Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-13 / 189. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. AUGUSZTUS 13. Formázás, /'rókázás túri módra Fiatal fazekasmesterek találkozója A fazekasműhelyek légköre mindig elbűvöli az alkalmi vendéget. Hihetetlennek tűnik, ahogyan a/, értő kezek boszorkányos ügyességgel varázsolnak korsót, tálat a nedves agyagmasszából. A for-, málás, az alkotás öröme a né- zelödőt is magával ragad ja. A mezőtúri Fazekasok Népművészeti Háziipari Szövetkezetének műhelyében, a korongozóasztalok mellett ezekben a napokban új arcd- kat látni. Az ország különböző tájairól érkeztek fiatal fazekasok, akik a ..Népművészet Ifjú Mestere” címet magukénak mondhatják. — Tizenkét esztendővel ezelőtt osztották ki először tehetséges fiatal alkotóknak a mesteri címet, amit azóta már többen megkaptak — mondja Busi Lajos, a házigazda szövetkezet munkatársa, az alkotótábor művészeti vezetője. — Először találkoznak most fiatalok, persze nincs itt mindenki. A pár napban szeretnénk, ha vendégeink megismerkednének közelebbről a túri fazekasság múltjával, történetével, jellegzetes motívumaival. A készített edények is e helyhez kötődnek. Túri korsók, bütykösök, szilkék születnek az agyagból. Az idő rövidsége miatt az égetésre már nem kerül sor. Kétévenként azonban visszavárjuk a fiatalokat. Ügy tervezzük, minden találkozáskor más tájegység fazekasságával foglalkozunk. — Milyen új dolgokat, fogásokat leshet el a dunántúli fazekas túri kollégáitól? — Sokat tanultam pár nap alatt is — válaszolja Fa- ludi Dóra, aki Kaposvárról érkezett. — Kishajmáson tanultam a fazekasságot, mesterem Veres Sándor túri származású volt. Könyvekből is tanulmányoztam már a táj népművészetét, azonban igazán csak látva, tapasztalva tanul az ember. Érdekes technológiával dolgoznak, más az anyag, a szín, a díszítés. Szokatlan az iróká- zás is, viszont nem megta- nulhatatlan. — Mindenki hozott magával kész munkákat, melyekből kiállítást rendeznek. — Fehérmázas kerámiákkal mutatkoztam be. Négy nagy tálat s egy fedeles köcsögformát hoztam magammal. Tóth Géza a házigazdák példamutatásával dolgozik a korong fölé hajolva. — Próbálunk segíteni a vendégeknek, bemutatjuk, hol, mennyit bír el az anyag, meddig lehet vékonyítani — magyarázza. — Azt hiszem, a gyakorlatokon túl, az izgalmas néprajzi, régészeti előadásokból is sokat kamatoztatott mindenki. A hallottakat megbeszéljük, sokszor a késő esti órákig vitázunk a népművészetről, a szakmáról. F. S. A vendégek az otthonról hozott tálakat, használati tárgyakat a múzeumnak ajándékozzák Az utolsó simításokat végzi a korongon a mezőtúri Tóth Géza Faludi Dóra ismerkedik a túri formázással fotó; Dede Géza Oszt, szoroz, és kalkulál Szakoktató és tábori „mindenes” Még javában tart a nyár. A nap- es vízimádók ezrei keresik fel a Balaton-part.i üdülőhelyeket. A széplaki kempingben is fog la lit minden talpalatnyi hely, gombostűt sem lehetne leejteni, annyi az ember, autó, sátor, lakókocsi. Ebben a „nemzetközi hangzavarban” igazán felüdülést jelent a szolnoki 633-as Ipari Szakmunkásképző Intézet sátortáborában eltölteni néhány napot. A tábor a kemping egy jól elkülönített részén található és az idei nyáron már a 13. éve. hogy várja az intézet diákjait és tanárait. S nem is akárhogyan. Az új vendégek terített asztal, ízletes étel, jéghideg ital mellett pihenhetik .ki az út fáradalmait. Bubori István mindenről gondoskodik. A vasas szakmától első pállanltásra talán távolinak tűnhetnek a konyhai tudományok, azonban egy falat Pista bácsi osütökporköltjéből könnyen meggyőzi a kétkedőt; az intézet géplakatos szakoktatója szakácsnak is kiváló. Ennek azonban története van. Még húsz évvel ezelőtt történt, hogy az intézet sportolóival először indult el az ország felfedezésére, edzőtáborozásra. Akkor bizony még a „magad uram, ha szolgád nincs” elve uralkodott. A szabadban, alkalmi tűzhelyeken főtt az étel, sülit a hús, és közben óriási mérkőzések hozták lázba a társaságot. Bubori István 15 évig volt a szakmunkásképző intézet, labdarúgó-csapatának edzője, sportköri elnöke, több válogatott focislát nevelt. Kelemen József, Magyar István, Mile Sándor neve ma sem ismeretlen a futballrajongók körében. A csapat — nem túlzás ha azt mondjuk — Bubori István edzősége alatt élte fénykorát. És nem véletlenül, hisz az edző minden szabad óráját, percét a pályán, a gyerekek között töltötte. S nem csupán labdarúgásra tanította őket, hanem a tisztességes, becsületes „játékra”, a pályán és az életben egyaránt. Hisz maga is így élt. Tószegen, parasztcsaládban született. Generációkon át ő volt az első, aki „hűtlen” lett a földhöz, s ipari munkásnak állt. A kovács szakmát tanulta ki. Azt mondja, ma sem jönne zavarba, ha lovak patikolását bíznák rá, hisz amit az ember egyszer jól megtanult, sohasem felejti, noha a szakma azóta sokat változott. De .épp Bubori István volt, aki újításaival hosszú éveken át sürgette ezt a változást. Brigádjával 1953- ban a Szolnoki Cukorgyárban dolgozta ki a pakuratüzelés technológiáját,, az iparban azóta is hasznosítják ezt. A szakmunkásképző intézetbe 1960-ban került. Közben elvégezte a gépipari technikumot, a pedagógiával ismerkedett 4 éven át, hisz a jövendő szakmunkások nevelése vált feladatává. A MEZŐGÉP tanműhelyében ma már egykori tanítványainak fiait oktatja a géplakatos szakmára. De nem csak a szakmára; a precíz, lelkiismeretes, igényes munkára is, s a tudásvágyat is igyekszik „beléjük oltani”. Nyilván ©nmeik is köszönhető, hogy sokan közülük továbbtanulnak, technikusként, mérnökként keresik fel egykori mesterükét, de ő elégedett már akkor is, ha csak annyit halt: jó szakmunkások váltak belőlük. Nagy szenvedélyének, a labdarúgásnak néhány éve, betegsége miatt mondott búcsút. Évekig nem ment a labdarúgópályák közelébe sem, fájt neki, hogy már nem ülhet a „kispadon”, nem biztathatja a fiúkat, nem örülhet győzelmüknek, nem bánkódhat a kudarcok miatt. Ám a sporttól elszakadni máig sem tudott, most Kiállít az üzem Igen nagy sikere van Jászapátin a Vágó Pál Helytörténeti Múzeumban a Váci Kötöttárugyár helyi üzeme kiállításának. A 10 éves évfordulóra rendezett bemutató az alapítástól napjainkig tárja az édreklődök elé az üzem életét, termékeit. A kiállítás augusztus végén tekinthető meg Natjyivántól Tiszafüredig Vadász Mihály élete ÖT PONTBAN „Nekem valamennyi ősöm nagyiváni volt. Hogy mi ragasztott bennünket erre az istenverte, aszályos vidékre, a puszta csücskébe, magam sem tudom. Talán a nincs- telenség, talán az izzasztó nyarak, a jéghideg januárok, talán a dac, talán az, hogy errefelé, csak az maradhatott úgy ahogy talpon, aki hajnalban kelt, és a dologból az éjszaka vetette ágyba. Huszonkettőben születtem, augusztus 12-én, apám napszámosként kínlódott, édesanyámnak meg volt egy kis magyar hold földje. Az ere-, jük&ől négy elemire futotta, enn> it járhattam, várt a munka, a mezei robot. Tizenhetet töltöttem, és már kenyérkereső voltam a pusztán. A napszám 80 fillér, 1 pengő volt akkoriban arrafelé. Arattunk, eleinte kötöttem, majd két esztendő teltével már kaszanyél került a markomba. A béren kívül hetente adott egy kiló sós szalonnát is a gazda, azért vasárnap délután kigyalogoltunk a tanyájára. A szerződésbe évről évre belevették, hogy bár a legnagyobb az országjáró diákok vezetője. Sportpályafutását egyébként számtalan siker, elismerés, kitüntetés jelzi. Világéletében tevékeny ember volt. Otthon barkács- műhelyében ma is állandóan fúr-farag valamit. Az o kezemunkája például a széplaki tábor majd minden [elszerelése, a tűzhelytől az asztalig, a tv-állványtól a „vízelvezetéses” mosogatóig. A táborozást egyébként már januárban elkezdi szervezni. Oszt, szoroz, kalkulál, s ha megjön a nyár, felütik a sátrakat. Júniustól augusztusig Bubori István Szépiákon található. Csak, azt mondja; jó lenne néha meg- fürödin.i is a Balatonban. Sajnos, azonban erre neki ritkán jut ideje... T. E. fotó; N. Zs. ünnep a környéken az „ivá- nyi” búcsú, de ha a szükség úgy kívánja, akkor is aratni kell. A búcsút június 24-én tartották, és ha pergett, ha nem a szem, mindig mentünk, legalább is délig, és nem emlékszem, hogy valaha is ez a nap szabad lett volna az aratóknak. —o A második pont azzal kezdődhet, hogy 1944. október 6-án estein, hadifogságba, rá egy évre, hogy berukkoltam. Az Ural mellé szállítottak bennünket, nem panaszkodom, pedig bányában dolgoztam sokadmagammal. Három műszakban fejtettük a szenet, és a levonások után még maraijt havonta 200 rubel. Ezt az egyikőnk italra, a másikónk ruhára költötte, én ennivalóra. Szerettem a hasam, nem sajnáltam tőle semmit. 1948. november 17- én jöttem haza. Sose felejtem el, amikor a kijevi állomáson bevagoníroztak, a-kocsik oldalán nagybetűs, nyomtatott felirat virított: Horthy vitt ki, Rákosi hoz haza benneteket. Mint egykori cselédgyerek, azt se tudtam, ki az a Rákosi, és amikor érdeklődtem, még a több iskolával rendelkezők se nagyon hallottak róla. A harmadik szakasz az életemben a hazakerülésemmel kezdődött, Nem szerettem én soha lustálkodni, és párnapos rokonlátogatás után munkát kaptam. Rizstelepre kerültem Nagyiván mellé, majd a következő esztendőben beléptem az egyik helyi téeszbe. Itt dolgoztam huszonkét évet. Micsoda huszonkét ' év volt! Özön baj szakadt ránk: ezek az akkori szövetkezetek hol egyesültek, hol szétváltak, aztán megint összementek! Voltam én ott gyalogmunkás, növénytermesztő, elnök, brigádvezető. Hittünk abban, amit csináltunk, végre jó lesz, csak jobb lehet annál, ami a háború előtt felénk volt. 1952-ben beléptem a pártba, 1975 óta bizalmi vagyok. Tudom, megkérdezi, mii vonzott a párt soraiba. Hozzájárult ehhez a hadifogság is, az a sok újdonság, amit kint láttam, hogy ki hogyan dolgozik, úgy él. Meg az az igazság, hogy a hozzám hasonlóak sorsa nem is vezethetett volna másfelé. Reméltük, akármilyen is lesz az új rendszer, csak jobb lehet annál, amikor napokig kenyéren, vereshagymán, szalonnán arattam. Hetvenegyben költöztünk, Füreden építettem házat. Azért itt, mert nőttek a gyerekek, közelebb volt az iskola, a patika, az orvos, jobb volt a közlekedés, akármerre eredt útnak az ember. Téeszbe akartam menni, hívott a föld szaga, de hiába kilincseltem két napig, sem az akkori elnököt, se a helyettesét nem leltem. Az Alumíniumárugyár- ba kerékpároztam el, itt rögtön kellettem: voltam csiszoló, korongelőkészítő, azután raktáros. Cseperedtek a gyerekek is: a lányom pedagógus lett, a fiam az egyetemen a legutolsó évét mor- zsolgatta, amikor 1977, februárjában ránk szakadt a baj. Q Meghalt a feleségem, hiába viaskodott a betegséggel, nem bírta tovább. Akkor hagyott el bennünket, amikor már végre egyenesbe kerültünk és egy ’kis kényelmet is megengedhettünk volna magunknak, Nehéz hetek, hónapok jöttek, de valahogy átvészeltük őket. A lányom a Jászságba került, a fiam is családot alapított, én meg egyedül tébláboltam. Mehettem volna egyikhez is, másikhoz is, szívesen fogadtak volna, de láttam, ők is élik a saját életüket, és ahogy mifelénk mondják: az egyenes ostoron sose jó a kölönc. Mit kerteljek, találtam egy jóravaló asszonyt, akit még nálam is jobban meggyötört a sors: elköltöztem a gyerekektől, és azóta ővele együtt élünk, járjuk közösen az utat, ami még hátra van. A múlt pénteken búcsúztattak a gyártól, nem tagadom, a szemem sarkához is kellett nyúlnom, mert azért a tizenegy év alatt nagyon a szívemhez nőtt ez a zajos üzem. Most még a szabadságom töltöm, nem tudom, mennyi lesz a nyugdíjam, de az asszonnyal együtt van négy dolgos kezünk, ami nagy érték.---------------A jövő. Mit hoz a jövő? A házat csinosítgatom, megvettük a szomszéd portát is, azért, ha majd kivisznek az akácosba, maradjon utánunk valami. Persze ezt az elmúlást ne vegye komolyan, még élni szeretnénk: dohánnyal bíbelődünk, majd beállítok egy falka birkát, így visszanézve, nem volt könnyű életem, de ahogy a Hortobágyon, a sziken megél a sok, mezei világ, abból merítettem erőt magamnak, ha minden veszni látszott. Ezt az ötödik részt vagy fejezetet, ha lehetne ne írja hosszúra, mert még dugig vagyok elképzelésekkel, és ha néhány esztendő múlva felkeresi a Nagyivánból Füredre elszármazott Vadász Mihályt, biztos nem ismer rá a házra, az udvarra, a kertre. Feltéve, ha a doktorokat továbbra is csak az utcán süvegelem meg, ahogyan eddig tettem,” D. Szabó Miklós
