Szolnok Megyei Néplap, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
1982. JÚLIUS 24. 9 Irodalom, művészet Dorkovics Ágnes Séta a parton még nem fogalmazódott meg [egészen, de már a vízre dadogta a Nap. hullámgyöngysor vetődött [partra ezüstös, kis medálhalak. így ált a part ott, Napba öltö[zötten. korall időkre ült a páfrány: harsogva kelt az új szelekkel e rendező, nagy, földi vártán. még torz a táv és összeér, de már a tér kettéhasadt: s két félvilágnyi töredékben perel a lét és újul a nap. Lendvai Éva: A Neked akartam adni a [tavat, könnyű borzongását a s'zep[temberi fényben, iszapos medrét, bonyodalmas, [zöld hínárvilágát, s tükrében az ég mindentudó, [sápadt mosolyát. Petőcz András: Egy kupadöntő emlékezete Kötözd hát el az álomszálakat! Üres szavak. Szinehagyott transzparensek. Nem szabad túlhajtani a dolgokat. Reggelit jelző kávéskanál. Kisimult arc. Fénylő tekintet. Délben már csörömpölő villamosok. Este a fotelben ül, és visszatekint. Hajdanvolt kupadöntőre emlékezik. tó Az enyém volt a tó? vagy én voltam a tó? Arccal a száraz, vihar-előtti [szélnek, visszavezettél a szikrát vető villanyhuzalok [alá. veiből, az' elveszett felé keskeny folyosót hagyva, a kél lesújtott asszony felé fordult. — Biztos rokonok. — Egyikük Benedekné lesz. — Ha nem mind a kettő... — A másik csak sógornő. — A komájuk lesz. — Éppen az. Koma. — Betegnyugdíjat fognak kapni utána. Készséggel és részvéttel teli percek voltak. —• Hazaviszik. — Beviszik. — Beviszik a sürgősségire. — Beviszik a rendőrségre. — Beviszik a diliházba. — Beviszik az állatkertibe. Aztán tényleg el is vitték. Közönséges- fehér mentőkocsi érkezett. szokatlanul nagy személyzettel. Magas, köpenyes inasok fogták körül hirtelen, aztán a többit nem lehetett látni, mert egyszerre fölébe hajoltak. Bár öltöztetésre nemigen volt idő, mindenét öszszeszedték. Amikor az autó elment. nem maradt semmi utána. Később az utca és az önkiszolgáló közönsége is kicserélődött, de még zárás körül is sok szó esett a rókáról. Mindenki emlékezetében kutatott, s így sok minden kiderült. Hogy például egyszer valaki négykézlábra ereszkedett, és megugatta tulajdon gyermekeit, a többiről már nem is jó beszélni, mégis. ha olykor belepumpáltak valamit, az orvostudománynak sikerült bizonyos időszakokra az apát viszszaadni gyermekeinek. Hogy másvalaki. egy étkezde régi vendége, szokásos szerdai vargabélése helyett az utolsó szerdáján a szerdai teknősbékáját kérte, aztán a panaszkönyvet, s afölött tehetetlenül sírva fakadt; volt egy bátyja. kivitte magához Amerikába. Hogy egy osztály legjobb tanulója egyszer, miután házi feladatát elvégezte. esernyővel kiugrott a hetedik emeletről: jobb is, hogy nem valamikor később történt ez vele. És így tovább. És hogy a legérthetetlenebb, hogy ezek a dolgok csak úgy egyik pillanatról a másikra jönnek, és Végül is ki honnan tudhatná, micsoda lakozik az agyában, hát nem igaz? — De hogy éppen róka — mondta valaki enyhén rosszallóan. — Azt azért nem értem. Hogy én az ő helyében...? Hát nem is tudom. Az biztos, az ilyesmit nem könynyű eldönteni. Az esemény tanúi, ha hirtelen kutatgatni is kezdtek önmagukban, meggyőződéseiket titokban tartották. Jóval ezután hallani lehetett, hogy a rókaügy nem is ebben a városban történt, hanem más városokban. Mindenesetre egy központi Önkiszolgáló üzlet előtt. Sokan, akik épp átutazóban voltak, saját szemükkel látták: amikor levetkőzött, szőrös volt, vörös, lompos és ravasz. Nem volt Ikonynyű dolog megfogni, de a végén csak sikerült. Bánki megtekintheti, ott van benn az állatkertben, ketrecére ez van kiírva: „Róka”. Tóth-Máthé Miklós: Mennyit ér a népszerűség? ere Adorján jó passzfoan volt, elégedett a „leosztással. Ezekkel a kártyából kölcsönzött kifejezésekkel jellemezte helyzetét barátainak, ismerőseinek, és általában mindenkinek, aki a közelébe került. Akkoriban futott a televízióban a „Vigyázz, a kutya harap!” című tizennyolc részes kalandfilmsorozat, amelyben ő játszotta a rettenthetetlen főhőst, de egyébként is sok filmszerep sorjázott már mögötte. Azonkívül a budapesti Nagy Színház tagjaként szinte minden darabban foglalkoztatták. Díjakat is mondhatott már magáénak, így valóban neves színésznek számított a szakmában, és még ötvennyolc évesen is jóképű, koránál sokkal kevesebbet mutató férfinak. Érthető, ha mindezt tudta, viselte, emlegette, és amint egy szusszanásnyi ideje adódott, sütkérezett elért sikereinek a fényében. Egyik alkalommal vidéki fellépésről autózott vissza a fővárosba, társaságában éppen ügyeletes szeretőjével, Pintér Karolával. A szereplés ugyan még előző este lezajlott, de az éjszakát a városka szállodájában töltötték kellemesen, másnap délelőttre halasztva a visszautazást. Percnek aznap csak délután volt elfoglaltsága a Rádióban, így nem kellett nagyon sietniük. Kora tavaszi kirándulási idő, íöldszagú, vérpezsdítő, a színész íütyörészett vezetés közben. — Mit szólsz a tegnap estéhez? — kérdezte meg csak úgy mellékesen Karolától. — Szétszedtek, mi ? — Óriási sikered volt. Egy öregasszony mellett ültem, aki egész idő alatt a szemét törülgette. — Mit csinált? Hiszen vidám műsort adtam! — Na és? Vannak, akik könynyeznek a nevetéstől. Percet nem elégítette ki a válasz. Sírt vagy nevetett az öregasszony? Egyszerre mind a kettőt? Janus-maszkot viselt? — Karolám,' rosszul figyelted meg. Ne haragudj, de már megint felületes voltál. — Te ültél mellette, vagy én? — Jó, te ültél mellette, de ez még nem jelent semmit. Magam is tisztában vagyok a műsorom hatásmechanizmusával. Lehet, az öregasszony megtörülte egyszer, esetleg kétszer a szemét, belement valami bogár vagy a por, büdös kis kulitúrház, nekem is kaparta a torkom, de mi az, hogy egész idő alatt törülgette? Hát .mi voltam én neki? A frontról harmincöt év után hazatért fia, vagy mi?! — Dórikám, ne hergeld magad...! Csak nem fogunk ilyen semmiségeken veszekedni. — Neked ez semmiség? Egy vónaszony picsog a .legjobb poénjeimen, és neki ez semmiség! — Kiforgatod a szavaimat. Mondtam, hogy a nevetéstől törölgette a szemét... Olyan .nehéz eat megérteni? — Szóval még nehéz felfogású is vagyok? Ez a véleményed az' ország legismertebb színészéről?! — Dórikám. ne vidd túlzásba! Az egyki legismertebb... — Nem az egyik, senkivel se.m osztozkodom! Nem láttad, milyen csodálattal bámultak rám? Legszívesebben a vállukra kaptak volna, hegy végigügessenek velem a városon! — Jól van, csodálatos vagy. De kinek akarsz most bizonyítani? Nekem nem szükséges, én meghajtok a nagyságod előtt... Leborulok, lefekszem... Egy falucskán robogtak keresztül. Perc Adorján a főtéren .hirtelen leállította a kocsit, majd gyorsan kilépett belőle. — Mi az? Miért álltái meg? — Ne törődj véle), szállj ki te ás! Pintér Karóla értetlenül engedelmeskedett, és a nagy lendülettel meglóduló színész után igazította a /lépteit. Kis idő múlva Perc Adorján megtorpant, a fejét csóválta. — Nem, ez így nem lesz jó. Felismernek, és akikor az egész már .nem ér semmit. — Elárulnád végre, mit akarsz csinálni ? — Ide figyelj Karola, én most visszaülök a kocsiba, te meg keresd meg a postát, és vegyél borítékot meg egy forintos bélyeget. — Kinek akarsz most levelet írni? — Meglátod. Siess! Karola hosszú kapcsolatuk alatt (két hónapja tartott már!) megszokta, hogy lehetőleg ne vitatkozzon. Egy bicikliző gyerektől megtudakolta, hol van a« posta, elment, megvette a borítékot és a bélyeget. — Itt van — adta oda a színésznek. — Megtudhatom most már, mi ez a cirkusz? — Hogyne — bólintott Perc Adorján, majd kiemelt ezer forintot a tárcájából, beletette a borítékba, leragasztotta. — Láttad ezt, szépségem? — Láttam. — Akkor most jól nyisd ki a szemed, mert a borítókra szűkszavúan csak ennyit írok: Perc Adorján. És még annyit: Magyarország. Két nap múlva a levelet, illetve a pénzt így is kikézbesítik nekem. Mivel Perc Adorjánt ismeri az egész ország! — Ne őrülj meg! Ez marhaság. Inkább elhiszem. Perc Adorján gúnyosan mosolygott. Elővette a golyóstollat és írt. — Most pedig menj. Ophéliám, és dobd be a postaládába. — Elment az eszed! — Ezelv szerint nem hiszed, hogy mindenki ismer? — Dehogynem, csak... — Akkor ne tétovázz! Ha nem teszed meg, mái' mehetsz is viszsza vonattal, mert nem ismerlek többé. Ha egy nő ilyen kicsinyhitű, az nem érdemli meg, hogy akár öt percet is pazaroljak rá a drága időmből. Karola nem felelt. Kikapta a levelet a színész kezéből, majd sietve tovaringott divatos csizmáiban, és beleejtette a postaládába. Perc Adorján elégedetten nézett utána. Bizony jó nő ez — gondolta —, de azért nem árt néha figyelmeztetni, hogy ki emelte fel magához. Még a végén túlságosan is elbízná magát. • — És most kapsz egy puszit — mondta, amikor Karola visszaérkezett. — Megdolgoztál érte. * * * Kis falu volt az, ahol a színész szeszélye megálljt parancsolt az autójának, így hát a postája sem /lehetett sokkal nagyobb. Egy szoba csupán abban a házban, ahol Aranka, a postamesternő lakott. Tíz éve méig egy férjet is fel tudott mutatni, de miután az a „gazember” Pestre szökött „valami ribanc” (idézetek Arankától!) kedvéért, azóta egyedül élt. És azóta minden szerelmes, . vagy annak tűnő levélre allergiás. Ezért valamennyi levelet gondosan megvizsgált, mielőtt lebélyegezte, és ha gyanúsan szép címzésűre, netalán illatosra bukkant, azt másnap, harmadnap, esetleg egy hét múlva küldte a vonathoz. Mivel egyebet nem tehetett,, megvárakoztatta kicsit az egymás után epedőket. Perc Adorján levelén először felháborodott, és rögtön a papírkosárba akarta dobni. Micsoda dolog ez? Se címzés, se irányítószám? Mit képzelnek egyesek?! Aztán mégis meggondolta magát, vagy inkább győzött ingerültségén a postás'le’.kiismeret, de ezzel még nem sokra ment. Végül is hová küldje? Vissza a feladóhoz? De hát az sincs rajta! gában Pali bácsit, az öreg postai kézbesítőt, aki egyedül alkotta a hivatal összes alkalmazottját. — Pali bácsi! Jöjjön csak be! Az öreg bement, és megá/lilt az asztal előtt. Vá/rta, hogy a főnökasszony az esti vonathoz vihető szállítmányra mutat, de /nem, csupán egy levelet lobogtatott a kezében. — A magyar postának jó híre van, igaz-e, Pali bácsi? — Igaz, bizony... birkózunk. így van? — Még a lehetetlennel is megbirkózunk. így van? — Itt ez a levél, se cím, se irányítószám, csak a név. . Na Pali bácsi, maga híres arról, hogy mindenkit ismer a környéken. Ismer valahol egy Perc Adorján nevezetű embert? — De még mennyire! ösmeri azt errefelé mindenki. — Igen? És ki az? — Két faluval arrébb. Kismogyoródon, a tüzépes. Nagy vagány az, mulatós, kártyás, gyakorta megfordul itt is. Tetszik ösmerni a Pásztoréival, ugye? — Ismerem, persze--—i Ha jól tudom, velük valami alyafiságban is van. — Lehel, hogy azok küldik neki ezt a levelet? — Lehetséges, bár küldheti neki más is. Sokan fordulnak hozzá szénért, olajért, de főleg faanyagért... Aki építkezik, az nem nélkülözheti a Perc Adorján ösmerelségel... Nagy gazember, de minuent tud szerezni... Csak úgy emlegetik, hogy a „báró”. — Báró? Miért nevezik annak? — A neve miatt, merthogy régen élt itt egy báró, es azt hívtak Adorjánnak... Olyan hír is szárnyra kapott,. hogy ez a tüzépes tőle származna baLkézrüt... Annyi igaz is, hogy ennek a kismogyorodi Perc Adorjánnak az anyja a bárónál szolgált... — Jó, jó, a részletekre nem vagyok kíváncsi — intett türelmetlenül Aranka. — Felőlem lehet báró, vagy tüzépes, engem csak a címe érdekel. Azt mondja, Kismogyoródon lakik? — Ott. De akár rá se tessék írni. Megkapja azt úgy is. Osmerik öt mindenfelé, talán még az egész országban is, hiszen nemcsak mifelénk építkeznek. — Pali bácsi! Mióta áll maga a posta alkalmazásában? — Mióta is...? Bizony jó idéje már annak... — Akkor igazán megtanulhatta a szabályokat. Levél, címzés, irányitoszám nélkül...? Hogy képzeli...? Aranka gondosan kiegészítette a hiányos címzést, és így történhetett, 1 hogy másnap Perc Adorján Tüzép-vezető, kismogyoródi lakos gazdagabb lelt ezer forinttal. Sokat nem töprengett a dolgon, va-' lamelyik adósa kölcsöntörlesztésének vélte, majd jelentkezik az illető, vagy ha nem, az ő baja. A pénzt még aznap este elkártyázta, és aztán — ahogy ez lenni szokott — meg is feledkezeljt az egészről. em így Perc Adorján, a színész.* Ö még hetek múltán is várta a levelet, és hogy az nem érkezett meg, lelkileg teljesen összetöppedt. És ha a népszerűségre, a hírnévre terelődött valahol a szó, csak bosszúsan legyintett. — Népszerűség? Ugyan! Önámítás az egész, amire csák ráfizethet az ember. Tanácstalanul forgatta, nézegette, közben meghallotta az előszobában várakozó „személyzet” köhécselését. ö nevezte így mairodalmi oldalpárunkat Rékasy Ildikó állította össze és az oldalpárunkat Durkó Gábor rajzaival illusztráltuk. \ P N
