Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-22 / 144. szám

1982. JÚNIUS 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A rádió hulámhossrán Az ember és zenéje Száz éve született, s alig több mint tíz esztendeje halt meg Igor Sztravinszkij az orosz származású, rendkívül sokoldalú, a század nagyha­tású mestereként számontar- tott zeneszerző. A Magyar Rádió az Amerikai Ismeret- terjesztő Rádiótársaság tízré­szes sorozatának sugárzásá­val tiszteleg Sztravinszkij emléke előtt. A sorozat első adása csü­törtökön a harmadik műsor­ban hangzott el, s a zene­szerző egyéniségéről, életé­ről beszélget családtagjai, barátai, pályatársai. Sztra­vinszkij a század zenéjének megújítói közül az első volt, aki sikert aratott. Mint uno- kahuga írta róla egy levelé­ben 1925-ben „az utolsó fél­évben ötvenszer lépett fel a világ különböző városaiban... Nagyon híres, de szerintem sokkal nagyobb hírnevet ér­demel.” Az utazások, fellépések mellett fáradhatatlanul kom­ponált szinte minden műfaj­ban — a balettől a táncjá­tékig, a szimfóniától a jazzig — jelentős alkotásokat ha­gyott az utókorra. A műsor­ban természetesen elhang­zottak a zeneszerző előadá­sában megszólaló zongorada­rabjai, a vezényletével be­mutatott zenekari alkotásai is. A tízrészes sorozat, amely­nek következő részét ma este sugározza a rádió ugyancsak a harmadik műsorban, zene- történeti -értékű műsor, kö­zelebb hozza a hallgatóhoz Sztravinszkij emberi és ze­neszerzői nagyságát, ugyan­akkor értékelést is ad mun­kásságáról. Kár, hogy a so­rozat a kisebb rádiókon csak kevésbé élvezhetőén hallha­tó. harmadik műsorban ka­pott helyet. Körhinta, Szivárvány Két és félórás kellemes szórakozást nyújtott a rádió vasárnap délelőtt a Körhin­ta. valamint a Szivárvány című magazin műsorral. A Sediánszky János szerkesz­tette Körhinta — a Kossuth adón hangzott el — ezúttal is irodalmi részletekkel, ver­sekkel illusztrálva „járta kö­rül” környezetünket. „Elsirat­ta” a hangulatos budai gesz- tenyefákat, amelyek mint a szakemberek elmondták nem bírják a betonrengeteget, az aszfaltozott utat s ezzel szemben hallhattunk érzék­letes riportot többek között Mosonmagyaróvár, az ország egyik „nyugati kapujának” gondozott, szép parkjairól a természet közelségének a vá­rosi életet megszépítő hatá­sáról. ' A Petőfi adón sugárzott Szivárvány Szigethy Anna szerkesztésében ugyancsak a környezet védelméért emelt szót. ezúttal a víz ügyvédje­ként Mégpedig úgy, hogy egyetlen védőbeszéd sem hangzott el gyógyfürdői nk- ról. folyóinkról. a Balaton­ról. Mégis minden riport ar­ra figyelmezte'ett: vigyáz­zunk jobban életet, sportle­hetőséget. gyógyulást, szóra­kozásit. kikapcsolódást jelen­tő, vizeinkre. Táskarádió Néhány hete új „stábbal” dolgozik az Ifjúsági Rádió népszerű adása a Táskarádió. A szerkesztő Nyakas Szilárd, a műsorvezető pedig Görgé- nyi Zoltán. A változás igen­csak előnyére vált a már- már megkopott, önmagát is­métlő. tartalmában, stílusá­ban kifogásolható Táskará­diónak. Pergő, színes jól meg­választott riportok, interjúk hangzottak el a legutóbbi adásban, útkereső helyüket nem találó fiatalokról, szlo­vákiai néprajzkutatókról, sportról, s bemutatták a He­ti Világgazdaság ifjú. tehet­séges. felkészült munkatár­sait. — tg — Tévétalálkozó Veszprémben Növekvő szellemi érdeklő­dés mellett rendezik meg az idén tizenkettedik alkalom­mal, június 21 és 26 között a veszprémi tévétalálkozót. Egyre több alkotó aktív részvétele a versenyző mű­vek színvonala, számos ősbe­mutató és a közönség érdek­lődése jelzi a találkozó rang­ját. Ezúttal huszonegy tele­víziós alkotás — nyolc ope­rafilm és tizenhárom drámai mű versenyez. Külön külön zsűri bírálja el az operai és a prózai műfajt. Tíz társa­dalmi zsűri is bekapcsolódik a bíráskodásba — az ő vé­leményük alapján adják ki a közönségdíjat. A találkozó főhadiszállá­sán a veszprémi művelődési központban két tanácskozás­ra is összegyűlnek a szakem­berek. Az operáról tartandó kerekasztal-beszélgetés elő­adója Srdjan Baric, a belg­rádi televízió zenei főszer­kesztője, Mikó András, a Magyar Állami Operaház főrendezője, Wolfgang Nagel, az NDK televízió zenei fő­rendezője és Leo Nadelmann, az IMZ elnöke lesz. A tévé­dráma és a közönség című szakmai tanácskozás előadó­jául Csepeli György szocio­lógust, az ELTE szociológiai tanszékének docensét kérték fel. Az idén különös hangsúlyt kapott az alkotók és a kö- közönség találkozása. Min­den eddiginél több ősbemu­tatót tartanak a tévétalál­kozó idején Veszprémben és a megyében. Bemutatják a Nagy Anna, kis Anna című Havas Péter filmet, Mihályfy Sándor alkotását a Napos oldalt, a Horváth Ádám ren­dezte A nyomozás című fil­met, amely Hollós Ervin és Lajtai Vera dokumentumno­vellája alapján készült. Itt kerül először közönség elé Mihályfi Imre Társkeresés és Zsurzs Éva Glória' című filmje, amelyet Örkény Ist­ván regényéből rendezett. Nemere László filmje a He­tedik év Palotai Boris írásá­ból született. A televíziós alkotásokon kívül játékfilm ősbemutatóra is sor kerül, bemutattják Gothár Péter Megáll az idő című játék­filmjét. A fiatal művészek stúdiójának alkotásaiból két délelőtt és a szegedi vala­mint a pécsi körzeti stúdió filmjeiből egy-egy délelőtt láthatnak bemutatót. Nemcsak a veszprémiek, hanem az egész ország kö­zönsége figyelemmel kísér­heti a XII. Tévétalálkozó eseményeit. Június 21-én hétfőn a televízióban rend­kívüli adásnap volt. Az el­múlt 11 év díjnyertes színé­szei Üdvözlet Veszprémből címmel színes, szórakoztató műsorban léptek fel. Itt láthattuk-hallhattuk Si­mándy Józsefet. Melis Györ­gyöt, Bánsági Ildikót, Ga­lambos Erzsit, Kozák And­rást, Alfonzét, a Sebő együt­test, Szabó Sándort, Gálvöl- gyi .Jánost, Avar Istvánt és Kállai Ferencet. Mától péntekig a 2-es csatornán a versenyben részt vevő műve­ket láthatják az egész or­szágban, és naponta jelent­kezik a Stúdió ’82 különki­adása Veszprémből. A veszprémi tévétalálko­zóra külföldi vendégeket is várnak. Az idén 17 országból érkeznek szakemberek, akik nemcsak a versenyprogra- mot tekintik meg, hanem délelőttönként kereskedelmi vetítésen a magyar televízió kínálatát, amelyet vásárlásra ajánlanak fel. K. M. Budapest egyik új szállodájába, a Déli pályaudvarnál épülő Buda-Penta Hotelbe készül az a nagyméretű dombormű, me­lyet Kiss Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész készít zsennyei alkotóházában. A dombormű a múlt századi kávé­ház emlékképét idézi, anyaga cseresznyefa, mérete tizenkét­szer’ ötméteres. Jászberényben Tanítók nyári akadémiája Az idén ismét megrende­zik Jászberényben a megye tanítóinak nyári akadémiá­ját. Az ötnapos tanfolyam témája ezúttal „A természet- tudományos nevelés az álta­lános iskola alsó tagozatá­ban.” A továbbképzés tegnap délelőtt kezdődött meg a ta­nítóképző főiskolán. A részt­vevők előadásokat hallgat­tak meg a természettudomá­nyos nevelés jelenlegi hely­zetéről, továbbfejlesztésének lehetőségeiről, majd konzul­táción vitatkoztak, tehették közzé tapasztalataikat, bevált módszereiket. A tanfolyam ma előadá­sokkal, tapasztalatcserékkel folytatódik, holnap pedig egésznapos mátrai tanulmá­nyi kiránduláson ismerked­nek a tanítók a tájegység földrajzával, növény- és ál­latvilágával. Végül csütörtö­kön és pénteken ismét elő­adások és konzultációk, mód­szertani bemutatók szerepel­nek a továbbképzés prog­ramjában. Somlyó Zoltán 100 éve A világ minden irodalmá­nak vannak legendái — és azok fölé nőnek a világiro­dalom legendái. Egy Byron, Goethe, Petőfi ez utóbbiaké, a legendás kisebbek meg­maradnak a nemzeti iroda­lom keretei között, de az ö legendáik is korjelzők. Hogy miért volt „átkozott költő”? Magát nevezte így! Egyik első könyve, az 1911- ben megjelent vékony kis kötet hordozta ezt a címet. Hogy miért volt ilyen elke- ' seredett? Divat is volt, egyéniségének része is volt a mélabú — s persze a ko­rabeli magyar élet is segí­tett neki az elkeseredés lí­ráját a szorongás motívu­mával megalapozni. Vidé­ken, Pesten újságíró. Húsz­éves, amikor első kötele, a „regényesen” gyönyörű című 1902-ben megjelenik: „Da­lok a piros kendőtől a hat- csattos cipőig”. Még tizen­egy könyv követi 1923-ig. 1937-ben, halála évében ad­ják ki először válogatott verseit, de igazán jó össze­állítás csak 1962-ben lát napvilágot. Életében sem volt szerencséje — sokan irodalmon kívüli jelenség­nek tartottak, mert sanzo­nokat is írt, és versei a „kócos”, szertelen, banalitás es a lírai telitalálat köny­n.yed szülöttei, nem ötvözött remekek. Szegény volt, éhe­zett, bohém volt. Ott jelent meg, ahol tudott, és mindig olyat írt, amit el lehetett adni, de érzékeny volt, de modern volt — a századelő modernségének „legnaívabb- legvégletesebb” alkotója. 1916-ban írt háromrészes lírai pamflettjét, a Nyitott könyvet indítja így nevetve és halálkomolyan: „Ügy vedd a könyvet a kezedbe nyájas olvasó, hogy e be­tűkön vérem van, mint ke­nyéren a só.” Hát nem bá­jos? A továbbiakban a kez­dő költő indulása, az első kötet sikertelensége, az „apostoli szegénység”, sze­relmi kudarcok, bácskai bor, „a váltók és a nők — ba­jok” kerülnek a rimes so­rokba — előhang és terje­delmes utóhang között. Megjegyezte benne: „És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel / valamit hozott tőle a Nyugat”. De ritkán hozott. Naiv volt, úgy járt a lírai közhely-sanzon-mo- dor — szimbolista klapan­cia, majd a pasztelltónusú valóság és az érzéki lángo­lás között, mint egy isten­óvta alvajáró. Devecseri Gá­bor írta róla: ,, . . . hunyt szemű, biztosléptű kötéltán­cosként sétál a banalitás ös­vényei felett”. S nemcsak Devecseri — mintha a köl­tők költője lenne ő —, Ka­rinthy Frigyes, Kosztolányi, Füst Milán. Vas István sze­relik líráját „A költészet magasiskoláját játszotta: egyetlen hangszer művészé volt. de abban a legritkább virtuóz. Költő volt, csak költő, semmi több. Átkozott költő. Egy jelző, egy főnév. Az egyik mintha fölösleges volna, mégis” — írta ha­lálakor Karinthy Frigyes. Somlyó Zoltán június 22- én, most száz esztendeje született, Alsódomború szü­letése helye. Harmincöt éves pályaívét irodalomtudomá­nyunk két részre osztja. 1920-ig írt verseit az „érzés mélyéről feltörő őszintesé­ge” mellett könnyű, színes, szimbolista jelképlíra jel­lemzi, hogy aztán elmélyül­jön az életélmény; művészi valóságként jelentkezzen a személyes sors, és nyers, indulatos költeményekben csapódjon ki a szociális igazságtalanság tapasztala­ta. Mindez biztosan így igaz. Hanem „sötét forró vér lüktetett strófáiban” mindig, s szeretni költő a XX. században, somlyózol- tánosan csak egy tudott. A „Mária Abariendos” mind­nyájunk szemére borítja szoknyáját, és „Szűz Milé- vához” is vonz a vágy, és Margit is hív, a „Galamb- királynő”. Áldott emlékű ez az „átkozott költő”. Hát hogyne írt volna annyifélét: „A nyomor elől szöktem meg, amikor írni kezdtem, és könyveim, amelyek ne­vemet kissé íelszárnyazták, minden jele annak, hogy akartam valamit, de hogy velem soha senkik semmit nem akartak.” Mondhat az irodalomtudomány, amit akar, Somlyó Zoltán mara­dandó költészetét Füst Mi­lán értette, érezte legjob­ban, amikor így írt róla: „Mert szinte testi valóságá­ban duzzad bennem a föl­di gyönyör és a 'földi kín, hegyen-hátán habzik, és olykor valamely nagy ren­detlenségben is, amely az­tán mégis renddé tisztul ki a végén. Egyik verséhez azt írtam: micsoda kuszaság, és mégis micsoda szépség! Vagy egy másikhoz: micso­da bozót, micsoda zegzugok ezek, s az egész micsoda te- levén.v! Hogy a termő anyaföldnek minden illatát hordja magában. — Vagyis- hát: Vad, vad erő volt az övé kétségtelenül!” — szalontay — MM a reggel utoljára /yl léptem az iskola udvarára. Azt hit­tem. hogy megváltozik kö­rülöttem minden: az ég beborul, á tavaszi reggel dért hullat, a madarak fáj­dalmas dalba kezdenek, a gyerekek pedig fekete ko­kárdát tűznek a mellükre. De nem így történt. Az ég csodálatos tavaszi fényben ragyogott, a regge­li harmat ezüstös csillogás­sal fénylett a fűszálakon, a gyerekek pedig éppen olyan vidámsággal töltötték meg az iskolaudvart, mint más­kor. és hangos szóval kö­szöntöttek. Éreztem, hogy szívem Kissé gyorsabban ver. az­tán megfordultam, és a ka­put néztem. A küszöböt, melyet negyven évvel- ez­előtt először léptem át. Két gyerek állt a kapu­ban. Nekik az a feladatuk, hogy számbavegyék az ér­kezőket. most nagy szemek­kel bámulnak rám. És csak néztem. szeret­tem volna megtalálni a lá­bam nyomát, az elsőt, mely negyven éve a puha ho­mokba nyomódott. De hiába kerestem. Jónéhány éve be­tonon járunk. Az utolsó csengetés De látom Torba Ferkót, amint nehéz fatáskájával csörtet az iskola felé. A tás­ka madzagon lóg a vállán, s szinte a földig húzza. Itt van Bobák Jancsi is, aki télvíz idején nagyapja agyonfoltozott hatalmas csizmájában járt iskolába. Az öreg még a tél beállta előtt ágynak dőlt, s a csiz­mára nem volt szüksége. A két gyerekben apjukra ismertem. Itt állnak előttem az utódok a szülők voná­saival az arcukon. Az éle­tük azonban mennyire meg­változott! — Nem akarom, hogy úgy éljenek, mint én éltem gyermekkoromban! — mondják, mikor a gyerekre terelődik a szó. Elfordulok a kaputól, mert nem akarom a múltat tovább idézni, inkább a vi­dáman játszadozó gyereke­ket nézem. Körbeállnak. ke- /resztbe dobálják egymásnak I a nagy pöttyös labdát. Egy középre áll. és igyekszik el­kapni az ide-oda röpködő labdát. Ha sikerül, a dobó­val helyet cserél. Ahogy nézem őket. az egyik kislány megbátoro­dik: — Tessék jönni cicázni, tanító bácsi! Észre sem veszem. már köztük vagyok a körben, és szaladok a labda után. A gyerekek nevetnek, s úgy dobálják, hogy megfogni so­sem tudom. Először én is velük nevetek, később már csak ők kacagnak. Körülállnak a többiek is. Hangos szurkolásba kezde­nek, tapsolnak, és a lab­da után uszítanak. Én pedig egvre nehezeb­ben ugróm.r Ügy érzem, lá­bam a földhöz ragadt, mint­ha ólmot kötöttek volna rá. A tüdőm nehezen szívja be a levegőt, fújtatok, mint egy öreg motor. Arcom lázban ég. verejték csurog rajtam, és a röpködő labdák össze­folynak. A gyerekek egyre jobban belejönnek a játékba, a fia­talok, az erősebbek győztes kacagásával és magabiztos­ságával. Állok a kör közepén tehe­tetlenül, csak a fejem fo­rog a labda után. Végül az egyik kislány megszán, úgy röpíti a lab­dát. hogy megfoghassam. Hálásan tekintek rá, és megsimugatom szőke haját. A többiek pedig győztesen bevonulnak az osztályba. Én is utánuk megyek. Ahogy felállnak és a sze­membe néznek, ismét az apjukat. anyjukat látom magam előtt. Megrázom a fejem, hogy meneküljek a múlttól, hogy láthassam a jelent, s benne a jövőt. De ahogy végigte­kintek az osztályon, mind­járt tudom, mennyi mun­kát kell félbehagynom. Itt ül előttem Kovács Béla. aki úgy reszketett mindig, midőn felszólítot­tam. mint a nyárfalevél. Hosszú idő után végre meg­nyugodott. Most már rám­mosolyog. Vagy Bódis Anti, aki két­szer is osztályt ismételt. Rettenetesen pimaszul tu­dott nézni az emberre. Ki­hívó tekintete elől szinte én is menekültem. Midőn elő­ször simogattam le állan­dóan égnek álló szöghaját, azt hittem, mérges kígyó­hoz nyúlok, s belém eresz­ti a fullánkját. De nem így történt! Fel­nézett rám kerekre nyílt barna szemével, melynek mélyén észrevettem, hogy a dacos ellenállás mögött ap­ró vágyakozás húzódott meg a szeretetre. Most látom, hogy a kis Katona Laciért még nem tettem semmit. Pedig mi­lyen hűségesen hordja hoz­zám apró, néhány soros verseit, s lesi minden sza­vam, midőn bátorítani igyekszem a további vers­írásra ! összeszorul a torkom, mikor megszólal a csengő. A gyerekek rám tekintenek, tudják, hogy elhagyom őket. Egyszerre szeretnék beléjük önteni minden jót és szép­séget, amit negyven év alatt sem tudtam magamból át­adni nekik. Kunráth Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom