Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
1982. JÚNIUS 26. Irodalom» művészet 9 '»r LPÄRUNK képeit ÓL VÁLOGATTUK L. Gály Olga: Ki merem mondani Ki merem mondani, nem vagyok néma: a legtöbb, amit adtam — élet. A legtöbb, amit kaptam — e véna, ez a szédítő, sodró lengés, tárcsáját pergető múzsám kedve szerint: magasba, mélybe, tavasszal, nyáron, kristály fagyban, vagy mikor őszi V betűt ír a vadludak éke az égre. Ki merem mondani, nem vagyok gyáva: a legszebb, amiben hiszek — a hűség. A legrútabb — a hit halála. Rőten lüktető szivkamráim ajtóit két kulcs nyitja, zárja. Pitvarában virraszt a szépség. küszöbén kardos angyal árnya. Szüntelen harcot vívnak bennem. Egyik sem győz — enyém a pálma: az ár ellen feszülő pisztrángok gyönyörű, ezüstös hal-magánya. . át jó. Emlékszem a H Házra. A Házra, ahol a gy érmék korom éltéül. Emlékszem az Udvarra, aihol játszhattunk. Csodálatosain nagy udvarra emlékszem. Futóversenyeket tartottunk itt, padokat állítottam föl akadályok gyanánt, a nálam fiatalabbaknak — Tominak, Ka- resznak. Gyurinak — képességükhöz illő előnyt adtam. Egy időben még mértük is a részeredményeiket apám kopott, bordó vekkerén, melyen volt ugyan másodpercmutató. de a vén., rozoga szerkezet nem kedvelte a mii rohanó tempónkat, az ide-oda rángatást, ő a hasén fekve szeretett járná. Ezért aztán anyám elkobozta töltünk a ki-kifulladó időmérő szerkentyűnket: azóta is babonás tisztelettel nézek minden igazi stopperórára. Egy furcsa gátlás ás kialakult bennem, talán ezért nem lettem soha nagy futó: ha stopperral mérték az időmet, a futásomat, valahogy lassabban futottam, begörcsöltem, elnehezedtek a lábaim, a mozdulatsor rendezetlenné vált. S ez nemcsak képzelődés, nem ám! Onnan tudom, hogy nem primitív öncsalásról van szó. hogy a ná- lammál jobb időket futó barátaimat (ellenfeleimet!) simán megvertem, ha nem volt. stopperóra a közelünkben. De a vén vekkert azért néha kiloptuk a szobából, és titokban mégiscsak mértük az időnket. Az udvar pemcsak futásra volt jó, másra is. Például nyártól őszig volt gyümölcsünk. Igaz, a kertből kellett lopni. Az udvart a kerttől egy embermagasságú, feketére festett léckerítés választotta el. s a lécek közül némelyik kiforgatható volt a helyéről. Vagy azzá tétetett általunk. De én a kerítésen is át tudtam mászni. Ennél jobb és egészségesebb kalandot ma se kí- ' vánok se magamnak, se másnak. Hogy a kertbe máért csak titkon lopakodhattunk be. azt igazából máig sem értem. Hiszen azt a rengeteg gyümölcsöt csak egyszeregyszer szedték le a háziúrék, s mindig adtak belőle az udvar gyerekeinek is. De gyümölcsfa nemcsak a ke"tben volt. volt az udvaron is. Két birsalma elől, mindjárt az . utcafronton, aztán egy meggyfa, végül e»y diófa. Paradicsomi gazdagság, egészség! A diófáról ugrálni is lehetett, mert alatta porhanyós. könnyű, homokos föld volt, a meggyfáról már nem volt ajánlatos, mert ott keményre taposott, örökké árnyékban álló. ki szára dhatat 1 a n nedves föld volt. égette a (meztelen) talpunkat. ha mégis megkockáztattuk a leugrásf. Viszont mindkét fa tetejében jó], fújt a szél. A diófa magasabb volt, mint a meggy, de a meggyfáról beláthattunk a szomszédok lakásába. Jó szomszédaink voltak, engem, legalábbis így éreztem, szerettek. A Vittioh bácsi — az ő unokája volt a Tamási, a Tomi — egyszer elkezdett barkácsolná Tomi születésnapjára egy hatalmas, igazi vonatot. Hogy honnan szedte a hozzávalókat, az rejtély. A mozdony el is készült;' a botrány akkor tört ki, mikor igazi keskeny nyoma Valériára, a Manciékihoz, Péter öccse családjához, s volt hogy... egy nénihez. A néninek szép háza volt, és egy nagy lánya, a Rózsi. A néninek csipkés terítőjű asztalai váltak, képek a falon, disznók, nyitlak az udvaron. Leginkább az udvaron, a nyulak előtt szerettem álldogálni. Apám és a néni a szobában maradtak, lemezjátszóztak, a régi fűket apám cserélte újakra, egy zöld. cifra mintájú fémdobozból. Csoda-e, ha szerettem csavarogni? S akii szeret csavarogApáti Miklós: AZ UDVAR ÉS A KERT ♦ távú bányasinekkel kezdett hazajárni az öreg ezermester. Akkor Vittich néni óriási patáliát rendezett. Tomi is, én is fölmásztunk a meggyfára, ki-ki a maga „fészkébe”. mert mindkettőnknek megvolt a .maga helye a meggyfán, s onnan hallgattuk a két áldott jó ember perlekedését. — Hát tolvaj maga, vagy mi a rosseb, hogy síneket hord haza? Börtönbe akar kerülni ? — Maga ne féltsen engem. Ha megúsztam a szoodemséget. megúszom ezt a néhány ócskavasat is. Hogy a börtön mi lehet — úgy igazából —, azt ott fönn, a meggyfa szellős szabadságában nem tudtam Tominak elmagyarázni. Tomi négyéves volt, s én se voltam még iskolás. De hogy a szoc- demség micsoda volt, s hogyan függött össze a hazahordott vonat- sínek'kel. azt húsz-harminc év múlva — talán * mostanában — kezdem megérteni. — Szóval ezért lett maga kommunista? — támadott egyre erősebben Tomi nagymamája. — Magának sose jön már meg az esze, azt tudom, de legalább engem ne rángasson bele semim.oe. — Ezt már a verandán beszélgették, közvetlenül alattunk. — Hol van Tomi? Arra ügyelne inkább! Meglátja, még baja esik, ha örökké azzal a csavargóval mászkál! Ez a csavargó csak én lehettem, senki más. A szó, a kifejezés nem sértett. Apám, ha csak tehette, sokszor mondta vasárnap délelőttönként: ..Gyere, menjünk csavarogni!” Anvám meg morsott, dühösen pörgött ..Már megint csavarogni! Én meg takarítsak, ebédet főzzek, mossak, vasaljak*!” Aztán anyám mindig megenyhült, kérdezte, hogy hányra jövünk haza. az ebéd .miatt. ..Ebédre itthon leszünk...” mondta apám. diplomáciai -érzékét csak csodálni tudtam. Ebéd akkor volt. amikor hazajöttünk a csavargásból. Volt, hogy a k:serdőbe mentünk, -volt, hogv Kőbánvára volt. hogv Kertvárosba az Öcskoshöz, volt, hogy ni, az ne sértődjön meg, ha azt mondják rá, hogy csavargó. Intettem, gesztikuláltam', hadonásztam. mutogattam Tominak, hogy maradjon csendben. Itt fönn a fán biztonságban voltunk, s a felnőttekkel. Tomi nagyszüleivel bújócskázni nem is olyan rossz vicc. Vdttich néni, ha megdüihö- döt-t, fúriaként ment neki az öregnek, elmondta mindennek, talán még hazaárulónak is. Vittioh bácsi tűr t és hallgatott és össze esz- kábálta azt a mozdonyt, aminek még kéménye is volt, fütyülni is tudott, igaz, lábbal kellett hajtani, de egy gyereknek így is nagyon ■megfelelt. Próbáltuk hajtani a csupasz földön, de vaskereke, besüllyedtek a kiskert áldott homokjába. elakadtak kőben, sárban, tégiladarabban. Hiába, no, kellettek azok a sínek, a mozdony csak sínen tud járni, ezt láthattuk mi is. mert láttunk ió néhány igazi vonatot. — Ezek a sínek má.r nem kellettek senkinek. Az őr is tud róla a telepen. — Tud, mert adott egy húszast neki, hogy hallgasson! És ha a kommun isták elkezdik keresn i ezt a sínt, akkor a részeges őr megijed, és megmondja, hogy Vittich úr vitte el őket. az az áldott szívű nagvoapa, az a keszeg kommunista. És akkor idejön a rendőrség, és elviszi magát, lehet maga akár- mékkora kommunista, és ellviszi a mozdonyt meg a síneket- talán még Tomikát is. és akkor mit mondjak az apjának, a fiamnak? Hogy maga egy vén agvalágyült, nyugdíjba parancsolt ezermester? — Nem lesz semmi baj, ne féljen. .. — Nem lesz. de nem ám. mert azokat a rozsdás vackokat estére eltakarítja innen, vagy olyat_ teszek. hogy magam is megbánom! Tomika sírva fakadt a fán. Hiába pusmogtam' neki csöndesen, hogy ne bőgjön, hogy elhallgasson, Tomika keservesen sírt. Vittich néni fölpaítaní, Tomika alá állt, fölkiabált: „Jöttök le azonnal? Meglátja a házinéni, aztán elzavar minket innen”. Tomika lekásaálódott ügyesen, az alsó ágról nagymamája emelte le, nekem ug- ranom keltett. Mezétlábra. Csípett a hideg kemény föld. Ott álltam én is, de velem nem törődött senki. Apám és anyám dolgozott, egyedül csellengtem otthon. Tomika a nagymamája ölében is sírt, nem bírta abbahagyni. Nagyapja vigasztalta. — Ne félj, Tomika, nem lesz semmi baj. Majd kapsz születésnapodra valami mást. Egy favonatot. — De nekem a vasimozdony kell! — No jó. Az öreg Vittioh bácsi a néhány méteres síndarabókat párhuzamosan egymás után illesztette, tengelytávolságra nyitva egymástól, párban, rárakta a mozdonyt. Tomika fölült a mozdonyra, a nagyapja hátulról segített a lusta mozdonynak. Tomika boldogan fütyült, haladt vagy két-három métert, aztán elfogyott a sín. A mozdony megállt, zökkent is egy csöppet. Ott állítani, egészen közel. Jól láthattam, hogy ehhez a mozdonyhoz nekem semmi közöm, s az én apám ilyet nem tud építeni, nékem ilyen mozdonyom már sohasem lesz, a torkomat sírás fojtogatta, és arra gondoltam, hogy*mennyivel iobbak a futóversenyek azokat én rendezem, és Tomikának hiába adok előnyt, mégis mindig én győzök, mert csak annyi előnyt kap. amennyit, igaz. erőm végső megfeszítésével, de még éppen behozhatok, én Tomikát. mindig le fogom győzni, hiába volt magasugró az apukája, én is megtanulok magasba ugrani, távolba már tudok, magasba se lehet sokkal nehezebb, csak spárga kell hozzá, semmi más. és abban méo e’őnyt se llehet adni, mert valaki vagy átugrik valamit vagy sem, spárga van otthon, nekem nem kell a Tomika, menien a mozdonnyal ahová akar, magasba egyedül is lehet ugrani, esészen elvedül. esészen magasra, és előnyt se kéül... ásnapra az öreg szétszerelte a mozdonyt, a síneket eltakarította, az udvart fölseperte, úgy. hogy háldstennek, nem jött a rendőrség. M,j történt még ? Tavasz lett, virágoztak a kertben a fák, a meggyfák elhullott szirmai miatt gyakrabban kellett az udvart fölseperni. Apámtól kaptam egy igazi, több vagonból és mozdonyból álló favonatot, két hónapig túlórázott érte. Mi történt még? Nem emlékszem. Párbaj bandázs nélkül A fiatalabbak kedvéért: párbaj bandázs nélkül a párbajok idejében fedetlen mellet jelentett. Hölgyekről lévén szó, a párbaj igaz. — Szió! — Szi oka! Puszi itt, puszi ott. Együtt érettségiztek a Kossuthban. Lehet, hogy ott nem szerették egymást, de itt a szélfutotta peronon az első pillanatban meleg sziget a találkozás. — Mi van veled? — És veled? Azon a parányi meleg szigeten ezzel a két kérdéssel kezdődik a párbaj. Az egyik lány karcsú volt. csinos és divatos. A másik molet- tebb. csúnyácskább. már ameny- nyire húsz éven alul egy kislány csúnya lehet, és nem annyira divatos. A csinosabb: — Tudod, hogy felvettek? — Igen. (Az igenből érezni lehet. hogy ült az első vágás. Együtt felvételiztek.) — Veled mj van? — Dolgozom a konzervgyárban. A második vágás nem volt a legszabályosabb. Az irigyebb a csinosabb, a főiskolára felvett „leereszkedik”: — Jó neked. Napi nyolc óra. Bár én is letehetném a nyolc óra után a könyvet. — Jelentkeztem technikusnak... Két év. — Levelezőn? Ez utóbbi kérdés csak egy szó volt, de egy tanulmányt érő. Azt, hogy ez a vágás is szabálytalan volt. csak a megvető hangsúly jelezte. Ám az nagyon. A képzelt társadalmi ranglétra valótlan felsőbb fokáról esett. Ért is elevent. — És te? — Ciki .volt. összeszedtem két uvét. Piszokul nehéz. — Ez a „nehéz”, mint holmi menüett a korhű filmeken. — Az embert elkapja a város... Most kellene a csúnyácska kislánynak irigykednie, de a kapott sebek sajognak. Így hát kérdez: — És Laci? Tévedés 'ne essék! A csúnyácska kislány tudja, hogy Laci a nagy szerelem volt és elmúlt. Ha lenne egy képzelt bíró, az most sárga lappal figyelmeztetné mindkettőjüket. I —. Régen beszéltem vele... — Csak azért, mert láttam itthon. .. Icáéknál volt bulin... Öt se vették fel, pedig ő írta neked a dolikat. ö is á konzérvnál van. Pisti keze alatt... — Ki az a Pisti? — Nem ismered. Szombaton lesz az eljegyzésem. Technikus nálunk, de egyetemre jár. — Az eléstétel most lesz teljes. — Levelezőn. .. — Lakás? — Kapunk. A két kislány áll egymással szemben, s viharos örömük már valamivel hidegebbre hűlt. mint körülöttük a szél. — És te maradsz segédmunkás? — Betanított. Kétezer-ötért, de ehhez még jön ez-az. Neked menynyi az ösztöndíjad? Laci valami olyasmit mondott, hogy már nem vagy a kollégium ban. Az uvé? — Rokonoknál vagyok. — Ciki? A hangszóró recseg- Élni kezd, zenél, aztán mondják a vonatot. — Hát... Szto — mondja hangosan a csúnyácskább és csendesebb. — Szió — mondja csendesen a hangosabb. Puszi itt. Puszi ott. — ö-sze kellene jönnünk egyszer. .. — Igen... Mennek. A peron pedig megtelik a reggeli műszakra érkezekkel. Bartha Gábor összeállította: Rékasy Ildikó M Virágos ablak budái hegyekkel
