Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-03 / 154. szám

1982. JÚLIUS 3. 8 Irodalom, művészet cSfíárí én matjijur novelláiból Tóth Árpád (1886—1928). A 20. század első negyedének egyik legkiválóbb lírikusa. Apja szob­rász, gyermekkorában ő maga is feltűnő tehetséget mutat a raj­zolásban. Bölcsészeti tanulmá­nyait nem fejezi be. Hazaköltö­zik Debrecenbe, és újságírásból él, párhuzamosan a Nyugatba is ír verseket, kritikákat. 1913-ban lapja megszűnik, Bu­dapestre költözik, s házitanítós­kodásból, nehéz körülmények között él. Az 1918-as polgári for­radalom idején a Vörösmarty Akadémia titkára, s a proletár­forradalmat ódával köszönti. A Tanácsköztársaság leverése után állás nélkül, súlyos anyagi kö­rülmények között már-már ön­­gyilkosságra gondol, míg 1921- ben az Est-lapok munkatársa lesz. Megélhetése ettől kezdve biztosított, de élete végéig sze­gény ember marad. A Nyugatba már csak ritkán ír; Az Est nagy­mértékben leköti munkaerejét. Korábban szerzett tüdőbaja so­kat kínozza, s fiatalon, 42 éves korában hal meg. Igazi lírikus alkat. Költészete kezdetben a kései francia szim­bolisták műveivel mutat rokon­ságot, itt-ott magán viseli a de­kadencia nyomait is. A hábo­rúhoz közeledve hangja radika­­lizálódik, felemeli szavát a há­ború ellen, s üdvözli a forradal­mat. Pályájának utolsó szaka­szán költészete művészien leegy­szerűsödik, ugyanakkor gondola­tilag kitágul és elmélyül. A mű­fordítás területén szinte költé­szetével egyenrangút alkot: nem­csak verses, hanem prózai tol­mácsolásai is kiemelkednek. Már országos hírű költő, ami­kor először kísérletezik novella­­írással. Első jelentős darabja az 1917-ben írt Együgyű Náthán története. Később is megjelenik egy-egy elbeszélése, s noha va­lamennyi rangos, igényes alko­tás, költészetének jelentőségével nem ér fel. z a történet egy sze­gény, vörös kis zsidóról szól, aki az emberek közt szokásos foglal­kozások közül a jám­bor szatócsi mesterséget válasz­totta. Azaz dehogyis választotta: mert vajon a szél megkérdi-e a keserűfű apró, fekete és szomorú szagú magvait, melyik útfelén akar­nak megtelepedni? Árva és rongyos kisgyermek volt, egy este úgy jött be a faluba sírva, s nem tudta meg­mondani, mi a neve, s honnan in­dult útnak. A faluvégi szatócs fo­gadta magához, főleg talán azért, hogy ne érje szégyen a felekezetet, ne haljon éhen és elhagyottan az utcán egy együgyű, szegény kis zsi­dó fiú. Ily módon az a hatalmas valaki, aki a mezei liliomoknak is ruhát és lakóhelyet rendel ennek a kisfiúnak is juttatott egy kifénye­sedett selymű kaftánkát s egy me­leg zugot a szatócsbolt hosszú asz­tala alatt. Mert éjszakánkint ott kellett aludnia a boltban, a pult alá vetett vackon, míg az összehajto­gatott kaftánka mellette hevert a gyért yacsöppektől foltos pádi men­tőmön. Azért nem volt rossz dolga Nát­hánkénak. így nevezték őt el, ezt a bölcs és komoly nevet viselte, mint a régi, fényes selymű kaftánkát, bár szíve igen együgyű s elméje igen szerény fényű volt. Csak apró sze­mei csillogtak különös elevenséggel, mint két fekete ragyogású villany­­lámpácska, amiből valami furcsa szomorúság kedves világossága su­gárzott mindenkire, úgyhogy Nát­hánkét okvetlenül szeretni kellett Durva, kérges kezű és szavú pa­rasztemberek is megsimogatták né­ha gödrös állacskáját, tréfásan meghúzták füle mellett a vörös tincsecskét; a falu uzsorása, egy köhögős és töpörödött anyóka egy­szer egy szép aranyfényű krajcárt ajándékozott neki. Sovány és hajlott derekú legényke lett Náthánkéból, a vörös haja az utca egyik végéről a másikig világlott, nevettek is rajta a szép, barna keresztény lányok. Náthánka nem bánta ezt, ő nagyon jól érezte magát a boltban, a sok fiók, a gyertyák, kenőcsök, ostor­nyelek meg a vég vásznak között. Szerette a ládákat, melyeket nagyon vigyázva kellett fölbontani, s gyön­géden törülgette le a nagy, barátsá­gosan csillogó kannákat, melyek a melegben izzadtak, mint a kövér emberek. S a fiókokban illatoztak a fűszerek, s mintha ez az illat beszéd lett volna, amivel egyik fűszer el­meséli a másiknak kalandos utazá­sait. Nagy hajók hozták őket olyan vidékekről, ahol sűrű . ragyogó méz csorog az égből napsugár helyett, ahol csupa olyan kávészínű ember él, amilyen a múlt nyáron a komé­diában mutogatta magát, s akinek a karjai s csupasz lábai is vastag drága aranyperecekkel voltak meg­rakva, s orrából és fülében is aranypénzek csüggtek. De az ily emberek nyersen eszik a tyúkhúst, s úgy mondják, embervért is szok­tak inni! Náthánka az esti szürkü­letben lehunyta a szemét, s bol­dogan és békésen lógatta le nyurga lábait a pult széléről. Egyetlen ér­zés hományos melege töltötte el, mely hasonló volt ahhoz, amikor paplan alá bújik az ember, s lassan­ként teste melegéhez enyhül az egész világ. Buksi, vörös koponyá­ja sötétjén jólesően, szelíden nyúj­tózott egy szerény és együgyű gon­dolat: mily’ jó a végtelen és titok­zatos világban itt lebzselni a jó szagú fiókok közt, csendben várni a furcsa országok új szállítmányait, gondosan kicsomagolni. a ládácská­­kat., s aztán a papírstaniclikba mért fűszerekre ügyesen ráhajtogatni a stanicli szélét. A hosszú nyári napokon volt legboldogabb Náthán, mert akkor az egész napi bolti munka, rakos­­gatás és méregetés után rövidesen lefekvés következett, mély álmú, édes alvások, amikből csak a csor­dás hajnali kürtölése riasztotta fel. A téli estékre szorongva gondolt, mert olyankor sokáig bent kellett ülni a fűszereseknél, s Rebeka, a szatócs leánya, írásra és olvasásra akarta fogni Náthánt. Azt pedig szégyen bevallani, de így volt: Nát­hán feje nem fogott semmiféle be­tűt, se hébert, se keresztényt. Egy­szer Rebeka kisasszony bosszúsan rá is legyintett egy léniával Nát­hán vörös, szűk koponyájára: — Magának tán kávé meg bors van a fejében is? Nem. Náthán nem szerette a téli estéket, s alig várta, hogy Rebeka kisasszony erős illatú ruhái közelé­ből megint visszamenekülhessen a pult alatti vacok rongyai közé, ahol a kávé és bors barátságos sza­ga úszott a levegőben. Homlokát a hűvös pultra hajtotta, s akkor Re­beka szemei sem nyugtalanították tovább, melyek pillantása úgy érte az arcát, mintha parazsat dobtak volna rá, s a bőr fölgyúlva. füstölve akarna kilobbantani magából va­lami fájó tüzet. Az>tám eljött a nagy háború rossz esztendeje. Náthán sokszor nem tudott aludni a háborúba vonulló csapatok nótázása miatt. Később elmondták netoi, ihogy a pántliiikás és víg legények közül sokat ímegöllt a gonosz távoli el­lenség. Utóbb azt is haiHlotta, hogy az ellenség ki akarja óheztetni az itteni népeket. S csakugyan, a fűszeresbolt fiókjaiból kifogyott az áru, a nagy hajókat nyilván nem engedi hozzánk az ellenség a mé­zes csorgású napsütések országá­ból. S Náthán Háttá maga előtt, amint kávébarna színű emberek tömege nyers tyúkhúsból csapott lakoma mellett a mi katonáink véréből iszik. Azt gondolta, hogy az ellenséget nagyon szépen meg kellene kérlelni, ne bántson min­ket. Sok-sok pénzt kellene adni nekik, sok-sok aranypénzt. De hi­szen azok máris nagyon gazda­gok, fü.ük és orruk is tele van aggatva kincsekkel! Náthán na­gyon elszomorodott. Aztán ő ás katona lett. Itt sok ütteget kapott, s egy ízben ki is kötötték. Valami különös álomkór jött rá, reggeli marsolások előtt percekig öntötték nyakába a je­ges vizet, míg magához tért. S este mégis alig várta, hogy újra az álom süppedő és meleg fekete­ségébe merülhessen. Gyakorlatok alatt mindig mosolyogni próbált az őrmester úrra, s az őrmester úr ettől mindig rettentően hara­gos lett. Egy ideig fürgén végezte Náthán a mozdulatokat, de ez hiba volt, mert egy tempót min­dig elsietett együgyű buzgalmá­ban. Egyszer az őrmester úr hosz­­szasan és körülcifrázva szidta Náthán fokhagymaszagú istenét, s minden szónál az orra alá öklö­zött úgy, hogy vérezni is kezdett. Náthán akkor elgondolkozott azon, hogy az isten miént hagy magá­ról ilyeneket mondani, s hossza­san nézett az égre, melyről a fű­szeres azt mondta egyszer, hogy oftít lakik az isten. Aztán a harctérre vitték Nált­­hánt, s egy roham alkalmával hősi hallott lőtt. Ez úgy tönténít, hogy roham közben egy nagy ter­metű ember jött vele szemben, akin másféle egyenruha volt, mint az övé. Ez az ember egy pillana­tig meghökkenve állt meg előtte, aztán szuronyát gyorsan Náthán alsótestébe döfte. Azitán ki 'akarta húzni, de a öajonett töve meg­akadt, s az ember, ahelyett hogy kitépte volna fegyverét, zavaro­dottan és sokáig piszkálgatta ki a pengét a belek közül. Náthán még élt ekkor, egy rettenetes or­dításra nyitotta a száját, de e pillanatban egyszerre egy fényes kék színű mezőségen találta ma­gát. Ez a fényes kék mezőség a mennyország rétje volt. Ragyogó ruhájú alakok jöttek Náthánhoz, akiknek szárnyaik is voltak, olyan íormájúak, mint a falusi galam­boké, melyeket Náthán nagyon szeretett. Ruhájukból pedig kelle­mes, úri illat áradt, majdnem olyan finom, mint a Rebeka ru­háiból a téli estéken. Náthán meg­­iiiletődve és hunyorogva nézett a fénylő ruháikra, szemét nem mer­te az ismeretlenek arcáig emelni. Ekkor megszólalt az egyik: — Náthán, mi angyalok va­gyunk, s ez a szép hely a menny­ország, ahová hősi szenvedéseid és halálod jutalmául jutottál. Oda­lent a földön sok bánait és fáj­dalom éri az embereket, de itt, a mi országunkban minden jóra fordul. Itt a könnyek felszárad­nak, és a sebek begyógyulnak. Hozsánna érte az Úrnak és örök dicsőség! Ámen, ámen, ámen. Náthán figyelmét felköltötte az angyal ama mondása, hogy itt a sebek begyógyulnak. Ailsótestére nézett, s álmélkodva látta, hogy csakugyan eltűnt az idegen kato­na rettentő szúrásának nyoma. Az angyal újra szólni kezdett: — Náthán jer, élvezd a menny­ország gyönyörűségeit! Mi a te szolgáid vagyunk, akik az Űr pa­rancsából szolgálunk tenéked, mert meg vagyon írva, hogy az utolsók­ból lesznek az elsők. Hozsánna érte az Úrnak! Ámen, ámen, ámen. Náthán nem értette a dolgot. Ezek a fényes tündérek tehát szol­gái őneki, s ez az egész dolog va­lahol meg van írva. Itt talán mégis­csak meg kell tanulnia olvasni, hogy azt a fontos írást olvashassa. És hogyan lehet az, hogy ő ily ha­talmas uraságoknak parancsokat osztogasson? Nagy on-nagy on ké­nyelmetlenül érezte magát. Ö, ha most kinyújtózkodva felébredhetne, s a pult kedves homályában talál­hatná magát! De aztán mégiscsak elindult a szolgálóival, a fénylő angyalokkal. Bejárta a csodálatos mezőket, s ámulva hallgatta, hogy a csillagok énekelnek. Megkérdezte, hogy mi­vel foglalkoznak azok, akik a föld­ről idekerültek. Azt a választ kap­ta, hogy itt elfelejtik mindazt, ami odalenn történt velük, s felmagasz­tosulva az örök tökéletesség imá­datában, lassanként maguk is az isteni lényegbe olvadnak át. Ezt Náthán nem értette. Elgondolko­zott, s aztán megkérdezte, hogy vannak-e itt fűszeres üzletek? Az angyalok csengőn felkacagtak, s Náthán nagyon elröstellkedett. Az angyalok szelíden körülvették s vir gasztalták: — Náthán, feledd el a föld nyo­morúságait és gyarlóságait, emel­kedj föl lelkeddel az égiek tisztult magasságába, s igyekezzél neme­sebbé és tökéletesebbé válni. Mi azért vagyunk melletted, hogy eb­ben segítségedre legyünk. Kívánj valami tökéleteset és jót, s minél teljesebb lészen óhajtásod tökéle­tessége és jósága, annál méltóbbá fogsz válni az emelkedésre. Ekkor szárnyainkra veszünk, s közelebb suhansz velünk az örök Tökéletes­ség és Jóság forrásához. Náthán összeráncolta a homlokát. Megértette, hogy kívánnia kell va­lamit, valamit ami igen-igen jó lenne. Ó, hiszen ő legjobban a bol­tot szeretné ide, a fiókokat, a lá­­dácskákat, a kövér kannákat! De ezekről nem illik szólani, valami mást, komolyabbat kell kívánnia, valami fontosat, valami egészen le­hetetlent! Szelíd szemei eltévedez­­tek, újra meg újra végigszáguldott csendes kis múltja együgyű emlé­kein: semmi, semmi! Kétségbeesve erőlködött: már a kaszárnya képe­it is idézte, s egyszerre vakító tisz­taságban jelent elé valami. Igen, igen, ez a kívánság tetszeni fog, hi­szen az őrmester akkor az istent is igen gonosz szavakkal szidalmazta: igen, az angyaloknak bizonyára na­gyon fog ez a kívánság tetszeni: boldogan hebegte: — A... a frász törje ki az őr­mester urat! Az angyalok szelíd arca megret­tent. Az egyik rosszkedvűen mond­ta: — Náthán, rajtad még sok a föl­di szenny. Térj magadba! Ily ko­nok gyarlóság legyőzésére gyönge az angyalok segítsége. Elhagyunk egy időre, próbálj egyedül megtisz­tulni és lecsendesedni. Te hős vol­tál, neked üdvösség jár, de még nem tudsz felemelkedni e jutalom nagyszerűségéhez. Szomorúan mentek el az angya­lok. Szárnyuk messziről még sze­líden meg-meglebbent, aztán el­tűntek. Náthán rettenetesen le volt sújtva. Mit tegyen? Legjobb volna elszökni innen, nem való ő ilyen finom helyre. Persze már a ruhá­juk szaga is. meg hogy holmi írá­sokat emlegettek, nem jót jelentett. El, el! De hová? A földön őrmes­terek várják és sebek, a háború, egy nagy, idegen ember egy retten­tő szuronnyal, melyről belek csüng­nek! .0, ha békén meghúzódhat­na valahol! Milyen rosszul is van minden, miért is nincs a menny­országban legalább egyetlen bol­tocska, egy pult legalább, ó, hát az üdvözültek és az angyalok soha­sem isznak kávét, és sohasem vá­sárolnak ostornyelet? Vagy leg­alább a földön miért nincs békes­ség. hogy szépen és csendesen él­hetnének a szegény emberek? Ilyen együgyűségeket gondolt ki Náthán. oká ült így egyhely­ben, meddig? Maga sem tudta. A menny­országban nincs nap­pal meg éjszaka, ott örökké egyforma idő van, ragyogás, ragyogás, csak ragyogás. Mégis, mintha egyszerre elsötétült volna, és mintha nehéz, nyúlós, keserű eső kezdene esni. Náthán nagysokára vette észre, hogy már régóta köny­­nyek jönnek a szeméből, tán már két vagy három napja is jönnek, tán már ezer esztendeje is ... Aztán felakasztotta magát Nát­hánka egy fényes csillag egyik ágára, Bárány Tamás: Félszárnyú pegazus Örkény István: Egyperces novellák (Irodalmi paródiák) — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. '— Tévedés. Ez itt Szántó lakás. — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Magánlakás! — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Itt nincs semmiféle Radako­­vics elvtárs! — Kivel beszélek? — Rézért Áruforgalmi. — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Budapesti Tőzegszórók. Há­nyas mellék? — Halló, Radanovitzky elvtársat kérem. — Na végre! Ki kéri? — Bende-Kovács Lajos. — Egy pillanat! — Várok! — Halló, Bende úr? — Bende-Kovács Lajos. — Radanovitzky elvtárs nem ér rá. — Hogyhogy? És mit üzen? — Hogy dögöljön meg! Csak má­ma maga a hetvenedik, aki itt ke­resi, pedig mi a nevét se hallot­tuk! Stratégiai egyensúly Amikor kiszedték kezéből a fél­holtra vert gyereket, a kétméteres, mázsás, behemót pasas ezt mondta : — Kérem, ez egy tízéves, meg­termett lakli! És nem átallotta bántani azt a csöpp, kilencéves kis kölyköt! Ezt én nem nézhettem, kérem, tétlenül! Elkaptam, és ki­osztottam neki, ami jár »az ilyen taknyos kis szadistának! Mert én igazságszerető ember vagyok; én kérem, mindig a gyöngébb pártján állok! A császár személyesen dalol Amikor Nérónak jelentették, hogy a nép zúgolódik, mert felhá­borítja a sok önkény, a rengeteg véráldozat, az éhínség, a tűzvész, ő kegyesen intett. — Osszatok nekik kenyeret. A pretoriánusok jelentették, hogy nincs kenyér, késnek a gabona­­szállító hajók. — Szórjatok közéjük pénzt! A parancshok jelentette, hogy üres az államkassza. Ekkor Néró szeme fölcsillant. — Akkor hát személyesen elő­adom nekik néhány jobban sike­rült csillapító dalomat! A parancsnok fejét rázta. — Nem hiszem, hogy foganatja lenne, fenség! A nép a végsőkig el van keseredve. Néró, most már kissé idegeseb­ben, intett. — Ah! Akkor oszlassátok fel a népet! CsanádyJános: Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás trapp-trappol vissza lágyan — a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam. Megtört emlékeimet össze­szedtem, dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így, ahogy van; görög mythológiát búvárlok, s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. Én vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa, árnyam akad az ágon — ebben a nyílt délutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hajnal-fű-harmatából, nem kérdem én, hogy hova vesztél; penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. összeállítana: Rékasy Ildikó Tóth Árpád: EGYÜGYŰ NATHAN TÖRTÉNETE

Next

/
Oldalképek
Tartalom