Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. JÚLIUS 31. I Arcképvázlat I „Az életem talán legszebb emléke ez év július elsejéhez fűződik. Ekkor vettem át Budapesten a Nagyvárad téri klinikán a „Kiváló orvos” kitüntetést. Külön öröm, hogy ezt a magas elismerést egyszerre kaptam meg szigorúságáról híres, egykori professzorommal. Eszembe jutott az a sok sok ember, akinek mindezt köszönhetem. A szüleim, egykori tanáraim, szigorú professzoraim, akik a szakmára tanítottak, a munkatársaim, az egészségügyi dolgozók, a feleségem, a tanácsban tevékenykedők, minden betegem, aki őszinte bizalommal volt, bizalommal fordult hozzám.” Mindezt dr. Juhász István sorolja nagyiváni lakásában. A 43 éves férfi 17 éve körzeti orvos. Világéletében falusi doktor szeretett volna lenni, a falut tekintette hivatása helyéül, sohasem vonzotta az intézmények zártsága, termekre, helyiségekre szűkülő tevékenysége. Tiszaszőllősi születésű, vállalta az akkor a világ végének számító Hortobágy széli falut. Azért, mert itt volt rá szükség, és különben is a hatvanas esztendők második felében sok tenni akaró, értelmiségi fiatal került a másfélezer lelkes településre. Ügy érzi elfogadta, befogadta Nagyiván. Saját munkája szépségét akkor látja leginkább, ha az utcán találkozik az egészséges férfiakkal, nőkkel, akiket kisgyerek korukban ilyen olyan betegségekkel kezelt. Szinte mindenkinek tudja az életét, ismeri az örömét, a bánatát, mi mindenen ment keresztül, mi vetette ide a puszta peremére. Vallja: a gyógyító munka nagyon fontos része megérteni a panaszkodót, együtt érezni az emberekkel. Szeret beszélgetni a betegekkel : szó esik ilyenkor a házépítésről, az aszályról, az idei termésről, a nagyfiúvá, nagylánnyá serdült gyerek gondjairól. Arról is váltanak néhány mondatot: milyen legyen a koszt, hogyan módosuljon a napi étrend, elvégre egy szívbetegnek, vagy magas vérnyomásban szenvedőnek másképp kell főzni, mint az egészséges embernek. Kemény, szigorú orvos, nem kertel, nem beszél mellé. „Kedves bátyám, ha enynyit iszik, nem ér meg még egy nagypénteket. Néném, ha még sokáig szeretné látni az unokákat, fele zsír is elég lesz a „tepsibe” — mondja a panaszosoknak. Már a szembe jövő színéről észreveszi, nem úgy néz ki, ahogy szokott, .valami nincs rendben körülötte. Ha kell, reggeltől estig többször is kimegy egy helyre, elvégre tisztában van azzal, hogy a körzeti orvos — különösen ha egyesegyedül él a településen — magára, tudására, lelkiismeretére hagyatott. Nagy a felelőssége, mindenhez kell értenie. Fontosnak tartja az egészségnevelést: ne vasárnap éjjel zavarják azzal, hogy a kicsi három nap óta székrekedéses, hajnalban, hogy megint nem eszi a gyerek a gyógyszert, most mit csináljanak. Együtt él a falu problémáival. 1967 óta tanácstag, — tagja a végrehajtó bizottságnak is —, 1971-től társadalmi tanácselnök helyettes, a tizenhét helybeli tanácstag csoportvezetője. Az üléseken keményen érvel, igen szívós vitapartner, különösen ha nagyiváni ügyről van szó. Ami a rendelőjét, a műszerezettségét illeti, ami nagyon szükséges, megvan. Igaz, a rendelő kicsi és ha nem is rúgják ki az oldalát, azért nagyobb is elkelne, s a bővítésre ígéretet is kapott. Nagy vágyai nincsenek, tavább akarja végezni a feladatát. Rendes emberekké nevelni a gyerekeit. Olyanokká, ha akármilyen szakmát, hivatást is választanak, annak becsületesen, eleget tegyenek. Mert minden munka csak így ér valamit. Szereti, ragaszkodik idősödő szüleihez, rokonaihoz. Tudja, érzi, lassanként eljön az az idő is, amikor róluk is gondoskodnia kell. Neki, nekik a feleségével, a családdal. Közelebb húzódni hozzájuk, vagy idehozni őket. Ki tudja, hiszen ez még a jövő titka. Elégedett ember, akinek a munkája jelenti a hobbiját, meg a kertészkedés. Elmenőben megjegyzem; amikor megérkeztünk és kerestük, a lakásának minden ajtaja nyitva volt. Bejártam a szobákat, a konyhát, de élő lelket sehol sem találtam. — Átmentünk a feleségemmel a szomszéd nénihez. Megbeszéltük a baját, a gyógyítás menetét, mit ehet, hogyan, kímélje, pihentesse magát. hogy minél hamarább rendbejöjjön. Az ajtókat meg azért nem zártam be, mert ismer itt engem mindenki, és tudom, aki hozzám betér, segítségért jön. D. Szabó Miklós Nem unatkoznak a gyerekek A báb sem maradhat el, amellyel most ismerkednek az alsótagozatos gyerekek Jászfényszarun ezen a nyáron először megoldódott a gyerekek szünidei foglalkoztatása. A pedagógusok KISZ- alapszervezete és a Művelődési Ház társadalmi vezetősége vállalta, hogy hetente két alkalommal 4 órában foglalkoznak a gyerekekkel. A képen: Rajzverseny eredményhirdetése Egy kis tánc Megpihen a világjáró klarinét Éli a nyugdíjasok nem túlzottan idegtépő életét. Az idők folyamán a cukra több, a mája kisebb lett. Enyhe érszűkületet állapítottak meg nála, egyszóval ilyenkor mondják az orvosok: pihenni kell! Fazekas Károly mindehhez 43 éves. Derűs egyéniség. Kedves humorral mondja: — Többek helyett éltem, nyilván többek helyett is öregszem ... És a dolog részéről ezzel el van intézve. — Apám, nagyapám zenész volt. Amerre csak néztem magam körül, mindenütt hangszert láttam. Négyéves koromban hegedűre fogtak. Azt mondják, rögtön ráált a kezem. A szolnoki zeneiskolába jártam. Hegedülni tanultam, közben hallgatóztam a Tisza Szállóban. Itt hallottam klarinétozni Virágh Ferit, aki most a rádió tánczenekarának tagja. A zeneiskolában persze én is a klarinétot kerestem. A termek tele voltak, a hangszert nem lehetett kihozni, így nem egyszer előfordult, hogy beültem a WC-be, ott gyakoroltam; Egyik nap hazaállítottam : „Apám vegyünk klarinétot." Az ilyen kérés a családban szent volt. Bár az öreg a Kis-Tiszában 1953- ban havi 600 forintért játszott, a család mégis összedobta a hangszerre a háromezer forintot Ott játszottam, ahová hívtak; a színháznál a Szabin nők elrablását fújtam végig, aztán 18 éves koromban szaxofon is került. Az első igazi zenekarban Gyöngyösön, a KlOSZ-étteremben játszottam: Hegedűs Gabi. Dobos Zoli. aki tavaly halt meg. és én. Hódmezővásárhely, Béke Étterem, majd a szolnoki Tisza Szálló következett. — Mikor indult első külföldi útjára? — 1967 áprilisában telefonáltak Finnországból: az egyik zenekar szaxofonosát baleset érte. S. O. S„ utód kell! A telefonáló Hegedűs barátja volt, ő pedig kit ajánlott volna mást a jónak ígérkező külföldi útra. mint engem. Hahó, irány észak! Április elsején léptem át a határt, és csak két és fél év múlva jöttem haza szabadságra. — Hogy állt fel a kinti csapat? Veres Sándor, aki azóta Ausztráliában a kenguruknak muzsikál, Nádasi Attila, aki ha itthon van. Pesten az Olimpiában játszik, és én. Mit mondjak — jól éltünk. A finneknél valóságos vallás a finn—magyar rokonság Hányszor, de hányszor hívtak meg családok magukhoz szünnapon, vagy zárás után! — Hogyan „vesztette el” a talajt a lába alól? — 1969-ben Hollandiából üzent egy kedves kollégám: küldjünk egy magnókazettát a számainkkal. Megtettük, és nemsokára jött a válasz: Amerikában igen kedvező szerződést ajánlanak számunkra. Belementünk. — Az óceán túlsó partján fújta a klarinétot Glenn Miller, Benny Goodmann .. . Hogy mert ott megjelenni ezzel a klasszikus hangszerrel? ■ — Kicsit fáztam, igaz. de aztán rájöttem, hogy ott a legkönnyebb eladnia magát annak, aki tudja a dolgát, ahol értik a zenét. Nos hát a munkahelyünk .. . Rotterdamban kivittek bennünket a kikötőbe, és megmutatták, hogy hol fogunk játszani. Röhögnöm kellett. New- Ams-terdam. Az egész várost vízre tették? Ott himbálódzott előttünk a 37 ezer tonnás luxushajó. Mit mondjak? Két és fél ezer utas. a személyzet szárfia ezer, golfpálya, uszoda — csak szakács volt százötven. Négy zenekar muzsikált, mi este hétfői nyolcig játszottunk a 400 személyes étteremben a vacsorához, aztán kilenctől éjfélig a bárban örökzöld slágereket. Ezért kaptunk fejenként havi 1500 dollárt. — Mi volt az útvonal? — Először is Rotterdamból New Yorkba, aztán a karib-tengeri szigetekre vittünk utasokat: Bahama, Puerto Rico, Martinique, Barbados, Trinidad, aztán megpihentünk Caracasban. Rögtön az indulás utáni napon olyan vihar tombolt, hogy a hullámok gyuíásdobozként dobálták a hatalmas víziszörnyet, Szerencsére a bárban minden rögzítve volt, kivéve engem. Álltam a szaxofonommal, és egyik faltól — Meddig tartott a tengeri kaland? — Négy és fél hónapig. Akkor jött az igazgató és kérdezte; nincs-e kedvünk a szerződést meghosszabbítani ? Lehet róla szó . . . ' Ha a nevemre íratják a hajót, akkor esetleg hajlandó vagyok, gondolkodni még egy egyhónapos szerződésen ... Bár a Karib-tengeri utazás langyos nyáresti andalgás volt, az óceáni átkelés első napjait nem tudtuk; elfelejteni. Alig hittük, hogy partra kerülünk. — Mi következett ezután? Bartók Péteréknél a házigazdával a 42. utcában a másikig rohangáltam az imbolygó padlón A padlóhoz csavarozott zongorista és a dobos kajánul vigyorgott. Bejöttek a hajó vezetői, és kérték, játsszunk valamilyen magyar operettet. — Rendben van. mondtam, csak addig fogjátok meg ezt az őrült ladikot! Aztán kirohantam a fedélzetre, és a korlátnál átéltem a tengeri betegek öszszes keservét. Tisztes távolból egy úr mosolygott rajtam kimérten. Már éppen a pokolba akartam küldeni két rosszullét között, amikor magyarul megszólalt. — Miben segíthetek? — Kiderült, hogy Bartók Béla kisebbik fiához, Péterhez volt szerencsém. Miután a magyaron kívül volt még egy közös nyelvünk, a zene, hamarosan összeismerkedtünk. New Yorkban meg is kerestem. A Brodwayn lakik, a 42. utcában. Ezt a találkozást sosem felejtem el. — Mi maradt meg a Karib-tengeri sétahajózásból? — Kékítő, tengernyi vízben oldva, tudálékosan bólogató pálmafák, csontfehér villák a méregzöld kertek mélyén. Caracas: rend, tisztaság és fene jó mód. Alig vártam mindig, hogy ide megérkezzünk. A hajón két szakács állandóan cápára vadászott. A cápauszonyleves nem hiányozhat egyetlen luxusétterem étlapjáról sem. Hatalmas húsokat lógattak nagy kampókon a vízben. Egyszer közvetlenül mellettük álltam, amikor a falánk állat ráharapott. Az átlátszó vízben jó 10-—15 méter mélységben láthattuk a megakasztott cápa harcát: verekedett, tartotta magát keményen. a vérre 15—20 társa érkezett. De aztán csak a fedélzetre került. — Hollandia: Hága. Amsterdam Hilton Hotel, Nyugat-Németország; Travemünde játékkaszinó. Frankfurtban összeismerkedtünk egy francia származású férfivel, akiről gyanítottuk. hogy fegyvercsempészéssel foglalkozik. Minket azért kedvelt. Járt a sztriptízbárba, ahol játszottunk, egy senkiházi. Kezdetben fizetett és számokat kért. Később már csak ingyen utasítgatott. Nem mindig teljesítettük a kérését. Egyik alkalommal, zárás után, megdöbbenve láttam, hogy a kocsimat ronccsá verték. Rögtön tudtuk, hogy ő volt. Szóltunk a francia barátunknak. Bár vézna gyereknek nézett ki, a kocsirongálót kihúzta a bárból az utcára, és úgy rendbe tette, hogy nem ismertünk rá. — Élet? — Kössz, jó volt. Wat 69, Tuborg sör... A játékkaszinóban egyszer rámmosolygott a szerencse. A „félkarú -Bili", ez a tekerős automata, kipakolt nekem vagy 400 dollárt. Kár, hogy ruletten öt perc alatt elvesztettem. — A legnagyobb emberi élmény? — Norvégiában játszottunk egy szállodában. A tulajdonos többszörös milliomos volt. A portán egy kedves, szolgálatkész kislány látta el a teendőket, de ha ideje engedte, kék szoknyájában, fehér blúzában takarított a folyosón, mellékhelyiségekben. Fizetéskor velünk együtt vette fel a bérét az irodán. Négy nyelven beszélt, úgy akár én magyarul. Csak egy elejtett mondatból tudtam meg, hogy a tulajdonos édes lánya. Ő aztán nem fogja elpazarolni, ha a nyakába szakad a hatalmas vagyon ... — A befejezés? — Végleg 1977-ben jöttem haza. A Tiszában játszottam 1981-ig. Akkor elmentem az orvoshoz, befektettek, és azzal engedtek ki a kórházból, hogy hagyjam abba a zenélést. Felháborodtam. Jön még akkor maga hozzánk, mondta a főorvos. És igaza lett. — Megérte? — Ha valaki garantálta volna, hogy kétszáz évig élek, ha nem vállalkozom a külföldi útra, akkor sem tettem volna másként. Palágyi Béla A falusi doktor És ma ...