Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
1982. SZEPTEMBER 4. Irodalom, művészet Puszta Sándor: Őszi csillag őszi fa alól nézem az eget csillogunk a csillag én és a levelek indulunk ragyog az égbolt mértana levél a földre csillag lefele én pedig haza Restár Sándor: micsoda vihar készül megáradnak a folyók derékba törnek a fák akár az emberek és megtelik vízzel az emlékezet a süllyedő hajósok búcsút intenek a patkányoknak mi pedig ég felé emelt kezekkel gondolunk a jövőre amikor ismét a fal előtt állunk és bizakodva nézünk önmagunk elé Dorkovics Ágnes: Materiada minden túlélőt túlélve állok időt az őrködöknek, birtokom égig ér, s a földi [kapások szavamra térnek megpihenni. . úgy létezem, hogy folytatódom: adózik minden újszülött, felém növekszik, túl a Holdon, míg homlokíve Napba ér. örvényt söpörnek perceim. s a [lét velem pörög a világ tengelyén, sorsa enyém: a véletlen esélyt törvénybe írni maradandó jellel. hogy el sem tudja képzelni, honnan és miből merít energiát reggelre. Kinyújtotta lábait, végigsimította lányosán horpadt hasát. Nedves lett a tenyere. Balogh reggelizett. Csám- csogása behallatszott a szobába. Hangja fokozta az asszony sóvárgását. Amióta ellentétes váltásban dolgoznak, csak a szombat éjszaka az övék, és annyira elszoktak egymás testi közelségétől, hogy Balogh elpirul, ha előtte öltözködik. Lerúgta magáról a paplant, és nyújtózkodni kezdett. Nyakába gyűrődött hálóinge fojtogatta. — Mit fekszel úgy? Felébred és meglát a gyerek — dörrent rá Balogh. — Azt akarod ? — Alszik, mint a bunda, ne törődj vgle — biztatta férjét Baloghné, akár egy provokátor. Érezte feszülő bőrét, izzadt testének savanykás szagát. A teáskanna sípolni kezdett, mintha segítségért kiáltana. — Türtőztesd magad — mondta mentében a férfi. — Holnap szombat, addig bírd ki! — Igen — sóhajtott Baloghné és felkelt. Nyakából úgy hullott térdig hálóinge, mint színpad elé a függöny. Meg- szégyenülten oldalgott a fürdőszobába, s hogy szipogását leplezze, lehúzta a vizet. Nem időzött, letusolt, megtörölközött, magára kapta „celebulá- nak” becézett zsákruháját, melyet kimondottan autóbuszon tolongani varratott, homlokára gereblyézte haját és némi kéket kent a szemhéjára. Közben utálkozva figyelte arcát. „Gyenge csaj vagy — szapulta magát —, nincs benned annyi csáberő, mint egy cirokseprűben”. Ismét sírás környékezte. Szeretett volna panaszt tenni magányos éjszakáiért, férje reggeli fáradságáért, másodpercekre kiszámított és beprogramozott életéért. Toporzékolás lüktetett lábaiban, de türtőztette magát, egyfelől mert már tudta türtőztetni magát, másfelől, mert félt az alattuk lakó, örökösen perre éhes jogtanácso- séktól. Táskájába seperte szé- pítkező szereit, s máris érezte ujjhegyeiben az írógépbillentyűk monoton rúgásait. Nem tudta megállni, hogy mentében az ágy felé ne rikoltson : — Ronda ágyra járó! Megérdemelnéd, hogy megcsaljalak! De Balogh nem hallhatta. Hátán feküdt, s az igazak álmát aludta. Teste teljes terjedelmével uralta az ágyat, mely délig már csak az övé. n _ „ után hatkor. Az ifjú költő már három órája kínlódott legújabb versével, de a második sornál sehogyan se jutott tovább, így aztán borongós ábrázattal várta az ihletet, ami csak nem akart megérkezni. Pedig már mindent kipróbált: bámulta a szemközti ecetfát, főzött magának két kávét, megivott három pohár bort, fiókja mélyéről pedig előkotorta kedvenc költőjének, Petőfi Sándornak a portréját, de hiába, most mindez hidegen hagyta. Így aztán ceruzáját rágcsálva ült és káromkodott. Már éppen abbahagyta volna az egészet, amikor különös dologra lett figyelmes: az ablaka felől gyenge kopogtatást hallott. Fölállt, és kinézett. Egy apró, sárga papagáj nézett vissza rá a párkányról. Az ifjú költő némi csodálkozással nyitotta ki az ablakot. A papagáj óvatosan belesett, néhány másodpercig gondolkozott, aztán hirtelen mozdulattal berepült a szobába, és megállapodott a hófehér papírlapon, amin mindössze két sornyi betű éktelenkedett. A költő becsukta az ablakot, és visszaült a székre. — Kár, hogy nem tudsz olvasni — mondta a papagájnak. — De tudok — válaszolt a papagáj, és odapiszkított a papírlapra. — Micsoda? — ugrott fel a költő. — Nyugi, nyugi — mondta a papagáj —, szánalmas két sor volt. Ilyen rosszat még életemben nem olvastam. Ezek szerint te költő vagy, ugye? A költő néhányszor erélyesen megcsípte magát, csak utána felelt. — Igen, költő vagyok. — Jól van. Fogsz te még jobbat is írni. Adnál egy kis vizet? Rettenetesen megszomjaztam. • A költő remegő térdekkel szolgálta ki a madarat. A papagáj miután megitta az edény vizet, körülsétált a szobában, felrepült a könyvespolcra, csőrével megkopogtatott néhány könyvet, végül a költő fejére szállt. — Na, ide figyelj, költőkém — mondta —, eléggé fáradt vagyok, de ha akarod, azért írhatunk egy verset. — Hogyhogy írhatunk? — kérdezte a költő. — Majd diktálom. — Na ebből elég! — kiáltotta a költő, és megrázta a fejét. A madár riadt szárnycsapásokkal az íróasztalra esett. < — Ezt lehetőleg többé ne csináld. A végén még elpusztulok. — Rendben van. Te pedig lehetőleg fojtsd magadba a hülye szövegeidet. — Jó, jó, csak segíteni akartam neked. Mert az a két sor, amit az előbb olvastam, szörnyen felingerelt. — Ha már ilyen okos vagy, re- * mélem azzal is tisztában vagy, hogy nem lehet minden nap remekműveket írni. — Igazad van, de te viszont azt lásd be, hogy abból a két sorból még Dylan Thomas sem tudott volna verset írni. Pedig ő aztán nagy költő volt. — Egyáltalán ki vagy te? — Ja, még be sem mutatkoztam. Battánházi Géza. — Elég hülye neved van. — Tudom. A gazdám felesége találta ki. Csak nők ne lennének a világon. Szikszai Károly: Battánházi Géza — És hol tanultál meg ilyen jól olvasni meg beszélni? — A gazdám író volt. Elég neves író. Kiolvastam a fél könyvtárát, néha még diktáltam is neki. Igaz, csak olyankor, amikor megakadt. De az írók elég gyakran akadnak meg. Az ifjú költő szemérmesen nézte a madárpiszokkal díszített két sort, majd gyengéd mozdulattal összehajtotta, és a szemeteskosárba ejtette. Sokára szólalt meg: — Vacsoráztál már? — Köszönöm, nem vagyok éhes. , Viszont, ha adnál egy kis bort... A költő tojásrántottát készített magának, majd vacsora után az előbbi edényt borral töltötte meg, maga pedig üvegből ivott. Végig- heveredett az ágyon, és nézte, ahogyan a papagáj szürcsöli a bort. A papagáj pedig kortyolt egyet, és a költő felé fordította a fejét. — Nem is rossz ez a bor. Meglátod, jól megleszünk mi itt kettesben. Az ifjú költőnek remegni kezdett a gyomra, de azért közölte, hogy van még itthon egy üveggel. A papagáj bólintott, és megkérdezte: — Mi lesz ma a tévében? — A Derrick felügyelő. — Azt szeretem. Megnézzük, és ha akarod, utána írhatunk egy verset. — Elég! — süvöltötte az ifjú költő. — Jó, jó — emelte fel szárnyait a papagáj. — Tudod, az az egyetlen bajom, hogy nem tudok írni. Van ugyariis egy harminchat énekből álló eposztornyom. Két év alatt írtam meg fejben. Az a (ríme, hogy Mindenki kalitkában lakik. Meseszép eposz. Felezhetnénk. .. A költő ezen az éjszakán nyugtalanul aludt. Verssorok és papagájok zsongtak a fejében, aztán látta magát Szent Ferencként repülni. .. Hat órakor ébredt. Battánházi Géza még édesdeden aludt írógépének betűkosarában. Gyorsan felöltözött, megvette az ösz- szes reggeli lapot, beült egy presz- szóba, és az apróhirdetéseket kezdte böngészni, öt perc múlva megtalálta amit keresett. A szöveg így hangzott: Sárga, Gyuri névre hallgató papagájom elveszett. A megtalálónak ötszáz forint jutalom. Név és telefonszám. Mire hazaért, Battánházi Géza már az íróasztalán sétált. — Hol voltál? — kérdezte szemrehányó hangon. — Sétálni. Imádom a hajnali sétákat. — Ühüm — morogta a papagáj. — Na gyere — mondta az ifjú költő. — Most téged is elviszlek valahova. — De én utálok sétálni. Inkább nyisd ki nekem azt a Hegel-köte- tét. Imádom Hegelt. — Majd utána. Gyerünk. Az ifjú költő zsebébe csúsztatta a madarat, és kilépett vele az ajtón. Hadházi utca i98., Kovács. Az ifjú költő megnyomta a csengőt. öreg, hetvenéves bácsika nyitott ajtót. — Mi tetszik? — kérdezte gyanakvóan. — A hirdetés miatt jöttem. Az elveszett papagáj miatt... A bácsinak földerült az arca: — Tessék, fáradjon be. Mama, meghozták Gyurikát! Mondtam én, hogy előkerül! Idős', hajlott hátú nénike csoszogott elő valahonnan. — Istenem, hát megkerült a Gyurika! Mutassa már fiatalúr! — Az ifjú költő előnuzta zsebéből Battánházi Gézát, — Te mama, ez nem a Gyurika — mondta az öreg, és a madár után nyúlt. — Hát sárgának sárga — tűnődött a nénike. — Pityuka vagyok, Pityuka vagyok! — szólalt meg Battánházi Géza. — Tegnap repült be hozzám. Odaadom kétszázért — mondta a költő. — De hát ez nem a mi papagájunk — mondta a nénike. — Mit számít az! — válaszolta a költő. — Madár, madár. Egyébként folyékonyan beszél meg olvas. Igaz? — fordult a papagáj felé. — Pityuka vagyok, Pityuka vagyok! — mondta a papagáj. — A franc essen beléd! — sziszegte az ifjú költő. — Na ne viccelj! — sziszegte vissza a madár. — Szóval egy tál lencséért, igaz? Egy tál lencséért. ,. Hallatlan. — Szóval kétszáz — fordult a költő az öregek felé. — Hát tudja, fiatalúr, a mi Gyurikánk. .. Azt nem pótolja senki más. De ha már idehozta. Adok érte száz forintot. — Rendben van — egyezett bele a költő. — Egy tál lencséért — sziszegte Battánházi Géza. — Úgyis vissza- szökök hozzád. Egy tál lencséért. .. Hallatlan. — Hát akkor rendben is volnánk — mondta a költő. — Aztán jól zárják be, nehogy ez is elszökjön. n ' —okedvűen indult hazafelé. Egy eposztornyon gondolkozott, aminek a címe: Mindenki kalitkában lakik. összeállította: Rékasy Ildikó Csohány Kálmán grafikái Lehetőségeinkről
