mlár nem lesz jelentősége az időnek sem a foszforjuk-ha- gyott öreg mutatók állásszöge, sem a digitális óra zölden kijel- zett villogó számsora szerint. Oldalpárunkat Uurkú Gábor rajzaival illusztráltuk összeállította: Rékasy Ildikó oltánka egy szép, kér- " ; les budai villában cseperedett fel, és soJmmm káig azt hitte, mindenki így él, és az iskolából mindenki hazamegy egy- egy szép, budai villába, és megeszi a linóm ebédet, amit a nagymama feltálal, utána meg kimegy játszani a kertbe, ahol még úszómedence is van. Lassacskán ráébredt, hogy nem mindenki ilyen szerencsés: vannak, akiknek nemcsak villájuk, kertjük nincsen, de még nagyszüleik, esetleg szüleik sem élnek, és egész nap idegenek között kell lenniük, és nincsenek saját játékaik. Aztán egy napon kórházba vitték a nagymamát, és többé nem jött vissza. Zoltánka sokat sírt, mert az az öreg néni, aki ezután vigyázott rá, csúnya volt és mogorva, és olyan ételeket főzött, amelyeket csak kényszerűségből fogyasztott el, ha nagyon éhes volt, vagy ha nagyon erősen rámeredt az öreg néni. Nagypapán is látszott, hogy szomorú és neki sem ízlett az étel, bár sosem rrondta. Nagypapának egész nap reszketett, a feje és az ölében újság volt, de nem nyitotta ki és lassan, csoszogva járt. Aztán Zoltánka anyukája, aki gyakran utazott külföldre és mindig gyönyörű ajándékokat hozott, egyszer nem jött vissza, csak egy képeslap jött egy Amerika nevű országból, ami nagypapa szerint olyan messze van, hogy gyalog lehetetlen eljutni oda, ráadásul ott van még közben az óceán, amit nem lehet átúszni. Apu megtiltotta, hogy anyukát előtte szóba hozzák, de ez nem jelentett sokat, mert apu korán reggel elment és éjszaka jött csak haza. És ital- és füstszaga és idegenszaga volt. Az úszómedencében senki sen cserélte a vizet, szemetes lett, és sűrű bókanyál lepte el. Zoltánka apja a garázsajtót sem csinálta meg. pedig álandóan leszakadással fenyegetett, pedig Zoltánka apja mindent meg tudott csinálni, ezért is keresett olyan sok pénzt, olyan sokat, hogy Zoltánka anyjának nem is kellett volna dolgoznia, dehát „húzta a rossz vére”. Ezt akkor hallotta, amikor az apja nagyapát szidta a lánya miatt, vagyis anyuka .miatt. Zoltánka apja sokat szidta nagyapát, akinek csöndben reszketett a feje, és ritkán válaszolt, és mintha ez is dühítette volna apukát, aki ilyenkor csapkodta az ajtókat, a garázsajtókat, a garázsajtó is így szakadt le. Apuka mindenhez értett, őt hívták, ha a környéken elromlott a tévé, ha valamit meg kellett hegeszteni, javított autót és vízvezetéket, csinált kerítést és könyvespolcot, de vállalt villany- szerelést is. A közeli szövetkezetben, ahol anyagbeszerzőként dolgozott, csak ritkán bukkant fel és jó alkalma volt arra, hogy egyúttal saját szükségleteit is kielégítse. Apukát mindenki ismerte és ügyes embernek tartották,, és futottak utána a .nők, mert kevés ilyen szorgalmas ember van manapság. Zoltánka örült, hogy ilyeneket hallott az édesapjáról, és gyakran elképzelte, mii lyen is lehet, ha valaki után futnak a nők, és vajon miiért futnak, de biztosan jó dolog. Zoltánka mindenféle játékot kapott már, és ha meglátott valamit, azonnal meg is vehette, mert apukája nemcsak a zsebét lehúzó aprópénzt nyomta a markába, amiben még tízforintosok is voltak bőven, de időnként adott, egy százast is, néha ötszázat. is. ha ünnep közeledett, vagy jókedve volt. Zoltánka már nem tudott mit venni magának, így hát, elkezdte gyűjteni egy díszes, nagy teásdobozban a pénzt, amiből már akár egy -motort is vehetett, volna, ha elég nagy lett volna, hogy ráülhessen- Így azonban lehet, hogy autót vesz majd, addigra összegyűlik már annyi pénz. is. Szentmihályi Szabó Péter: ínség, bőség Zoltánka gyakran gondolt édesanyjára, de aztán halványulni kezdett az emléke, s mivel -nem volt szabad beszólni róla, akárcsak a nagymamáról, akit -kórházba vittek, és többé soha nem hoztak vissza, Zoltánka egyre -kevesebbet: gondolt rájúk. Egy idő múlva elmaradt az öreg néni is, aminek Zoltánka rettentően örült, mert egész nap együtt lehetett a nagypapával, aki izgalmas meséket tudott, és néha mesélt a| saját életéről is, amikor még kicsi volt, és a falu szélén laktak, a temető mellett. Ilyenkor nagyapa hangja a szokásosnál is éneklőbb lett, és előjött az a mulatságos kiejtés, amiről apa azt mondta megvetően, hogy ,,-mucsai táj- szólás”. Most már tanítás -után Zoltánka hozta e-1 kettejük ebédjét ételhordóban a közeli kifőzésből (ahol nem -megfőzték, hanem kifőzték az ételt, mondta egyszer -nagyapa), és nagyon büszke volt, hogy egyedül ő gondoskodik magáról és nagyapáról. Mert apukája -most már egyre ritkábban járt haza, és sokszor volt borostás és olyan furcsa volt a szeme, és -ritkán is adott pénzt, mert azt mondta, most neki is kevesebb van. És. a szomszédok -lassan elmaradoztak, és nem hívták édesapját, ha valami elromlott, hanem legyintettek, és azt súgdositák, hogy elissza az eszét. Ez nagyon megrémítette Zoltánkát, .hogyan lehet, hogy valaki elissza az eszét, de biztosan lehet, ha a felnőttek azt mondják. Mar három napja nem látták apukát, és be kellett fizetni az ebédet a kifőzésben. Nagyapa odacsoszogott a régi szekrényhez, ahol a pénzét zsugorgatta (így mondta apa), mert -nagyapa nem kapott nyugdíjat, mert akkor adta el a házát és földjét, amikor még nem fizettek nyugdíjat. Akkor Zoltánka előhozta az ő nagy teásdobozát, és megmutatta nagyapának, aki elfordult és megtörpl- te a szemét, mert belerríent valami. Aztán elkezdett mesélni, de nem mesét, hanem igaz történetet, ami vele esett meg. az ánti- világban. Ez az ántivilág olyan messze lehetett, mint Aim erika- orszá-g, de nem tenger választja el, haneró tengersok időSzóval az ántivilágban -nagypapa -nagyon szegény ember volt, nem volt sem földje, sem munkája. és ráadásul ott volt a sok gverek, -köztük anyuka is, akiről apuka előtti -nem szabad beszélni. Nagypapának volt egy igen nagy haragosa, ellensége, aki módos gazdaember volt és sok földje volt, és még többet is bérelt egy gróftól, akié az egész környék földje volt. Zoltánka hallgatta, mint a mesét, bár -nem minden szót értett jól. Az kiviláglott azonban, -hogy nagypapára azért haragudott az az ember, mert -nagymama öt szerette, s -nem a másikat. — Utánam is futottak a nők, nemcsak apád után — mondta az öregember. ’— És aztán? — Aztán rám küldte a csendőröket, feljelentett az mindenért, azo-k -meg -neki adtak igazat, mert -gazdag volt, én mieg ínséges szegény. Zoltánka eltöprengett. „Ínséges,” — ez is micsoda -különös szó! — De aztán bosszút álltam rajta ................... — Megverted? Vagy hogyan? Az öreg legyintett. — Akkor lecsuktak volna. Nem. Amikor már régen -nem volt -sem munkáim, sem kenyerem, én odaültem a háza elé. s eltökéltem, hogy én -mbst éhen fogok, halni- A küszöbe előtt. Nem ettem, nem ittam. Az emberek először nevettek, odajártak szájat táta-ni. A hetedik nap, templom után már az -egész falu oda-gyűlt. A vénasszonyok sápítoz- -tak. Mindenki hozott valami en- -ni-innivalót, de én -nem és -nem, egyetlen falatot se. Akkor már -nem éreztem éhséget. Csak nekidőltem a ház falának és mosolyogtam. Az az ember meg nem -mert kijönni a házából. Félt a szégyentől, hogy éhen-halok a portája előtt. Aztán elküldetett valakit a csendőrökért. Azok erővel haza vittek, egy kicsit meg is simogattak. No, akkor már ettem, -ittam egy keveset. — És az-., a imási-k? — Az rrleg .. . hamarosan elköltözött a faluból, más vidékre. Ügy hallottam, meghalt a háborúban vagy ilyesmi. Én már nem haragszom rá. Megbosszultam magam. z öregember elmosolyodott halványan, valahogy úgy, ahogy akkor, a haragosa háza előtt. És csöndben reszketett a feje. Zoltánka kibámult az ablakon. Messze lehetett látni, a Dunán, egy hajó úszott. Egy ilyen hajóval el -lehetne jutni Am erika-országba is. Ott megkeresné az a-nyját, és odaülne a háza elé- És nem enne egy falatot sem. És anyu szégyenkezve és jönnének a csendőrök . .. „Ne-m fogok szeretni senkit” — határozta el magában, és bánni kezdte, hogy megmutatta a -teásdobozt. Az is lehet, -hogy jó lenne, ha mindenki elme-rme Ameri-ka-or- szágba és ő itt maradna egyedü.L Kiülne a ház elé és mosolyogna.
