Szolnok Megyei Néplap, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-26 / 199. szám

1982. AUGUSZTUS 26.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Pintér István dokumentumriportja

Küllők a kerékben

4- A veréb is akció

A veréb igénytelen madár.

Minden bizonnyal a legigénytelenebb. Mindenféle hulladékkal táplálkozik, s általában a szürkeség, a feleslegesség, a haszonita- lanság jelképe. „Terméke” legfeljebb az a bizonyos v€- rébpötty. Nem kellemes, nyomot hagy, de nem maradandót. Minden további nélkül el lehet távolítani, le lehet törölni...

Mint ennek az ügynek annyi már részlete, kideríthetetlen, hogy Washingtonban miért éppen a Sparrow Mission, vagyis, a „Veréb-akció” nevet adták Duke ezredes és társai egykori magyarországi vállalkozásának. Egyelőre, mivelhogy az erről szóló akták még mindig nem kerültek elő, az sem bizonyos, hogy a CIA elődjénél, az OSS-nél (Office of Strategic Services = Stratégiai Szolgálatok Hivatala) vagy pedig a Fehér Házban határozták el: ideje már egy amerikai összekötő csoportot küldeni Magyarországra. Nem egészen világos mindmáig a vállalkozás célja sem. Duke ezredes mindenesetre huszonnégy esztendő múltán, amikor mint turista Magyarországon járt, azt állította: Roosevelt elnök személyes üzenetét kellett volna átadni Horthy Miklósinak. Hogy az üzenetet írásban hozta-e magával, vagy pedig csak szóbelileg kellett volna közölni az akkori Magyarország kormányzójával, szintén lényegtelennek tartotta.

Csák mesélt, csak mesélt, és amit elmondott, abból ugyan kibontakozik egy érdekes történet, de sok pontja nem bírja ki az ellenőrzést, a más tényekkel való egybevetést. S akármekkora kaland volt a veréb-akció Colonel Duke szászára, olyan jelentéktelen epizódja csupán nemcsak a II. világháborúnak, hanem a Kállay-féle hintapolitikának és Horthy Miklós sokfajta, a német szövetségestől megszabadulni kívánó próbálkozásának.

Ami biztos: Duke ezredesnek Florimond volt a keresztneve és 49 esztendős volt 1944 márciusában, amikor földet ért valahol MaA szereplők

gyarországon, nem messze Nagykanizsától. Ö váltig azt állította, hogy Portou- rin falucska határában landolt élete legelső és egyben utolsó ejtőernyős ugrása után. Csakhogy ilyen, de még hasonló helységnév nincs és nem is volit sem a magyar sem a jugoszláv helységnévtárakban. Ätöbb, mint valószínű, hogy Duke valahol a Muraközben ént földet társaival együtt. S különben is: hogy hogyan érkezett, mellékes. Végtére is viszonylag hamar elérte célját, a magyar fővárost. Más kérdés, hogy Budapesten aztán nem jutott semmire.

Mielőtt február 27-én Washingtonban megkapta volna az indulási parancsot, az OSS washingtoni központjában dolgozott, mint a Balkán-osztály főnöke. Hogy éppen őt küldték, értékelhetjük úgy is, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak az amerikaiak annak az akciónak, amely hivatva lett volna Magyarország II. világháborúból való kiválását elősegíteni, de úgyis, hogy milyen jelentéktelen figurára bízták az Egyesült Államokban a balkáni ügyeket, amelyek közé Magyarország sorsát is sorolták. Duke egyébként már az első világháborúban is részt vatt. Akkor hadipilóta volt, később különböző országokban katonai attaséként dolgozott.

Ö volt annak a különítménynek a parancsnoka, amelyhez, még ketten tartoztak. Alfred M. Suarez őrnagy és Guy T. Nunn kapitány. Suarez apja Spanyolországból vándorolt be az Üj világba, ő maga mérnökként az észak-afrikai amerikai expedíciós hadseregben kapta első beosztását, ott a tábori repülőterek építését bízták rá. S mivel kiváló rádiósszakértőnek is számított. Magyar- országról ő tartotta volna az összeköttetést a szövetségesek Algírba telepített nagyteljesítményű rádió-állomásával. Az ehhez szükséges készüléket az őket

magyar terület fölé szállító Halifax bombázó vagy magával vitte és utánuk dobta, vagy nem. Duke elbeszélése szerint igen. Kádár Gyula, volt vezérkari ezredes, a horthysta hírszerző és elhárító szolgálat, a híres-hírhedt VKF/2 akkori vezetője szerint, akire a társaság fogadtatását bízták, nem.

Guy T. Nunn kapitány, a híres kaliforniai Berkeley egyetemen végzett. Író volt, de bármilyen dús volt a fantáziája, olyan kémtör- téneteket aligha agyalhatott ki. mint aminek részese lett. A különítménybe azért került, mert több nyelvet beszélt, s tolmácsként küldték a többiekkel. Hogy erre miért volt szükség, az nem egészen világos, hiszen magyarul nem tudott. A többiek viszont jól elboldogultak volna az angolai, hiszen azt nagyon sokan beszélték Magyarországon. A többi között Horthy Miklós, aki amilyen keveset értett a politikához, olyan sokat a nyelvekhez. Egyebek mellett hosszú tengerésztiszti pályafutása során angolul is megtanult. Duke tehát minden tolmács nélkül társaloghatott volna vele.

Ujszászy István, az Államvédelmi Központ főnöke, aki végül is a Verébakció tagjaival tárgyalt, maga sem szorult tolmácsra. A vezérőrnagy 1939-től 1942-ig töltötte be a VKF/2 főnöki posztját, s onnan avanzsált az újonnan létrehozott szervezet élére, amelyben a fenyegető helyzetben valamennyi hírszerző és elhárító szervezetet egyesítették, tartozott légyen az a katonasághoz vagy a Belügyminisztériumhoz. Egyébként Horthy Miklós szűkebb, bizalmasabb köréhez tartozott. És bár a Veréb-akció szempontjából semmiféle jelentősége nem volt, azért megkell említeni: Ujszászy Karády Katalin barátja volt, s boldogan járt a nagyon népszerű művésznő mellett a tisztek társasági kék atillájában. Ettől persze még a Veréb-akciónak lehetett volna értelme és eredménye.

(Következik: Az időpont)

Új közúti felüljáró Kecskeméten

Augusztus 18-án adták át Kecskeméten azt az új közúti felüljárót, amely jelentősen meggyorsítja a városon átáramló gépjárműforgalmat. Az új felüljáró egyben az épülő Kecskemét—Budapest autópálya első közúti létesítménye

Látunk egy szép, modern kerékpárt, dicsérjük kecses vonalát, csillogó-villogó lámpáit, színes dukkózását... De a küllőkről nem ejtünk szót. Természetes, hogy vannak! Holott a küllők nélkül használhatatlan a modern jármű, hiába a kecses vonal, a csillogó-villogó lámpák, a színes dukkózás ... A súlyt a küllők hordozzák ...

Az esztergályosokra nem mondják

Húsz éve ezen a csúcsesztergán dolgozik.

— Ez az én kenyéradó eszközöm, vigyázok rá. Magam tartom karban, magamnak becsülöm meg.... — mondja, miközben mutatja, így kapcsol a gépen, amikor simán hátramenetre vált és így, amikor belevág a kemény acélba a kés ...

Ezerötszázszor kell a kést igazítania. ugyanennyiszer kapcsolnia, míg elkészül egy csigatengely, amihez egy gép szerkezetében a fogaskerék illeszkedik . . . Nézem. ahogyan az apró kékes acélforgácsok lehullanak a kés nyomán.

— Nagyon szép.

— Igen, szép ez a szakma. Ahogyan mi egy öntvényből megalkotunk egy bonyolult alkatrészt, ahhoz művészet is kell. Amikor az ember megkapja a rajzot, a lelki szemével már látja, milyen lesz a valóságban az a munkadarab. hogyan funkcionál majd a gépben. Nem mindegy, hogyan fogunk hozzá a munkához. Századmilliméter pontossággal kell dolgozni, plusz 1—2 századmilliméter között lehet a tűrési határ, és az ember már előre drukkol, mennyi lesz? Aztán az esztergályos tudja, hogyan készítette el, milyen minőségben. tudja, hogy a szereidében lesz-e gond azzal a munkadarabbal, amit csinált, vagy sem.

A hatalmas üzemcsarnokban a gépek monoton zúgása közben arra figyelek fel, hogy körülöttünk a többi esztergályos félszemmel minket figyel. Pontosabban azt, mit magyaráz Sápi Károly. Ezekből a figyelő tekintetekből olvasom ki: ezt a korán őszült embert becsülik a többiek.

— Huszonnyolc éve dolgozom az Aprítógépgyárban. Itt voltam ipari tanuló 3 évig. 25 éve pedig szakmunkásként dolgozom. Ma kiemelt szakmunkás . vagyok. Most kapom majd a jubileumi jutalmat. Hívtak többfelé. de minek menjek? Itt mindent és mindenkit ismerek. tudom, hogy egy pókháló hány éve van egy sarokban. A biciklim reggelente

Legalább negyedórája

nyaggatja a rádiót a szövetkezet elnöke, Gócza József, hogy megtalálja nekem Rózsikét.

— Vége az aratásnak, az edényeket szedik össze a határban, mert az ebédosztásnál dolgozott Rózsika ez idő alatt.

Végre megszólal a „négyes állomás”, Sztosek Istvánná ott van. Rövid egyeztetés: várjon meg, jövök hozzá.

A parányi helyiségben mindent átjárt a tej illata:

— Itt altattuk edényekben a tejet az aratóknak, lehűtve kapták uzsonnára — magyarázza Rózsika. — Hiába takarítottuk ki, kell egy kis idő hozzá, míg elmúlik a tejszag.

Rózsika sugárzóan életerős, mosolygós asszony. Barnára sült arca, karja, kérges keze bizonyítja: reggeltől estig a határban dolgozik.

— A kertészetben, 1959 óta. Akkor családtagként vállaltam a munkát, tíz év múlva tagja is lettem a szövetkezetnek.

— Pályakezdő újságíró koromban már jártam ebben az épületben. Akkor egy nagyobb helyiségben kecskelábú asztalok mellett lócán ülve csomózták a dohányt az asszonyok.

— Biztos én is köztük voltam — feleli. — Jöjjön, nézze meg, mi lett abból az ócska teremből — s már ugrik, hogy megmutassa a fotelekkel, festményekkel berendezett klubtermet. — Látja,

tán magától is idetalálna már a gyárba. Itt az én helyem. Jó érzés, hogy megbecsülnek, elismernek ... Innét megyek nyugdíjba is.

— Min méri le, hogy elismerik?

— Min? Hát nézze, a múlt héten csütörtökön odajön hozzám a főnök: két csigatengelyt kellene sürgősen megcsinálni, mert szállítani kell, nem jönnék be szombaton is dolgozni? Miért ne, ha sürgős. Szombaton egyedül dolgoztam á gyárban, nem állt mellettem senki sem, hogy ellepőrizzen: Jedolgo- zom-e becsületesen a műszakom! Tudták, hogy én végigdolgozom az időt. Aztán nemegyszer a műszakiak kikérik a véleményem, mit szólok hozzá, ha így csinálnánk ezt vagy azt. Ez jólesik az embernek.

— Ügy gondoltam, elsősorban a pénzt említi majd, mint az elismerés jelét. A magasabb bért.

— Nem vagyok anyagias. A fizetésem ötezer forint körül alakul havonta.

— A gyerekeik? A felesége?

— A feleségem a gyermek- kórházban dolgozik, a fiunk most megy nyolcadikba, de már döntött: katona lesz. Ha arra van kedve, legyen. Behoztam többször is a gyárba, azt mondta, tényleg érdekes a mi szakmánk, de őt csak a katonaság érdekli. A kislányunk hetedikes lesz ősszel, kitűnő tanuló. Sokat olvas ő is, mi is, a feleségem ragasztotta a kenyvszeretetet a családra. Több mint 2 ezer kötet könyvünk van otthon.

— Kitől olvas szívesen?

— Nagyon szeretem Pas- suthot. Általában a történelmi témájú könyvek' érdekelnek, talán azért is, mert éremgyűjtő vagyok, tagja az országos társaságnak. Minden zsebpénzem az érmekre megy, nincs is kocsink, de nyaralónk se. Olyan 2 ezer darab körül van már a gyűjteményem. Szeretem az érmeket, legalább úgy, mint a szakmám. Amikor az ember tisztítja, rendezgeti őket szinte átéli a kort, amelyben készültek. ..

mennyit változott mifelénk az élet?

— Az Öné is, Rózsika?

— Hát az enyém legalább ennyire. Amikor férjhez mentem, kellett a pénz, részes aratást is vállaltunk az urammal. Én is kaszás voltam, mint az uram. Tudja, itt Jászkiséren az egyke volt a divat, nekünk meg három gyerekünk született. Azt akartuk, hogy mindenük meglegyen, ne érezzék, hogy ők hárman vannak. Nagyon sokat dolgoztunk. Harmincötéves házasok vagyunk, minden gyerekünket kiházasítottunk, házat építettünk nekik, berendeztük. Már öt unokánk is van. Persze a mi régi házunk is a múlté lett. újat építettünk. Megérte a sok fáradság.

— Ma hogyan mennek a dolgok itt a Lenin Tsz-ben?

Ügy sorolja, mintha ő lenne a gazdaság statisztikusa: 100 hektáron paradicsomot, 40 hektáron babot termelnek, van egy kevéske vegyes zöldség is. A virágkertészet ráfizetéses, jobban jár a szövetkezet, ha Sasadról hozatja a szegfűt. „Jó ez a mostani esős idő, az aratást bevégeztük, a csapadék kell a babra, 40 mázsa a terv hektáronként, de akkor » van pénz. ha ennél többet szedünk.” Télen sajnos nincs megoldva a foglalkoztatásuk, akadt ugyan hagymapuco- lás, bérmunkában csinálták, de a helyiséget, ahol dolgoztak, nem lehetett rendesen befűteni. A kertészeknek

nincs üvegházuk, egyelőre nem is lesz, mert nincs rá

pénz.

— Csodálom, hogy ennyire ismeri a közös ügyeit.

— Már hogyne ismerném, hiszen vezetőségi tag vagyok. Megbecsülnek engem a szövetkezetben — válaszolja.

— Ez a megbecsülés miben nyilvánul meg?

— Kétszeres kiváló brigád vagyunk. Tizennégy asz- szony meg egy férfi, a fő- ágazatvezető. Nem is hiszi, mennyi társadalmi munkát végeztünk. Ma délután is a községi tájházat takarítjuk majd. Sok társadalmi munkaórát dolgoztunk, amikor öntözni kellett szombatonként meg vasárnaponként a palántákat. Azt hiszem, ha elérem a nyugdíjkorhatárt, akkor sem megyek el innét. Nem tudok otthon maradni. Amíg bírok, dolgozom. Az embernek már a vérében van az örökös tevékenység.

Honnét van erre időd

Amikor a jászberényi tanítóképző padjait koptatta, a következő Széchenyi-idé- zetet irta a tanítástani gyakorlatok füzete elejére: „A legnagyobb vonzódást érzem arra, hogy a népet, melyet hőn szeretek, oktassam, emeljem ...” Az 1945-ben kelt oklevél szerint Molnár István kitűnő eredménnyel végezte el a tanítóképzőt — hozzákezdhetett Széchenyi gondolatának szellemében a falusi tanítók nehéz munkájához. Igaz, kacérkodott, hogy továbbtanul a közgazdasági egyetemen, de végül mégis a pedagógia mellett kötelezte el magát. Ma háromszakos — magyar, történelem, orosz — tanári diplomával a zsebében, immár 25 éve az általános iskola igazgatója Jászszentandrá- son. Generációkat tanított, de tanít ma is. és nemcsak az iskolában. A községi tanács elnökhelyettese —társadalmi munkában.

— Szeretem az itt élő embereket, belőlök való vagyok. Jásztelken születtem, a családom származását 1700-ig visszamenőleg felkutatta az egyik nagybátyám. Milyen a iászsáei ember? Barátságos, jószívű, hajlik az okos, hívó szóra.

— Ez a hívó szó sokszor elhangzik?

— Bizony sokszor, amikor járdát kellett a községben építeni, tornacsarnokot emelni a gyerekeknek, helytörténeti anyagokat gyűjteni, s most is hívunk, amikor talán már ősszel hozzákezdhetünk az új iskola alapozásához.

— Láttam a szoba falán egy oklevelet, 1981. április 2-án kelt.

— Arra büszke vagyok. A tanácselnökkel együtt elsőként kaptuk meg a Jász- szentandrás községért elismerést. Egész életemben azért dolgoztam, hogy a jászsági emberről, a Jászságról mint tájegységről minél többet tudjanak meg.

Könyveket, gépírásos dolgozatokat rak elém.

— Látom, népdalokat is gyűjt.

— Eddig több mint ezer dalt gyűjtöttem össze.

— Milyen kitüntetéseket kapott a munkájáért?

— Hát, 1954-ben megkaptam a Szocialista Kultúráért elismerést. Azóta inkább azt hallom, hogy honnan van neked erre időd?

• • •

Küllők az emberek is! A Sápik, a Sztosekek, a Molnárok, meg a többiek segítik becsületes munkával, hogy mindig előre haladjon az ország kereke.

A súlyt a küllő hordozza. Az természetes, hogy van! A Sápikról, a Sztosekekről, a Molnárokról ritkán beszélünk, mert az ő életükben nincs semmi rendkívüli, semmi érdekes, ök „csak” dolgoznak.

Varga Viktória

Megérte a sok dolog