Szolnok Megyei Néplap, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-24 / 224. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. SZEPTEMBER 24. „Nyomozás” negyedszázados falvótól alapján Karcagi diákok A HANSÁGBAN ■ Nem jöttek a kémek ■ Vipera a sátor előtt | Megtalálták a helyüket Képzőművészeti világhét Tóth Menyhért emlékkiállítása Rékassy Csaba és Agatha Margit grafikái Égerházi Imre festményei Szolnokon Nyolc karcagi gimnazistát és egy fiatal tanárt ábrázol az a rpa már becses dokumentumnak számító horvát- kimlei felvétel, amely 1958 augusztusában készült, a KISZ szervezte legelső építőtáborban. Csizma, kimustrált katonaruha, ásó-lapát, „ködvágó” sapka, és határtalan lelkesedés, tenniaka- rás jellemezte ezeket a csatornaásókat, diák-kubikosokat. Azóta közel negyedszázad rohant el, a hajdani tizenévesek a negyvenet betöltve vagy éppen túlhaladva derékhadnak számítanak. Vajon mi lett belőlük, merre sodorták őket az esztendők? Mit csinálnak ma, megtaláliták-e helyüket az éleitben az egykori hansági karcagiak ? Mire emlékednek vissza húszegynéhány év távlatából? Lippai Mihály végleg „hazára” italáilt Karcagon. Érettségi után kitanulta a műszerész szakmát, majd tíz évig szakmunkásként dolgozott. Ezután egyre fonto- sabb-jeleniősebb beosztásokat kapott, és jelenleg a SZIM karcagi gépgyára szociális és személyzeti osztályvezetője. Nős, két gyerek édesapja. — Nekem az a legérdekesebb élményem, hogy akkor, szűk két évvel az ellenforradalom után, sokfelé szóbeszéd járta, hogy diverzán- sok, kémek meg akarják mérgezni a tábor vizét. Mivel azon a környéken, ahol a sátlrak álltak, ihatatlan volt a víz, lajtokban hordták messziről, és ez a mendemonda elképzelhető volt, hiszen emlékszem, a hordót, a tábort, éjjel-nappal géppisztolyos fegyveres vigyázta. Nem beszélve arról, hogy a határ mindössze néhány kilométerre húzódott. Azt sem felejtem el soha, hogy fél éjszaka ijinn hasaltunk a tábor körül a fűben. A kezünkben jókora husáng, húztuk a fejünket, mert vipera is bőven „termett” abban az évben. Órákig kuksoltunk pisszenés nélkül, vártuk a határsértőt. Éjfél után elálimosodtunk, bebal- lagtunk a sátrakba, szundítani egy rövidet, mivel fél ötkor már szólt az ébresztő. A másik hansági, B. Tóth Imre ma .terebélyes szakáll tulajdonosa. Tomajmonosto- rán kötött ki, évek óta a- falu közmegbecsülésnek örvendő matematika—fizika szakos tanára. Családos, két fiú édesapja. — Nekem, az aszályos Ah földön felnőtt gyereknek az volt a leghihetetlenebb, hogy egy-másfél ásónyom mélység után már feltört a víz. Előfordult, hogy egy tizenkét méter hosszúságú szakaszt nem tudtunk befejezni, Nem baj, gondoltuk, majd másnap folytatjuk, és azzal hazamentünk. Hát reggelre majd elhűltünk a látványtól: méteres víz szivárgott a szelvénybe! Ez volt aztán az igazi munka! Kilapátoltuk a nagyját, majd a latyakban tovább mélyítettük az árkot egészen másfél méterig. Amikor mesélem, a nagyobbik fiam talán el sem hiszi, hogy tizenhat évesen megbirkóztunk ezz'el a feladattal is. Katona Mihály tanár úr — aki az átló sor közepén látható — kezdő, matematika—fizika szakos nevelőként nemcsak elkísért bennünket, hanem néhány napig velünk is dolgozott. Azért csak pár napig, mert azután a tábor parancsnokhelyettese ilett. Ö ma is Karcagon tanít a gimnáziumban. illetve a szakközépiskolában. „Mall es Leg", 1974 óta az intézmény igazgatóhelyettese. A mellette állóról ne essék szó, hiszen a cikk írója, míg szélen Szilágyi György néz a lencsébe. aki ma Hódmezővásárhelyen nyelvszakos tanár. Nős. két gyermeke van, a felesége szintén pedagógus. A guggolok közül Sípos Istvánnal kezdődik a sor. Ügy tűnik, őt is mindörökre magához láncolta a kemény kun szik: ma 42 éves. a KÁTISZ párttitkára Karcagon. — Emlékszem, három köbméter- volt kötelező, de mi 3,75 köbmétert dobtunk ki naponta fejenként. Az összesített munkaversenyben harmadikok lettünk a harmincegynéhány brigád közül, ami nagy szó, mert a itegelső hanságiak több mint a fele 20—23 éves egyetemistából verbuválódott a mi 16—17 esztendőnkkel szemben. Emlékszem, az első nap hangos- bemondó figyelmeztetett: akár egy szál fürdőnadrágban is kószálhatunk, de a bőrcsizma kötelező, mert a vipera a KISZ-tagot se tiszteli, ha csupasz lábbal rálép. Sohasem faliejtem él azt sem, hogy augusztus 20-án az Alpok felöl borzalmas vihar söpört végig a környéken. Tíznél több sálul- dőlt össze, a mienknek kutya baja se lett. mert leföldeltük. lecövekeltük derekasan. és ráadásként belekapaszkodtunk a merevítő vasakba. Ahogy elült,az orkán. olyan volt a környék', mint a csatatér, csak. itt a ..túlélők” a sátorból kifújt levelek, kanalak, törölközők, kapcák után bóklásztak a közeli bokrokban. Az alsó sor közepén: Ná- nási Mihály. Hosszú évekig középiskolai tanár, majd szakfelügyelő volt. ma a megyei művelődésügyi ^osztály osztályvezető-helyettese. — Volt abban valami hősies ahogyan mi akkor nekiláttunk ennek az irdatlan mocsárnak. Ha nem volt készen kettőre a reggel hatkor felfogott szakasz, túlóráztunk. A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy ez a tábor néhány nyugati újságíró, rádiótudósító szemében nem volt túlzottan szimpatikus. Lágernek, munkatábornak nevezték. ahová kényszerítők a gyerekeiket'. Az az igazság, hogy például közülünk Lippai Miska még betegen se ment haza, pedig küldték és mi vállaltuk, hogy addig a kút napig amíg felgyógyul, az ő adagját is elvégezzük. Nánási Mihály mellett a sort Fodor Gyula zárja. Az érettségi után ő is tanárképző főiskolát végzett, később Karcagon KlSZ-titkár- nak, majd a városi pártbizottság titkárává választották. Tovább tanult, befejezte a politikai főiskolát, és aia a megyei pártbizottság osztályvezetője. — Szép volt ez a másfél hét, ma is albumban őrzöm az ott készített fényképeket. Emlékszem arra a napra, amikor Komócsin Zoltán, Apró Antal és Kádái- János meglátogatta a tábort. Minden sátorba benéztek, elbeszélgettek velünk. Erre azért vagyok büszke* mert a tábori csapat túlnyomórészt a karcagiakra épült. Az is nagy élmény volt, hogy az osztályfőnökünkön, B. Major Laci bácsin kívül az igazi, gyerekekhez közel álló pedagógusok: Zsidai Emil, Katona Mihály, Szálai István, Bernáth József, Varga László, Buczkó János is meglátogattak bennünket. Mennyivel más tanár—diák viszony alakult ki a közös ikubikolás, sportolás, munka után! A kép aljára Vadon Lehel, a tréfára, és vitatkozásra mindig Kész, akkor ízig- vérig Fradi-druk’ker került. Az ő nevéhez fűződik az is, amikor- óránként öntözte a kötélre teregetett kapcákat, zoknikat, és a száradás hiányát a magas vízállással, a nagy párolgással magyarázta a szenvedő alanyoknak. Ugyancsak ő vágta le egy vipera fejét, és helyezte mind a két részt a sátor elé, mintha élne, mivel igencsak neheztelt a délutáni kártyacsatákkal járó kiabálásokért. Ma az egri tanárképző főiskola messze földön szigorú, és elismert tanára, aki angolból doktorált, és jelenleg a kandidátusi értekezésére készül. Talán a felsorolás is bizo-. nyitja, hogy a „karcagi nyolcak”, ma megbecsül!.'!, mozgalmas életpályát befutott emberek. Akad közöttük tanár, pártmunkás, osztályvezető, osztályvezető-helyettes, és tollforgató is. Ma is szívesen, örömmel emlékeznek vissza a hansági napokra, őrzik a megsárgult részvételi lapot. Nagy szavak és minden túlzás nélkül olykor még erőt is merítenek belőle. Ahogyan akkor tettek tizenhat, tizenhét, évesen, néhány kilométerré attól a keskeny vonalitól', ahol a szülőföld, a szülőhaza véget ér. D, Szabó Miklós A képzőművészeti Világhét alkalmából rendezik meg Tóth Menyhért festőművész emlékkiállítását Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A kiállítás — amely a néhány éve elhunyt festőművész munkásságáról nyújt keresztmetszetet — október 4-ig várja' a látogatókat. Ugyancsak a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban nyílt meg tegnap délután A fotóművészet kedvelői és művelői régóta nélkülözni kénytelenek az egyetemes és a magyar fotóművészet történetét összefoglaló, tudományos igényű, magyar nyelvű könyveket. Hevesy Iván „A magyar fotóművészet története” c. könyve 1958-ban jelent meg, mindössze 3000 példányban. Ugyancsak Hevesy Iván tollából látott napvilágot a mindmáig „legfrissebbnek” számító „A fotóművészet egyetemes története” címen megjelent könyve, amelyet a Budapesti Fotóklub és a Népművelési Intézet adott ki 1964-ben egy előadássorozat jegyzeteként sokszorosított formában (feltehetően igen csekély példányszámban). Gondolom, ezek az adatok beszédesen bizonyítják, hogy fotókultúránk és könyvkiadásunk e területe mivel adós. Az előbb említett két Heve- sy-mű, ha megjelenésekor korszerű is volt, az azóta eltelt hosszú idő szükségképpen elavulttá teszi, egyrészt azért, mert az utóbbi 20—25 év kutatásai az egyetemes és a magyar fotóművészet történetében sok új tényt tártak fel. másrészt azért, mert ez idő alatt nem kis utat tett meg a fotóművészet. Éppen a 60-as évektől tapasztalha-• tó nagy fotótechnikai fejlődés, és ennek szükségszerű hatása a fotóművészet kifejezőeszközeinek gazdagodásában, eredményeiben; mind azt sürgette, hogy újabb ösz- szefoglaló művek jelenjenek meg. Ezek után érthető, hogy nem egyszerű dologra vállalkozott Szilágyi Gábor, amikor könyvének írásába belekezdett. A kötet első fejezete igen részletesen tárgyalja a fényképezés előzményeit, feltalálásának körülményeit, elterjedését és társadalmi-művészeti hatását. A fotótechnika korszakos találmányait és Rékassy Csaba grafikusművész tárlata, amely október 7-ig látható Szolnokon az Aba Novák teremben Égerházi Imre festőművész alkotásait tekinthetik meg az érdeklődők, október 9-ig, míg a Helyőrségi Művelődési Ottújításait mindig azzal összefüggésben vizsgálja, hogy mit jelentettek ezek a fotózásnak mint hobbinak egyre szélesebb körű elterjedésében és a fotóművészet fejlődése szempontjából. A könyv további része műfajokra és irányzatokra bontva tárgyalja a fotográfia történetét. A második fejezet „A műfajok születéséről a műfajok felbomlásáig” címet viseli, és a szerző áttekinti benne a festészettől örökölt műfajokat; a portrét, a tájképet, város- és épületfotót, a csendéletet, az életképet és az aktot. Mindegyiket történelmi fejlődésben. Ezt követően a fotográfia sajátos műfajait; az esemény- és riportfotót veszi sorra a múlt század 50-es éveitől (amikortól a felvevőanyagok érzékenysége és az objektívek fényereje lehetővé tette a pillanatfelvételt, a mozgás megörökítését) napjainkig. A „Kísérletező művészek és művészi kísérletek” című utolsó jegyzetben — 17 alfe- jezetre osztva — részletesen foglalkozik Szilágyi Gábor a múlt század utolsó évtizedétől a szó szoros értelmében napjainkig a fényképezés különböző irányzataival. Olvashatunk itt többek között a lágyrajzú fényképről, a saiát korában és azóta is sok vitát kavaró festőies iskoláról, vagy a fotómontázsról, az új tárgyiasságról vagy a tényszerűségről tudatosan lemondó szubjektív fényképről, a konceptuális fotóról és a három- dimenziós fényképről. Igen fontosnak érzem ezt a részt, mert a fényképezéssel kreatívan foglalkozóknak és a fotókiállítások látogatóinak egyaránt napjaink divatos irányzataiban való eligazodás és alkotásainak megértése jelenti a legnagyobb gondot. Ehhez tud némi segítséhonban ma délután 4 órakor nyílik meg Ágotha Margit grafikusművész tárlata, amely október 7-ig várja a látogatókat. Felvételünk Tóth Menyhért festőművész emlékkiállításán készült. get adni a kötet befejező része. Az egész könyvről elmondható, hogy valóban tudomá- Yiyos igénnyel közelít .tárgyához. Jelzi ezt a felhasznált irodalom bősége (mintegy 150 szerző!) és minden alfejezet után megtalálható bőséges jegyzetanyag. Az eligazodást és gyors visszakeresést a részletes név- és tárgymutató segíti. A szokásostól eltérő plusz a könyvben, hogy függelékben közli a műben szereplő külföldi fotóművészek magyar fényképészeti s*zaklapokban megjelent képeinek • lelőhelyét. Itt kell * szólnorp a képanyagról, amelyet jónak tartok, különösen azért, mert egy-egy fotóstól nem a legismertebb, leggyakrabban szereplő képeket válogatta a szerző. A szép kiállítás, a jó nyomdai minőség a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatot illetve a Kossuth Nyomdát dicséri. A 40,000-es példányszám is imponáló, és talán arra enged következtetni, hogy kiadóink belátják; hogy fotóskönyvet kiadni —, legyen az elméleti, esztétikai, történeti, technikai tárgyú vagy éppen fotóalbum — nem kockázat! Minden fotóskönyv napok, esetleg hetek alatt eltűnik a könyvkereskedelemből. Amikor én minden érdekelt figyelmébe ajánlom Szilágyi Gábor könyvét, elsősorban hézagpótló szerepét, a kezdeményezés és vállalkozó szellem önmagában is dicséretes voltát emelem ki, mert meggyőződésem, hogy jó szolgálatot tesz a magyar fq- tóstársadalomnak és a fotóművészet híveinek. Mielőbb várjuk — újabb nagy adóság törlesztéseként — a hasonló igényességű és terjedelmű magyar fotóművészet történetét. Kolozsi Sándor Karcagiak a hansági építőtáborban 1958. nyarán Egy régen hiányzó fotóskönyvrftl Szilágyi Gábor: A fotóművészet története
