Szolnok Megyei Néplap, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-19 / 142. szám

8

Irodalom* művészet

1982. JÚNIUS 19.

it csendőr ment az országúton a falu felé. Egyforma katonás lépésekkel mentek,

egyformán libbent a zöldes fényű kakastolluk a kalapjuk mellett, egyformán csillogott a szuronyuk hegye a nyári napfényben. A fiatalabb maga elé nézett az útra, látszott rajta, hogy unatkozik. Próbacsendőr volt, most tanulta a szolgálatot az őrmester mellett. Az őrmester nem nézett az útra, hol jobbra, hol balra tekintett, a mezőre, a fákra, a tanyák felé, komoly érdeklődéssel. Minden talpalatnyi helyet ismert ezen a környéken, tudta, kié a lucerhás itt balról, kinek a földje kezdődik amott az akácfasornál, kinek a kútgém- je látszik a messze dombtető felett. Néha oldalt sandított a fiatalabb társára, aki unatkozva nézte az utat. Ebből sem lesz csendőr — gondolta magában, aztán elnézett a falu felé. Az első házak már idefehérlettek egy facsoport mögül.

Beértek a faluba.

Csendes kis falu volt, széles, akácos nagyutcával, melyből csak egy-két mellékutca indult a mezőik felé. Nyári dologidő volt, mindenki kint dolgozott a mezőn, az utcán egy lélek se járt. Szótlanul mentek a községháza előtti emelkedésig, ott megálltak, és néztek lefelé, az utca másik vége felé. Négy-öt házzal odébb egy ember ült a ház előtt, a pádon. Előtte egy asszony állt, beszélgették. A két csendőr nézett arrafelé.

— Minden rendben >— mondta a fiatalabb, akinek már mehet- ■nékje volt.

Az öreg ránézett, aztán csak annyit mondott:

— Na, menjünk csak oda hozzájuk!

A fiatalabb bosszúsan indult. Mit akar már megint az öreg? Már azt hitte, hogy fordulnak vissza. Úgyis elég nagy az út hazáig.

— Milyen nap van ma? — kérdezte menet közben az őrmester.

— Szerda — felelte a fiatalabb.

— Milyen ruhában van ott az az az asszony?

A fiatalabb nézte, aztán lassan mondta:

— Ünneplőben.

— Ünneplőben — ismételte az őrmester. — Szerdán.

Az az özvegy bíróné Rozija. Olyan nevelt leány féle. Ott lakik már vagy tíz esztendeje. Az özvegy bíróné gazdag asszony, negyven hold földje, szőlője van, felibe, harmadába munkálják. Csak ketten laknak a nagy házban evvel a Rozival.

Odaértek a beszélgetőkhöz.

— Adjon Isten, Andris bácsi —- köszönt az őrmester, és megállót! Az asszonyra rá se nézett. — Hát itthon van?

— Fáj a lábam — mutatta az ember a bekötött lábát —, de holnap már kimegyek.

Az őrmester most az asszonyra

lahova? Hát engednek engem valahová?

Gyorsan, hadarva beszélt, egyre indulatosabb hangon.

— Azért ne veszekedj — mondta az őrmester. — Hova készülsz, hogy így kiöltöztél?

— Hova készülnék? — perelt tovább az asszony. — Csak kijöttem a házbó! Sétálni. Nem szabad nekem kijönni? Hát én nem olyan emberfia vagyok, mint akárki? Nem szabad nekem felvenni az ünneplőmet? Az enyém, hát felvehetem!

ajtaja is tárva. A másik oldalon, a házzal szemben, volt a borospince, ' annak az ajtaja be volt téve kilincsre.

— Nincs itthon — mondta az őrmester.

— Nincs, nincs <— hadarta Rozi. — Elment a szőlőbe. Odama- rad az néha három napig ís!j Nem jön az haza.

— Innék egy pohár vizet, Rozi, ha adnál — mondta az őrmester.

— Adok én, hogyne adnék. — Szaladva ment a konyha felé, beNagy Zoltán:

— Fel hát, mért ne vehetnéd?

Figyelmesen nézte az asszonyt,

és nem szólott egy szót sem. Senki se szólt. Az asszony szeme ide-oda ugrált a csöndben, mint a szöcske. Egyszerre csak megszólalt hadarón:

— Nincs itthon a Julis néném. Nincs itthon. Elment a szőlőbe. Holnap se lesz itthon, mert permeteznek. Elment megnézni, hogy permeteznek.

— Nincs itthon? — kérdezte az őrmester elgondolkozva.

•— Nincs, elment már korán reggel, nem is jön haza, mondta, kint hál a hónaposoknál.

— Pedig nekem beszédem van vele. Hátha hazajött. Na gyere, nézzük még, hátha mégis hazajött?

— Nem megyek én, miért mennék? — pattogott az asszony. — Eleget vagyok én ott! Most kijöttem a faluba.

— De csak gyere, ha mondom, mert nekem ott dolgom van. Na, ne okoskodj, tudod, hogy csendőrrel nem lehet ellenkezni.

— Nem ellenkezek én, miért ellenkeznék? Nekem lehet százszor csendőr! Az is csak ember fia! Megyek én akárhova, mér ne mennék? Nincs nekem mitől félni ! Még az volna a szép!

Elindultak. Az őrmester nézelődött, és beszélgetett Rozival.

— Elkelt már a Kis-Kovács háza? i— kérdezte.

— El. ötezerért. Az a rongyos viskó! Az a bitang Kis-Kovács becsapná a saját szülőanyját is, be az! Zsidó lehetett annak az apja vagy cigánykupec. A fél- szemű Istók vette meg, az a ha- bókos. Hallottunk már ilyet? Még ház kellett neki, annak a sehon- nai csavargónak!

, — Ház kell, mert megházasodott.

— Meg ám! Hogy még ilyen is kap feleséget! Énnekem nem kellett volna, ha talpig aranyból lett volna is! De hát Szabó Trézsi, az a híres, nem bánta már, akárki, csak vigyék!

............ Végigpróbálta az

n

ézett. Alacsony, vézna teremtés minden legénnyel a faluban. Egy ..„1* *—1 u i ’ ilyen rongy! Még házasemberekvolt, petyhüdt, öreges arccal, bár alig lehetett több, mint harminc. A két szúrós, fekete szeme olyan nyugtalanul ugrált ide-oda. Teljes vasárnapi ünneplőbe volt öltözve, csizma volt a lábán, a kiugró szoknyája alatt láfszott a csíkos harisnyája. A nyakában ott volt az ezüstkereszt is. Az őrmester nézte.

— Hát, Rozi, mi újság a faluban? — kérdezte

— Mi volna? Egy ilyen rongyos faluban! Nincs itt soha semmi újság! És ha volna is, hogy tudjam éppen én? Hát járok én vaNagy Zoltán (1884—1945). A Nyugat első nemzedékéhez tartozott, elsősorban lírikus, a magyar költői nyelv és csiszolt formák egyik jelentős művésze. Életművének azonban szerves részét alkotják prózai munkái is: kötetnyi elbeszélés, esszé, dráma.

Érdmihályfalván, Nagyvárad mellett született. Középiskoláit és jogi tanulmányait Debrecenben végezte, itt szövődött egy életre szóló barátsága Tóth Árpáddal. Mint harmadéves egyetemi hallgató Párizsban töltött egy évet, ahová a második világháború kitöréséig nyaranta szinte minden évben visszatért. Magánemberként visszavonultan élt, de mindig kiállt haladó politikai meggyőződése mellett. A Tanácsköztársaság idején részt vett a debreceni irodalmi élet megszervezésében. Utána Budapesten folytatott ügyvédi gyakorlatot; az ellenforradalom alatt megvádolt írók hatásos védője volt a bíróságok előtt.

A Nyugat utolsó évfolyamaiban és a Magyar Csillagban megjelent késői versei megrázó vallomások az üldözöttség érzéséről és a sorsközösség vállalásáról a fasizmus idején (Zsidócsillag). A nehéz éveket átvészelte, utolsó műve már az újjászülető irodalmi élet első jelentős folyóiratában, a Magyarokban jelent meg. Pályája ekkor tragikus hirtelenséggel véget ért: 1945 nyarán gyilkosság áldozata lett.

Kevés számú, hibátlanul megírt, elbeszélésében a szimbolikus mesenovellától a realista törekvésekig, a paraszti világ ábrázolásáig jut el. Prózai műveit A nevető ember legendája című kötet gyűjti össze (Magvető, 1967).

leütközött az ajtófélfába, aztán eltűnt.

Az őrmester odaszólt halkan a másiknak:

— Tartsd szemmel, ha visszajön. Egy tapodtat se tágíts mellőle!

Jött már Rozi a pohár vízzel. Reszketett a kezében a pohár, feliig elöntötte. Az őrmester elvette tőle, ivott, közben nézett fel az égre.

— Egészségére — suttogta Rozi.

— Üljetek le csak — mondta az őrmester —, nekem egy kis dolgom van.

Kiment az udvar közepére, nézegetett, aztán elindult egyenesen

Rozi mereven nézett a porba, a melle zihált. Aztán lihegve hadarta:

— Míg oda voltam. Valaki bejött, míg oda voltam! Az tehette! Láttam is egy embert. Mikor elmentem, láttam. Jött a kert felől. Űrféle volt, olyan zsidóféle. Cilinderkalap volt a fején, kezében hosszú kés, ilyen, ni! —mutatta a két kezével, hogy milyen hosszú.

Az őrmester csak nézett rá, úgy mondta lassan:

— Ürféle. Cilinder a fején, méteres kés a kezében. Ügy jött a kert felől. No majd megkeressük.

Odaszólt a fiatalabb csendőrnek.

— Járd végig az udvart, mindent nézzél meg. Az ajtókat zárd be, a kulcsokat vedd magadhoz.

Egyedül maradt Rozival. Leült mellé a padra, dohányt, cigarettapapírt vett elő, elkezdett cigarettát sodorni, mint aki ráér. Nem nézett Rozira, az ujját nézte, ahogy a cigarettát sodorta. Lassan szólott, mintha csak beszélgetne.

— Mióta lakói itt, Rozi?

— Tíz éve. Tíz év az életemből, tíz év az életemből!

— A kezeit' tördelte.

— Aztán volt-e szeretőd?

Rozi felpattant, mereven nézett

az őrmesterre, a hangja rikácsolt.

— Szeretőm? Nekem? Ki meri azt mondani? Én tisztességes lány vagyok! Ide nem tehette be férfi a lábát. És ha betette volna? Talán én kellettem volna neki? 7). koldus? Mikor itt volt a gazdag bíróné a negyven hold földdel meg a házzal? Meg avval a sunyi pofájával, a vén piszkafa! Meg a bandzsi szemével! Még éppen ő kellett volna valakinek? Pedig pislogott ám a legények után! Mindig mehetnékje volt, mindig annak! Hol a szőlőbe kellett menni, hol a tengerit dézsa borospince felé. Kinyitotta az ajtót, és lement. Jó öt perc múl- máim! Mert ott mindig férfiak - va jött visszafelé, betette az aj- kai volt dolga. Mintha én nem

tudtam volna elvégezni! De azt nem! Én csak üljek mindig itthon! Várjam, amíg bebotlik valaki! És ha bebotlott volna? Hát nem elvette volna tőlem? A negyven holdjával!

A végét már szinte sikoltotta.

— Járt utánad valaki? — kérdezte csendesen az őrmester.

— Nem járt — suttogta kimerültén Rozi.

— Akkor nem is vett el tőled senkit.

Rozi két ugráló szeme megakadt a levegőben.

— Nem vett? — rikácsolta. — De ha lett volna, elvette volna!

z őrmester rágyújtott a i cigarettára, aztán III; megszólalt csendes, nyugodt hágón:

— Hát ezért tetted?

— Ezért tettem — suttogta Rozi.

A fiatal csendőr jött vissza az istálló felől.

— Mindent bezártam — jelentette feszesen.

Az őrmester Rozi felé intett a fejével.

— Bilincseld meg, aztán gyerünk.

tót. Aztán megállott Rozi előtt.

— Hát itthon van! — mondta csendesen.

i— Itthon? — kérdezte Rozi, és nyitva maradt a szája.

— Itthon. Ott fekszik a pincegádorban. El van vágva a nyaka. Meghalt.

— Meghalt — suttogta Rozi, és leült a padra.

— Megölték — mondta az őrmester.

— Megölték — suttogta Rozi. A szeme tétován járt dde-oda. Aztán hadarni kezdte:

— Megölték... Jaj Istenem! Rablóvilág van itt! A pénzéért!

— Hol tartotta a pénzét?

— A komódban. Az alsó fiókban, a cihák alatt.

— Mennyi volt?

— ötvenhárom pengő.

Az őrmester bement a házba, kisvártatva kijött.

— Itt van a pénz — mondta. ■— ötvenhárom pengő. Semmi se hiányzik. A szobában minden rendben van. Nem rablók voltak.

— Nem rablók voltak ... — ismételte Rozi gépiesen.

— Vajon ki tehette? — kérdezte az őrmester, és csak nézett Rozira.

Irodalmi oldalpárunk képeit Czinder Antal rajzaiból váló-' gattuk

kel is kikezdett. A szajha! Na, megtalálta a zsák a foltját! Jó lesz annak a részeges tolvajnak ő is!

daértek az özvegy bíróné portájához. Az utcaajtó tárva volt, beléptek. Elöl az őrmester, utána Rozi, hátul a fiatalabb csendőr. Az őrmester szétnézett az udvaron. A hosszú ház előtt tyúkok kapar- gáltak. A ház ajtaja tárva, lejjebb a kamraajtó tárva, az udvar végén az istálló, annak az

Väino llus:

Anna és az asszonya

— Ez is meglett, a szobában már van villany.

i— Két évig jártaim könyörögni a lakáshivatallba. Aliig győztem kivárni.

Az asszony sóhajt, mintha elviselhetetlenül nehéz volna akár gondolnia is rá.

— És te, Anna, ezek szerint Tal- linnban élsz. Milyen nég nem láttalak! Már arra gondoltam^ csak nem haltál meg...

Anna elmosolyodik. Szája szinte fogatlan, de az arca fiatalos.

— Dehogyis, nekem asszonyom, amióta emlékszem, semmi nyavalyám nem volt. Teljesen egészséges vagyok.

— Ügy, hát akkor nagyon jó,— az asszony bólogat. Feszesen trónol a hengertámlás díványon, amely fekhelyül is szolgál, a vendég a kis asztal mellett széken ül. Megreked a csönd, és Anna kíváncsian tekint körül a szobában : hiszen egykor itt élt.

— Hát az úr,.. . él, vagy hogy is? — kérdi óvatosan a vendég.

— Nem, ő elhagyta a földi sira- lomvölgyet, már néhány esztendeje — feleli az asszony, s, hogy rajta a sor, kérdez: — Hanem te, Anna, mintha férjhez mentél volna a háború előtt? Már nem emlékszem pontosan. Ügy rémlik, já- rogatott ide hozzád valaki?

A volt cseléd igenlően bólogat.

— Akkor mi valóban összeházasodtunk. Pontosan a háború előtt, éppen május elsején, csöndben megünnepeltük. Reggel ragyogó időre ébredtünk, délre lehűlt, és megeredt az eső.

— Erre nem emlékszem, — mormog amaz.

Az asszonyok .elhallgatnak. A vendég megszűnt fürkészni a helyiséget. Sietősen megtörölte a szeme sarkát, és hozzáteszi:

— Az én uram még abban az évben, negyvenegyben, hajóval együtt a tenger mélyére süllyedt. A fiam' mér felnőtt. Nősülni akar. így van ez, az élet nem áll meg.

Anna mosolyogni próbál.

— Még ilyet! — az 'asszony igyekszik csodálkozást mutatni.

— Igen, ezek az évek valóban gyorsan elrepültek, úgy mint...

— Én azért jöttem asszonyomhoz, hogy erről a szolgálatomról írásos igazolást adjon, — sietősen, szinte lezárva a háziasszony mondatát, böki. ki a vendég. A nyugdíjhoz kell, máskülönben kimarad a szolgálati időből.

— Még ilyet! — csodálkozik újra az asszony. — A burzsujoknál töltött évek isi beleszámítanak a szolgálati időbe?

Könnyedén elmosolyodik. Sűrű a fogsora, igaz már régóta nem mind valódi.

—Beszámítják, de mennyire, — feleli a vendég, s komoly marad.

— Ez is munka volt. — És egy pillanat múltán hozzáteszi: —• Nehéz munka, ha emlékszik még, asszonyom.

— De, hisz nem fizettelek rosz- szul, Anna. — mondja az némi szemrehányással, bántó emlékeket idézve föl a vendégben. — Az utolsó időben úgy rémlik, huszonöt koronát kaptál havonta, az ellátásod ingyenes volt, meg a régi ruháimat is neked adogattam.

— Tényleg nekem adogatta, asszonyom — igazolja a vendég.

— De úgy éltem, mint egy rab. Szabad estém nem volt, és reggel még virradat előtt keltem. S hányszor kértem maigát, hogy a szobámba, ebbe a szobába itt, szintén vezessék be a. villanyt. Minden szobába volt, még a padláson is lógott egy égő, s nekem mi jutott — égess petróleumot! De asszonyom azt se igen engedte, úgymond a bűze miatt.

—• I_iggen, — nyújtja hosszan a szavakat a háziasszony. De, hiszen az elektromosság nagyon sokba került abban, az időben, vagy nem emlékszel?

— Ezt jól megjegyezte, asszonyom, — veti közbe Anna. — Ha nem arra emlékezik-e, hogy amikor nyáron Riga mellett a tengerparton üdült, és az úrtól ezer koronát kapott rá, a következő hónapban annak még pénzt kellett maga után küldenie.

— Honnan tudod te ezt?! —

Száz fai miKjißat' n&iielLáibéL

ROZI