Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
1982. JÚNIUS 19. Irodalom» művészet Mező Ferenc: Pillanatkép Szavaink gomolyognak az arcunk előtt, mint vidám teáskanna gőze, ahogy sirályok a kenyeret, kutya az elhajított ágat a [hóból, ;felhőjüket felkapja a [reménység, míg véglegesen és [visszhangtalanul elpárolognak, csak benned és bennem marad nyomuk még, aztán elfelejtjük, hisz idejétmúlta már, hogy mit beszéltünk a [csecsemőről, felnő, a hó elolvad, a sirály elrepül. Botár Attila: Csak mint a tűzkő Ebben a lakhatatlan nyárban nem. is volt igazam s nem is [hibáztam csak mint a tűzkő [dörzsölődtem virágok lobbantak fölöttem s csíkosán ejtőernyőselymek — de boldog aki kibicelhetl igazával elüldögélve piros borokhoz hűl a vére s tesped tudatában: ő a [nyertes kirándul szőke gleccserekhez nem tőle fröccsen szét a [tükörkép vénült szimmetriákat ő nem [sért a Nap-keréktől nem ö [szikrázik fényesülten az elkopásig Ha már madara sincs [a nyárnak gyullasztók [felhő-térképvásznat ha már fogyton-fogyás [a nyár csak színre lobbantok minden [fákat ha már a nyárnak nyara [sincsen szerelmetes hazám csak intsen s csillagot szikráztatok [éjjel molekuláim melegével. kiált fel az asszony hirtelen zavar álban. — Az úr maga mondta nekem. Néha elbeszélgetett velem, amikor epy kicsit jobb kedvre derült, vagy éppen rossz hangulatában. Asszonyom emlékszik, hogy csak a legvégén kaptam huszonöt koronát, azelőtt csak húszat. S, ami- ko,r az a kiegészítés szóba került, asszonyom állította, hogy nincs miből, az úr mégis megadta. Azt mondta akkor nekem: „Hallod, Anna, van pénzem. Hanem boldogság, az nincs a házamban.” Éppenséggel ezt mondta. — Ö néha isten tudja, mit ösz_ sze nem fecsegett, mindenki tudta róla, — külsőre az asszony nyugodt maradt. — A boy elvette az eszét, előfordult, hogy olyan dolgokat művelt... utána szégyellt a társaságban mutatkozni. — Nem, akkor az úr nem volt részeg, olyan tiszta volt, mint az üveg, — Anna szilárdan tartotta magát. — Az úr nem volt rossz ember, néha beszélgetett velem, és... Az asszony türelme fogytán élesen félbeszakítja Annát: — A végén kiderül, hogy én voltam a rossz? És ezek után idejössz hozzám igazolást kérni? — Én egyáltalán nem kérni, kérdezni jöttem, — Anna gyorsan megbirkózik zavarával, — Kerülnek tanúim, akik bizonyít- ják^ hogy szolgáltam, de gondoltam, eljövök, megkérdem legelőbb is asszonyomat. ' — Milyen úriasszony vagyok én most! — tört ki feleletképp a háziasszony. Rózsa Endre: Canto Ritornando Ha az éhség éhen veszne,' a szomjúság szomjan halna, ha eszmélne az az eszme, a fogamzás megfoganna, ha gyöngyöket a szerelem szemen szedve válogatna, nász után lehunyt szemeden könnyeidre így akadna. Ha a létnél is lélegzetelállítóbb, nagy csodába: hogy szeretsz, és én [szeretlek — belehalnánk válahára, éhen az éhség hogy veszne, a szomjúság hogy szomjazna, hogy eszmélne az az eszme, a fogamzás hogy foganna? Győri László: Hirdetés Egy mélységes mély tavon telket vásárolnék. A partra nézzen. Nagy vízitelkemen hínárt öntöznék délután, hajszárítóval hullámot [locsolnék, mely olyan nagyra nőne, hogy lassan elcsitulna. Ekkor beszélgetnénk. Nagy vízitelkemen. Mely egy szebb földre néz. Dienes Eszter: Búcsú Tobozok — halpikkelyek — nyakamba hullnak, díszítenek. Illatod elmenőben megakad levegőmben. Csoportkép a szememben: összehajol a bánat. Kihez forduljak? Kihez kiáltasz? Az erdő levizitelt. A hegyek sohsem alkusznak. Világos fejjel hazudhatunk ilyen sötéten. Egyébként , oly lényegtelen. « se pont se felkiáltójel uramisten még kérdezni sem — Nekem asszonyom... — Szokásból mondom, a régi időkből, •— mondja a volt cseléd. — Élj itt, ebben a kamrában, és még adj hálát istennek, hogy meghagytak benne, hogy egyáltalán Szibériába nem küldtek. És az a kilenc rubel segély, amit kapok havonta. Ha a rokonok nem támogatnak, éhen pusztulhatnék, .. — Nyugdíjat nem kap? Ebben a korban? — kérdezi Anna. — Ki fizetne nekem?! Hiszen nem dolgoztam. Nincs szolgálati időm, ahogy ezt nevezed. Kizsákmányoló voltam! — No, hát kiadja azt a papírt, vagy mi lesz? — kérdj újra Anna, rövid hallgatás után. Az asszony hosszan és mereven néz volt cselédjére — arm, aki a kávét főzte neki, aki az asztalát terítette, a fehérneműjét mosta, a padlót sikálta, sepert és súrolt, megvetette az ágyát, vakarta a’ hátát, fényesítette a cipőjét, fűtötte a kályháját, nyitogatta az ajtaját.. — Most nincs kéznél tollbetétem. Nézz be estefelé újra, elkészítem az igazolást. Megállj csak, mikor is fogadtalak fel? Hányban? — Harmincnégyben, asszonyom. Éppenséggel szent Iván napján. És negyven augusztusig... — Augusztusra emlékszem, — morog elégedetlenül az asszony, fölkel a díványról, és eloltja a villanyt. Reggel lett, odakint virradt. Fordította: Pethő Eszter összeállította: Rékasy Ildikó Csongor Rózsa: Kései bűnbánat árom nap múlva eltemette az idegen földön váratlanul elhunyt férjét. A negyedik napon, mintha csak pihenés céljából időzött volna — folytatta két barátjával a megkezdett turistautazást. A kis osztrák városka egyike azoknak a Duna jobb partján, amelyben néhány száz lélek él, csodálatos ősi nyugalomban, mégis a modern városok minden lehetőségével. Körbe az Alpok szírt és fenyves erdői, délen a Düna hűs- vizű határa, s a városkából kivezető betonút, egyenest köti össze a kontinenssel. Ebben a városban érte élete delén járó férjét, ki épphogy elmúlt ötven esztendős, a halál. Szívroham — hangzott a kurta orvosi jelentés. Egy héttel ezelőtt négyen indultak útnak, egy középkorú házaspárral — a megboldogult munkatársaival. Gépkocsival, melyet Péter vezetett. Péter felesége, a jóval fiatalabb Adél, mindvégig megértéssel segédkezett M. asszonynak. — Mit kezdenék most magam — hajtogatta M. asszony. — A nyelvet alig beszélem, és neked köszönhetem azt is, hogy itt temethetem el, abban a városban, amelyet végülis szeretett. Mintha csak idejött volna meghalni... — Hulltak a koporsóra a göröngyök, amikor ezt mondta Adélnak. M. asz- szony sosem volt féltékeny természetű, most azonban egészen köny- nyedén megérintette a féltékenység szele. Miért, hogy mindég Ottó kollégáival utazunk? Minden harmadik nyáron, mindég Péterekkel. Gyermektelen házasságukat nem a szerelem hozta össze huszonöt évvel ezelőtt, hanem, akár egy hivatalos ügy elrendezését — a komoly mérlegelés. Mindketten magányosok jóval túl a koron, amikor általában házasságot, kötnek az emberek, s mindketten egy boldogtalan házasságból éppencsak kilábalva. Mintha egymáshoz menekültek volna, egymás segítésére. Különös módon nem érezte a halál jelenlétét. Csodaszép, tobzódó nyár volt, kiegyensúlyozott június, mérsékelt meleg és mérsékelten hűvös éjszakák, éppen ezért mérsékelt fájdalom töltötte el, de mintha csak álmodta volna az egészet. Mintha nem vele, hanem egy távoli ismerősével történt volna a váratlan eset. Ezzel magyarázható, hogy mintha csak átmeneti apróság szakította volna félbe útját, úgy határozott, tovább utaznak végső úticéljukig. Péter és Adél eleinte hallani sem akart M asszony elhatározásáról, de amikor az jottányit sem engedett, megadták magukat, cseppet sem titkolva az örömet, amelyet nyári szabadságuk folytatása miatt éreztek. — Nem fogadhatom el tőletek az áldozatot — mondta M. asszony —, a drága uram sem fogadná el. ö senkitől nem fogadott el soha áldozatot. — Péter és Adél úgy találták, valóban okosabb most utazni, mintsem M. asszonyt magára hagyni a bánatával. M. asszony az gondolta: Ottó régen szívbeteg, évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, bárhol, bármikor felmondhatja a rossz szív a szolgálatot. Mit tettem volna, ha kettesben ér vele a tragédia? Talán érezte is szegény, azért hívta mindég Pétert, és Adélt. Az-is meglehet, ide jött meghalni erre a vidékre, ahöl hosz- szú éveket töltött a háború idején. Volt e vidéken, talán éppen ebben a városban egy nagy szerelme. Meghalt, negyvennyolcban, mint mesélte Ottó. Leveleztek sokáig. Éppen eleget hallottam erről a szerelemről, amely Ottó szerint a legtökéletesebb volt. Valóban meghalt, vetett lelkében gyanakvást a különös, rövid ideig tartó pillanat, amelyben felmérte — Ottó halott. Mégegyszer akkor hasított tudatába ez a gondolat, amikor már német földön jártak. Egyetlen rövid percig tartott az egész, aztán ismét lekötötte a látnivalók sokasága, a jól felszerelt kempingek, öreg városok, gazdag kirakatok, s a nyüzsgő nagyvárosok mozgalmas mindennapja. A névnapján, születésnapján majd eljárok a sírjához — gondolta, s egészen vidám lett az ötlettől. Olyan volt, mintha az egészet Ottóval gondolta volna ki, s beszélte volna meg, vele tervezgetne. Elmúlt a ragyogó nyár. Az ősz ébresztette rá a valóságra. Ottó születésnapja október végén lesz, ezért még szeptemberben elindította útlevelének soronkívüli kérelmét. Saját és Ottó barátai ebben hathatós segítséget nyújtottak. Egy hónap múlva már útban volt K. városka felé. Olyan izgalomban élt a készülődés napjaiban, mintha randevúra igyekezne, mintha élő férje várná, ilyen izgalmat, mondhatni forró várakozást talán a megboldogult életében sem érzett soha. Mikor megérkezett a csöndes temetőbe, megpillantotta a sírhalmot, a táblát, melyen az ő neve úgy virított, mintha a domb alatt az ő teteme pihenne, de így is szörnyű volt, hogy az a férfi pihent ott, kinek a nevét viseli — hirtelen ájulás környékezte meg. Annak is egy sajátos fajtája, mely nem eszmélet-vesztéshez v.ezet, ellenkezően felfokozza az életösztönt, világosabban lát bizonyos, addig nem érzékelt dolgokat. Feszültségekkel megvert szédület, s valami nagy tennivágyás, mintha megváltoztathatná a halál tényét, mintha csak rajta múlna, együtt utaznak-e visz- sza B. városba. Ebben a különös állapotban jutott el egy óra múlva a felismeréshez — férjemet örökre elvesztettem. Mintha ebben a pillanatban tudatták volna vele a szörnyű hírt. Leroskadt egy padra, nem messze férje sírjától, s úgy zokogott, hogy visszhangzott tőle a csendes temető. Valami ióvátehe- tetlen történt, gondolta, visszafordíthatatlan. Mivel válthatnám meg a sok elkövetett vagy éppen el nem követett vétkemet? Élete minden mulasztása a hátára szakadt. Az összecsapott vasárnapi ebédek, a megdermedt másnapos főzelékek, amikor oda sem figyelt Ottó panaszaira, fáj a gyomrod, hát fáj, hát menjél el orvoshoz, én nem érek rá, nekem is megvan a magam dolga, láthatod, nekem is van egzisztenciám, melyet gondoznom kell, ha kicsit is adok magamra, márpedig szeretnék adni magamra... nem a külsőségekben, hanem arra, amit ma úgy neveznek, önmegvalósulás. Eszébe jutottak a híg teák, a vékonyra kent vajaskenyerek, amit reggelinél csapott össze, a visszahozott tízóraik, melyeket olykor hetekig hordott aktatáskájában a megboldogult, a vendéglői ebédek, hogy a vasárnaponként hazahozott irodai munkáknak is eleget tegyen, a vasárnap délutánok, amikor papírjai fölött györnyedve, ingerült szavakkal válaszolt Ottónak, amikor panaszos hangon, soha nem az erőszak határát súrolva, betegségéről, fájdalmairól beszélt. Egyáltalán, milyen felesége voltam én? Az voltam-e? Nem csak magammal törődtem-e? Vajon meghalt-e az a nő, akiről ezt állította? Akit annyira szeretett? Vajon engem? Engem szeretett-e? Csupa megválaszolatlan kérdés, melyek súlyukkal a földre teper- nek. A földbe, a halálba... És kétségbeesése olyan határtalan volt, hogy egyetlen könny nem jött a szemébe. Egészen sötét volt már, amikor egy idős ember jelent meg előtte. — Bezárnám a kaput — mondta. M. asszony nehezen értette meg. A temetőőr. Aki a dolgát teljesítené. M. asszony nem válaszolt, az őr legyintett. M. asszony a temetőben töltötte az éjszakát. Könnytelen, tehetetlen éjszaka volt, ezernyi, milliónyi csillaggal az égen. Fázott. Éhes volt. Szomjazott. El-elborítot- ta az álom ott a pádon ültében; semmit nem akart tenni testi szenvedései ellen. És a kérdések, mint az éjszaka valóságos látomásai, mind nagyobb sereggel, hántással rohamozták. Miként élhet tovább az ember ennyi kétellyel? Bűntudattal? Miért csak most érzi, tudja őket? Hajnalban elszundított egy órácskát, de csak azért, hogy ébredés után még nagyobb súlyként szakadjon rá a felismerés: nem szerettem eléggé. Tíz óra lehetett, amikor bement a városkába. Az öreg temetőőrrel is találkozott, az csodálkozva nézett rá, aztán sokáig utána bámult, érezte. Megkereste a virágüzletet, össze vásárolta annak minden virágát, megadta a címet, hová várja az őszirózsákat, dáliákat, hortenziákat, krizantémokat. Délre megérkezett a kis kocsi, telerakták a sírhantot "virággal. Egész hegynyi sárga meg. hófehér, halványrózsaszín meg bordó virág emelkedett Ottó sírján. lőször könnyű megnyugvást érzett, mintha megszűntek volna önváddal terhes lelkifurdalásai. De minél tovább állt a virághalom mellett — mely alatt, eleinte úgy gondolta, könnyebb és szebb a halott álma —, annál jobban nőtt a lelkében a nyugtalanság. Olyan érzés volt ez, mint a szomjas emberé, aki iszik, egyre iszik, s szom ja nem csökken. Ellenkezően. Egyre szomjasabb. Mintha a víz képessége lenne véges ahhoz, hogy igazán szomjatoltó víz legyen. Mintha az ember képessége lenne véges ahhoz, hogy megváltoztassa a múltat. Ezt nevezik lelkifurdalásnak, annak is egy sajátos fajtájának, amely életünk előrehaladtával nem csökken, egyre növekszik lelkűnkben. M. asszonyt haláláig gyötörte' ez az érzés. És minden pénzét virágokra költötte, de ez csak fokozta özvegységének súlyos bánatát.
