Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. JÚNIUS 12. lArckepváilatl Hat tételben a versenyzőről, aki fej Azon gondolkodom, hányféle képet lehetne erről a fiatalemberről megrajzolni ? Mondjuk egy olyat, amikor éppen az emlékeiről beszél. Tehát az első: amikor apukáról mesél. Nem azt mondja, hogy apám. Sugárzik a szeretet, ahogyan mesélget a parasztemberről, akj úgy bánt a termetes bikákkal, mint a kezesbárányokkal. Féltette őt. a kisgyereket, s amikor engedély nélkül az állatokhoz ment, jól le is kapta. A mama tanyán él, még mindig. Némedi József a nehezebb munkákban segít neki, mert már nincs férfi a háznál. Előkerülnek a Sipos^tanyai emlékek is, az: milyen, amikor a gyerekeknek az udvar a határ. Miért fontosak ezek a régi képek? Némedi József azt mondja, a tehén is megsértődik, ha verik, ha kiabálnak rá, egyszerűen úgy, hogy kevesebb tejet ad. Márpedig ahol egy műszakban nyolcszáz tehenet lejnek. ott tényleg nem lehet ordítozás. Kérdem, tőle. hányán fejik meg ezt a regiment jószágot ? És most tessék megkapaszkodni: négyen. A második: a gépifejőé. Mondja, hogy reggel fél négykor ébred. Várja a busz. Még szilveszterkor vagy éppen karácsonykor is. A tehén nem ünnepel, dagad a tőgye. Szóval először azokkal kezdik, amelyek legtöbbet adnak a fehér italból, azután következnek a ..gyengébbek'’ sorjában. Kilenc mozdulat váltakozik míg a lámpa jelzi, vége a fejősnek. Mindenki tudja a dolgát, még a tehenek is jámboran álldogálva várnak sorukra. Némelyik tőgygyulladásos rebellir.kedik. rugdalózik. — ilven is előfordul. Nyolcra végeznek, tartályokban a tej. azután takarítás, karbantartás következik. A' fizetésnél a, minőség számít, na és a zsírtartalom. Ha ..piszkos” 1eiet találnak az ellenőrök, tíz napra visszamenőleg csak másodosztályúnak számolják el a szállítmányt'. S ez '’ literenként két fillérrel kevesebb a géoi- feiőnek. s ezrekkel a gazdaságnak. Amit ezek a tehenek adnak, az nem akármilyen — mondja — tartósított tei lesz belőle. Itt aligha akad olyan, hogy az első sugarak beszaladnak a csövekbe. s nincs. mese. a kelv- heket is ki kell tisztítani. mégha ajándék-szabadnapok „hullanak az égből”, akkor is. De ez csak ábránd. Korábban nagyon kevesen jöttek ide a Héki Állami Gazdaság „tejgyárába” dolgozni. Ugrottak vagy úsztak — mindegy hogyan mondjuk — a szabadnapok jó ideig, mert az állatok nem foglalkoztak a népgazdasági munkaerőhelyzettel”. ■ A harmadik — ezt Némedi József rajzolja meg. Mát~ mát- úgy tűni.k, fiatalos rajongás egy emberért. Azután kiderül, egyszerűen csak a megbecsülés mondatja azt nem kevés hévvel, hogy a telepvezető az egy állattenyésztési zseni. Azután hozzáteszi. ez az ember rengeteg időt tölt a telepen, nem kímélve magát, meg az óráit. Kemény, rámenős, ha a munkahelyi dolgokról van szó. Éppen mostanában valamelyik nap késő este ők már hazafelé készülődtek, amikoi- .még a kismotoron meglátták az épületek között a „főnököt”. Megnézte, van-e elegendő takarmány a jószágok előtt. Az mondja a gépifejő: tisztelni tudom az ilyen embereket. Minderről egv a rádióban elhangzott nyilatkozat, jutott az. eszembe, amely a mai fiatalság „példakép nélküli világát” ostorozta. Hát egy kis kiegészítés, adalék a tapasztalatok mellé. A negyedik. Gépelt tételek. irodalom- és biológiakönyv az asztalon. Kérdezem, mit, tanul? Megtudom, június 21-én kezdődik az érettségije. Egy cimborám csalt el a törökszentmiklósi szakközépiskolába. Egyébként nem voltam én jó tanuló korábban — így ő. El is ment az első órákra, azután megijedt. Kell ez neki? Szá.monkérnek, firtatnak, követelnek. A fizetés e nélkül is megvan. Fél esztendő múlva újra nekivágott. Magyarázkodik: „Mondom. sose voltam én jó tanuló.” Elsőben félévkor meg is húzták kémiából. Ügy mentem a pótvizsgára, hogy sose lesz ebből énekes halott — említi. Aztán sikerült az első év, a második, a harmadik és most jön az érettségi. Azt mondják róla, nyakas ember. Mások úgy vélekednek, hogy csendes, lamentáló típus. Azt hiszem, e kettő cseppet sem összeférhetetlen. Ügy kezelem én ezt a tanulást — így ő. — ami olyan, hogy rákényszeríti az embert arra. képes legyen figyelni, összpontosítani egy dologra. Néha szórakoztat — mondja — néha meg testem lelkem nem kívánja a leckék böngészését. De meg kell csinálni. Az érettségit is. Azután beígértek egy politikai képzést is, mert a versenyen ezzel volt többnyire gond. Hol? Versenyen? — kérdezem. Az ötödik: a versenyző. A megyében és az országban évről évre megrendezik a fiatal gépifejők versenyét. Sőt időnként nemzetközi vetélkedőt is szerveznek. Így hangzik a magyarázat. Most már értem, hogyan kerülnek méregdrága vázák és serlegek az egyszerűen, de ízlésesen berendezett martfűi lakásba. Mert kiderül, Némedi Józsefben országos bajnokot tisztelhetek, olyan gépifejőt, aki a nemzetközi „összecsapásokon” harmadik helyezett is lett. Fura dolog elképzelni, hogy vetélkednek a fejők? Talán szaladgálnak egyik ‘ tehéntől a másikig? De ne viccelődjünk, nagyon is komoly a versengés. Gépeket, berendezéseket szerelnek össze és szét időre, azután előzetes mérések alapján kiderül, ki az ügyesebb, ki érti a szakmát jobban, amikor a gyakorlati munkára kerül sor. Számot adnak ilyenkor a csoportok képviselői an ól is, mit tudnak a hazai, a nemzetközi politikai életről. A martfűi fiatalember az .ilyenkor szövődő barátságokat tartja a legfontosabbnak, s azokat az estéket. amelyeken „kiszövegelhetik” a világot tapasztalatokat cserélve. S a hatodik. Ehhez igazán Judit. Éva és az. ötéves József tudna adalékokat mondani. Nézegetjük a gyerekek fényképeit, s ha most én a francia családi modellről. az egykékről beszélnék, Némedi József valószínűleg értetlenkedve nézne rám. Érthetően, hiszen neki a világon a legtermészetesebb dolog, hogy három gyermek hancúrozik a szobában. Remek érzés hajnalonként végignézni a kiságyakon. S később kezdődik a munka. Némedi József fej. Korosztályának kifejezésével élve: „jó fej". Hajnal József A MAHART motoros uszályai egyebek között Tiszabőre is szállítanak sódert. Az építőanyagot a helyi termelőszövetkezet továbbítja a vevőknek. Elégedettségre, elégedetlenségre semmi ek Akkor születtek., amikor az or száj’ túl volt a második, világháború utáni nagy lélegzetvételen: a negyvenes évek. végén, az ötvenesek, elején. Most 30-35 évesek, a hatvanas években s még a hetvenesekben is, ők. népesítették, be az ifjúsági klubokat, a sportpályákat, a mozikat, az építőtáborokat, a beat-k.oncertck, az amatőr színházi előadások, nézőterét. Mára: beilleszkedtek, a ,,felnőtt" társadalom megbízhatóan dolgozó tagjai, sokan közülük vezető beosztásban. Még nem ,,bácsik", ..nénik", de már múltjuk, van. Mindig tudtam! Károly, maga a megtestesült kiegyensúlyozottság. Ügyes, célszerű mozdulatokkal nyitja, zárja sorban a nutriaólakat, s löki a narancssárga fogú prémesek elé a takarmányt, tápot. Sufniba rakja az etetés kellékeit, szappannal gondosan kezet mos a kerti csapnál, s szinte magától értetődik, ahogy papírtörülközőt húz ki a zsebéből. A higiéniai aktushoz hozzáfűzi: „az asz- szony ilyenkor fürdeti a gyerekeket, nem tudok bemenni a fürdőszobába.” A három éve épült jókora ház nappalijának falán, a főhelyen egy nagy családi kép, legalább húszan-hu- szonöten néznek a fényképezőgép lencséjébe, egy, a kertben felállított hosszú kecskelábú asztal mellől. Mindenki nagyon ünnepélyes, a főhelyen házigazdám ül, jobbján a felesége, ölükben a két gyerek. — A Kriszti, a kisebbik lányom keresztelőjén készült a kép. Tudja, a feleségem szülei nagyon vallásosak, ragaszkodtak a templomi esküvőhöz meg a keresztelőhöz is. Az esküvő ellen berzenkedtem egy ideig, aztán eszembe jutott, amit apósom mesélt éppen az ő házasságuk kezdetéről: olyan szegények voltak, hogy kölcsön kellett kérniük, hogy kifizethessék a ceremóniát. Hát a legkisebbik, lányuk esküvőjének megadták a módját! Károly történelmi napon született, 1950. január 2-án, amikor megindult az első ötéves terv. — Velem meg a két öcsémmel az anyám foglalkozott, a fater húszéves korától nyugdíjazásáig a vasútnál dolgozott, s ha épp otthon volt, akkor is reggeltől estig csinált valamit: ment a szőlőbe, vagy a ház körül volt tennivalója. Az általánosban meg a gimiben végig jeles voltam, mégsem vettek föl az agráregyetemre. A felvételin — pedig soha életemben nem voltam ideges — egyszercsak kivert a veríték, a nevem is alig jutott eszembe. Annyi pontot azért ösz- szeszedtem, hogy átvettek a felsőfokú technikumba — akkoriban még volt ilyen. Hazajöttem a tsz-be, megnősültem, jött a két gyerek >— szerencsére a gyes is. — Mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt, milyennek képzelte a jövőjét? — Ottnon elég sok melót, gürcölést láttam, már gyerekfejjel volt részem benne nekem is. Úgyhogy mindig tudtam, ha az ember érvényesülni akar, dolgoznia kell. Azért nem gondoltam, hogy ennyit, s főleg azt nem, hogy — erről a feleségemmel órákat szoktunk vitatkozni — nem lehet lassítani. Károlyék most másik . kocsira gyűjtenek, és ki kell cserélni a háztartási gépek java részét is. Minden évben a Balatonon üdülnek, az idén az Adriára készülnek, amig távol lesznek, a nutriákkal az apósa törődik majd. A közeli tervek között szerepel még egy Hi-Fi torony is, Károly pedig titokban abban reménykedik, hogy egyszer még lesz ideje olvasni, (érintetlen könyvek százai sorakoznak a nappali könyvespolcán), s a művelődési házba nemcsak akkor megy majd el, amikor épp a tsz-nek van tanácskozása, ünnepsége. A kisvárosi alkonyat fakó, poros képet rajzol a főutcáról, bár azt is lehetne éppen mondani, hogy szép csöndesen esteledik — hangulat és nézőpont kérdése a‘z egész. Zoltán tanár urat nem találom otthon. Éva a felesége szintén tanár, a gimnáziumban tanít, most várja a második gyereket. Fáradt, rosszkedvű, előző nap este valamelyik érettségiző osztály rendezett összejövetelt, s Zoltán valamikor hajnaltájban keveredett haza, kissé spiccesen. Lakótelepi lakás, két szoba, összkomfort. Zol- táh íróasztalán fantasztikus rendetlenség: lexikonok, szótárak, verseskötetek, kávéscsésze, hamutartó, üres cigarettásdobozok, Seduxen, Ma- ripen, gem-kapcsok. Tárgyak: néma tanúi egy fiatal kisvárosi magyar—orosz tanár hétköznapjainak. A tanítás: honalapítás — Amikor egyetemre jártunk, Zolit mindenki szerette, — mondja Éva. — Vidám volt. évödött, marháskodott, s mialatt mi az ószlávot magoltuk, ö moziba, színházba, strandra járt, aztán három nap, három éjjel bevágta azt, amivel mi heteket gyötrődtünk, és vizsgázott jelesre, jóra. Mindez persze nem ok arra, hogy valakit szeressenek csakhogy ö tanár volt már akkor is, s mint ilyen, segítőkész, önzetlen. Amit tudott — és sokat tudott — megosztotta.1 Államvizsga után a tanszéken maradhatott volna, de akkor már döntöttünk, összeházasodunk, vidékre megyünk. lehetőleg olyan helyre, ahol lakást is tudnak adni — így kerüllek ide. A tanár úr borostásan, gumicsizmában érkezik, vállán horgászfelszerelés, egy vászon szatyorban a zsákmány jó kétkilónyi törpeharcsa. Lepakol, tusol, átöltözik garbóba. farmernadrágba. Harmincnégy éves, félig ősz. — Jő tanárnak tartod magad? — Persze, ez csak természetes. Pontosan, rendben leadom az óráimat, becsönge- téstől kicsöngetésig koncerl- rált vagyok, s az irodalom és az orosz nyelv iránti rajongásom magával tud ragadni egy-két diákot. Na, ja — csak az hiányozna, hogy rossz tanárnak tartsam magam. Bár én inkább azt kérdeztem volna a helyedben: szeretsz tanítani. — Tehát: szertsz tanítani? — Irigylem a kar kársaimat, — Évát is — bemennek az osztályba faarccal, s negyvenöt perc múlva ugyanúgy jönnek ki. Nekem ez nem megy így. Ha bemegyek az órára: lelkesednem kell. Adyt, Petőfit, József Attilát próbáljak megidézni tizenhat-tizenhét éves gyerekek számára szárazon, tárgyszerűen? Ez képtelenség! Mint ahogy nyelvet sem lehet tanítani játékok, bizonyos mértékű oldottság, kötetlenség nélkül. A tanítványaim önkéntelen figyelmére van szükségem ahhoz, hogy tanítani tudjak. S ezt irtózatosan fárasztó napi három-négy-öt órán át kicsikarni. Emiatt aztán gyakran van részem kudarcélményben is. Szeretek, persze, hogy szeretek tanítani, de mostanában egyre gyakrabban megfordul bennem: minek törjem magam, mi értelme van annak, hogy a katedrán ágálva olvasom a „Góg és Magóg”-ot, ahelyett, hogy azt mondanám, ki-ki olvassa el. — Régebben órák után is dolgoztál; szakkört, irodalmi színpadot vezettél, színházba vitted a tanítványaidat. — Amikor kezdő voltam, azt hittem megválthatom a világot. Ment is egy darabig, vitt a lendület, aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egyik-másik kolléga gyanakodva nézi a ténykedésem, ami később leplezetlen rosszindulatba is átcsapott. Alapvetően kifelé forduló alkatom miatt egyszerűen védtelen voltam az ilyesmivel szemben. Meg kellett tanulnom valamelyest bezárkózni. — Egyetemista korodban így képzelted a jövőd? — Nem. Ügy hittem, képzeltem, hogy a tanítás az olyan, mint a honaJapítás, hogy a tanárokat, diákokat valamiféle vérszerződés kötelezi. Sohase gondoltam;, hogy könnyű lesz; csak épp — ahogy Ady írja a „Kín és dac”-ban — „De másképp hittük ifjú álmainkban, új honszerzö vágy mikor tombolt bennünk". És hát annak idején föl se merültek bennem ilyen kérdések: hogy a tanításból, vagy a tanításért él a tanár — egyértelműen az. utóbbit választottam. Aztán az első gyerek születése után a ,,-ból”-on is el kellett gondolkodnom. Most meg várjuk a második gyereket. Elégedetlenségre semmiképp nincs okom, igaz,' hogy elégedettségre még kevésbé. Még most se késő Ágnest, az egyszem gyereket elkényesztették a szülei és a környezete is. Szép lány volt. okos is, símulékony modorú. Könnyedén elviselte, hogy érettségi után nem vették föl az egyetemre; pszichológiára jelentkezett, ez akkoriban, 1968 táján kezdett divatos szakma lenni. .Asszisztens lett az egyik körzeti orvosi rendelőben, s hogy, hogyan nem éppen húszéves volt, amikor- férjhez ment főnökéhez, a pályakezdő doktor úrhoz. Két év alatt két gyönyörű gyerekük született, kocsi, kertes ház, béke, boldogság, az elkényeztetett Ágnes íürdött az életben. Azazhogy íürdött volna, ha a két gyerek nem osztotta volna be az idejét. — Elért a „gyes-fóbia”,, ráadásul a férjem hallani sem akart arról, hogy visz- szamenjek dolgozni. Időközben meghalt az édesapám, anyám pedig — ez nagy csalódás volt — újra férjhez ment és elköltözött. Huszonnyolc éves voltam, amikor közös megegyezéssel elváltunk. A férjem a válás után a Dunántúlra ment, én meg itt maradtam a két gyerekkel, olyan egyedül, mint az ujjam. Miközben Ágnes mélyen és őszintén sajnálta magát, a közeli óvodában megüresedett egy állás, s a vezető óvónő megkereste, lenne-e kedve képesítés nélkül az óvodában dolgozni. — Életemben először dön- <- töttem önállóan, amikor elmentem dolgozni az óvodába. És fordult velem a világ. amióta itt vagyok. Imádom a gyerekeket és ők szeretnek engem. Rájöttem, hogy még most se késő, levelezőn elvégeztem az óvónőképzőt, kétszer voltam pedagógiai nyári egyetemen is. Szóval: mintha hályog szakadt volna föl a szememen, harmincévesen láttam, ismertem meg olyasmit, amit a velem egyidősek már tíz évvel korábban láttak, ismertek. De emiatt nem szomorkodom egy csöppet sem: ez a látás — került, amibe került — mégiscsak az enyém. Szabó János >
